Két előadást is láthatnak az érdeklődők ezen a nyáron a Miskolci Nemzeti Színház társulatától a Városmajori Szabadtéri Színpadon: július 6-án a Tartuffe-öt, augusztus 31-én pedig A revizort. Béres Attilával klasszikusokról, átiratokról, a vidéki és budapesti színházak felesleges megkülönböztetéséről, valamint a miskolci társulat erejéről beszélgetett a HVG.

„A Tartuffe című előadásunk nem Molière Tartuffe-je, hanem sokkal inkább az azt rendező Rusznyák Gábor Tartuffe-je, tehát egy átdolgozás. Így elsősorban az ő nyelvezete, gondolkodásmódja és történetmesélési technikája válik benne hangsúlyossá. Azért is az az előadás alcíme, hogy Molière után szabadon, mert ami maradt az alapműből, még azt is megcsavarta Gábor egy plusz történettel. Ezt nem akarom lelőni, de annyit elmondhatok, hogy egy szenzációs Shakespeare-i fordulatot írt bele, ami az egész darabot érdekesebbé teszi” – mesélte Béres Attila.

A revizorról szólva pedig úgy fogalmazott: „Ennek a darabnak semmiféle aktualizálásra vagy átírásra nincs szüksége. A helyzetek értelmezésében persze fontos, hogy néhol felismerhetővé tegyük a kisstílű politikai machinációk szörnyűségét. Ezt párttól, oldaltól függetlenül mondom, az előadásban nem valamelyik klasszikusan értelmezett oldal kisstílűségéről beszélünk, hanem a kisebb hatalommal rendelkező politikusok machinációinak anatómiáját elemeztük.”

Miskolc a szakma és a közönség szerint is ma az egyik legerősebb és legizgalmasabb vidéki színházi műhely. A kérdésre, szerinte mitől vált azzá, azt felelte: „Ha kiveszed a kérdésből a vidékit, válaszolok. Nem hiszem, hogy egy színház esetében lehet ilyen különbséget tenni, illetve szerintem csak pejoratív értelemben lehet. De hogy mitől lett a színház mostanra az, ami, arra az a válaszom, hogy az azt vezető művészeti tanács tartalmas és demokratikus együttműködése miatt-  (A Miskolci Nemzeti Színház művészeti tanácsa: Keszég László, Béres Attila, Rusznyák Gábor, Szőcs Artur és Szabó Máté – a szerk.) Illetve azoktól a színészektől, akiket a művészeti tanács tagjai odacsábítottak, odakötöttek. Ez a társulat jó csillagzat alatt vált egy együtt játszó közösséggé, a színészek közötti kötődés pedig nagyon erőssé. A mi társulatunk nem attól jó, hogy benne X és Y a világ legjobb színésze, hanem hogy estéről estére az együtt játszás hatására válik X-ből és Y-ból a világ legjobb színésze. És fontos az is, hogy azok nagyszerű előadások, amelyek pár évvel ezelőtt Miskolcra irányították az emberek figyelmét, magasra tették a lécet, amelynek időről időre meg kell felelnünk. (…) Azt hiszem, még mindig nagyon szerencsés a csillagzatunk, és iszonyú nehéz úgy tartani az égboltot, hogy ezek a csillagok ott is maradjanak.”