Egy művészeti tanáccsal együttműködve vezeti a Miskolci Nemzeti Színházat, amelyet ma az ország egyik legjobb színházaként tartanak számon. Pályája alakulásáról, mesteréről, Székely Gáborról, az SZFE-ről beszélgettünk, de szóba került a politikai befolyásolás kérdése mellett Ókovács Szilveszter és a vidéki operatársulatok közötti vita is.

A teljes interjú a Magyar Narancsban olvasható.

Matematikus hallgatóként vették fel színész szakra, majd a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházhoz került: „Amire mindig is vágytam, hogy színész lehessek, a lelkem mélyén nem okozott örömöt. Pedig kezdő színészként jobbnál jobb feladatok találtak rám, és mégsem. Azt hiszem, a jó értelemben vett színészi ösztönösség hiányzott belőlem, vagy ha úgy tetszik, túl ,,agyas” voltam.”

Akkor döntött úgy, hogy felvételizik a Színház- és Filmművészeti Egyetem rendező szakára. Arról szólva, milyen volt akkoriban az SZFE, elmondta: „Milyen szomorú, hogy erről is már csak múlt időben beszélünk! Már amikor színésznek tanultam, akkor is többször voltunk ott vendégként az osztályunkkal. Kicsit irigykedve is néztük a budapesti kollégákat. Szerintem mindannyiunkban élt a vágy, hogy egyszer idejárjunk. Amikor bekerültem, egészen különösen jó volt ott lenni, jó csapat gyűlt össze, Bodó Viktor, Balázs Zoli vagy Szabó Máté voltak az évfolyamtársaim. Székely Gábort, Szinetár Miklóst, Ács Jánost, Babarczy Lászlót vagy Ascher Tamást élmény volt hallgatni. Marosvásárhelyről nézve elérhetetlennek tűnő csoda volt, hogy ott lehetek.”

Azt is elárulta, mit gondol mindarról, ami az egyetemmel történt: „Tragédia, ha úgy tetszik, megbocsáthatatlan bűn. Nem gondolom, hogy minden tökéletes volt az SZFE-n előtte, de ha gondok vannak, elsősorban a párbeszédre, a megoldásra kell törekedni, a ledózerolás nem megoldás. A mód, ahogy mindez megtörtént, rémisztő. Az, ahogy az einstandolók relativizálták a saját vélt vagy valós igazságukat, biztos nem vezet előre. Ez egy nagyon pici szakma, egy kis országban. És nagyon régóta küzd a szakmánk a megosztottság, a kettéosztottság daganatával. Az ilyen és ehhez hasonló történetek csak súlyosbítják ezt a kórt. Egészen korán, az egyetemfoglalást követően a Miskolci Nemzeti Színház művészeti vezetése kiállt a diákok mellett, őrködtünk is az erkélyen. Székely Gábor a legfontosabb tanárom volt életem során. Az, ahogy bemocskolták a nevét, embertelen. (…) Olyan dolgokat tud mondani, amiből egyszer csak megszületik vagy újjászületik egy előadás. Nem feltétlenül konkrétumokról van szó: a finom elemzés, a tisztánlátás csodálatos benne. Kevesen tudnak olyan racionálisan, érthetően fogalmazni színdarabról, emberről, helyzetről, színészetről, díszletről, jelmezről, azaz bármiről, ami rendezés, mint ő. Az, hogy egy ilyen ember nem tanít ma a rendező szakon, bűn. Akit tanított vagy akit rendezett, az pontosan tudja, hogy Székely Gáborról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni.”

A miskolci teátrumról szólva kifejtette: „A legnagyobb kérdés, illetve kihívás persze az volt, hogy működik-e öt ember vezetésével egy színház, amely során nekem, mint igazgatónak, aki jogi értelemben a felelősséget vállalja, éppúgy egy szavazatom van mindenfajta döntésben, mint a többieknek. Vagyis működik-e a demokrácia. Az elmúlt hét év és az, hogy ugyanaz a Művészeti Tanács vezeti a Miskolci Nemzeti Színházat 2015 óta, szerintem azt igazolja, hogy igen, működik. (…) Ami nagyon fontos még, az maga a miskolci közönség. Minden színházi embernek azt kívánom, hogy tapasztalja meg azt a kritikus, kíváncsi, hozzáértő érdeklődést és szeretetet, amely e közönséget jellemzi.”

Nemrég a vidéki operatársulatok vezetői nyílt levelezésbe kezdtek Ókovács Szilveszterrel, mert a főigazgató szerintük ellehetetleníti a vidéki színházak operajátszását. Arról szólva, hogy alakul ez a vita, úgy nyilatkozott: „Nehéz a helyzet, mert a vidéki nemzeti színházak, melyek operatagozattal is rendelkeznek, ki vannak szolgáltatva az Operaháznak. Ahhoz, hogy nemzeti színházként működhessünk, a közszolgáltatási szerződésekben rögzítve van, mennyi operát és mennyi balettet kell játszanunk. Miskolcon évi egy nagyszínpadi és egy beavató operát csinálunk, egy évadban megközelítőleg 25 opera-előadással. A szereplők biztosítása gondot okoz, mert van százvalahány operaénekes az országban, és jelen állás szerint a budapesti Magyar Állami Operaház ezeket az embereket nem engedi, vagy csak teljesíthetetlen feltételek mellett engedi el a hat-hét különböző helyre énekelni. Szabó Máté erről a kialakult helyzetről írt egy nyílt levelet, amellyel 100 százalékban tudok azonosulni. Senki nem vitatja el – ahogy Máté írja – az elefánttól, hogy őt nagyobb ház illeti meg, mint a hangyát. És senki sem vitatja el az elefánttól, hogy nagyobb állat, mint a hangya. De attól az elefánt is és a hangya is valahogy meg kell éljen egymás mellett. Sőt az elefántnak kell jobban vigyáznia, hogy ne tapossa el a hangyát. Lesz egy egyeztetés január végén, abban bízom, hogy ha tényleg úgy ülünk le a tárgyalóasztalhoz – az érintett vidéki színházak igazgatói meg a zenei igazgatók és az Operaház vezetése -, hogy megoldást akarunk találni és nem az egyéni sérelmeket szajkózzuk, akkor a kérdés tárgytalanná válik, és pillanatok alatt megoldódik. Remélem, megérti az Operaház, miért fontos a vidék, Miskolc számára is az opera.”

A teljes interjú a Magyar Narancsban olvasható.