Béres Márta hosszú ideig a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház alapembere volt, nemrég azonban szabadúszó lett, azóta többet dolgozik szerb társulatokkal is. Újvidéken az Anna Karenina című előadás előtt beszélgetett vele Proics Lilla.
Az interjú a Színház folyóiratban jelent meg.
„12 éves voltam, amikor egy diákszínpad indult itt, Újvidéken – az lett a mindenem. A felvételire már úgy mentem be, hogy végre megjöttem. Nem voltak kétségeim, abban biztos voltam, hogy ott a helyem.
Pedig soha nem tengett bennem túl az önbizalom, de ez nem is magabiztosság kérdése, hanem van az az érzés, amikor az ember tudja, hogy mi a dolga.
Ezek után nagy pofáraesés volt az Akadémia, ugyanis az amatőr színjátszásból kiindulva, ami arról szólt, hogy kedvtelésből és a saját örömömre dolgozhattam, azt vártam, hogy ott ez hatványozódni fog – ehhez képest az történt, hogy ez a jó érzés a szívem tájékáról elkezdett fölköltözni a fejembe, ami nekem nehéz volt” – árulta el Béres Márta, aki a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház tagja lett.
“(…) Amikor módszeresen kezdtünk el dolgozni, azzal szembesültem, hogy én is hajlamos vagyok az önmarcangolásra – az Akadémia pedig rárakott három lapáttal arra, hogy az akadályokkal foglalkozzak, problémákat keressek. Életemben egyszer beszélgettem Zsámbéki Gáborral, aki azt mondta, valakinek tönkretenni az önbizalmát, az egy jól célzott ütés pontos helyre, de felépíteni hosszú évek nehéz munkája. És most, hogy immár én is anya vagyok, nem értem, miért nem lehet élvezetessé tenni a tanulást. (…) Azt képzeltem, hogy a tanárok, a rendezők, az igazgatók megmondják, mit hogyan kell csinálni, én meg szépen megcsinálom – azonban a természetem egyáltalán nem ilyen, úgyhogy belülről mindig is feszélyezett ez a klasszikus felállás, amire az oktatás kondicionált mindannyiunkat.
Ma már ki tudom mondani: nekem az a természetes, ha bármilyen interakcióban egyenrangúként veszek részt. (…)
Mindig igyekeztem belesimulni az adott helyzetekbe, hogy jó katona legyek, jó alattvaló, de egyre inkább tudatosodott bennem: ez nem az én természetem. Sokáig feszített ez a Kosztolányiban is. (…) Sokáig dolgoztam magamban, amire elértem a szakmai integritásomnak azt a fokát, amire vágytam. Ennek első kézzelfogható megvalósulása a One Girl Show volt – abban éreztem először, hogy a két lábamon állok, pedig addigra megjártam sok nagy turnét, Budapestet is, illetve több kollégám elszerződött” – nyilatkozta Béres Márta.
Budapestről a tervezetthez képest korábban hazament egy szakmai helyzetben történt bántalmazás miatt. Erről szólva elárulta: “Anélkül, hogy felmentenék bárkit is, aki bánt, pláne, hogy nagyon sokan szenvednek ilyesmitől, úgy gondolom, lehet mit tenni: edukálódnunk kell. Engem már nem lehet bántani, mert megdolgoztam ezért. Jó három-öt évembe került, amire megemésztettem – az idő tájban jártam pszichoanalízisre is -, és közben azt is megértettem, hogy eszköztelen voltam, mert nem abban nőttem fel, hogy igenis kijelölhetem a saját határaimat, amit mindenki másnak tiszteletben kell tartania. Ezt muszáj volt megtanulnom, és a lányom is tudni fogja. (…)
Én arra jöttem rá menet közben, hogy van valami, ami megvéd a méltatlan helyzetektől: nem akarok mindenáron színésznő lenni – az előbbre való, hogy boldog legyek”
– szögezte le Béres Márta.
A kérdésre, kialakított-e magának időközben olyasmit, amit az adott színházi munkán túl is csinál, azt válaszolta: “Kitalálok nekem megfelelő módszereket, vagy előveszek olyan anyagokat, amikben nem vagyok feltétlenül jó. Ezek feladatkeresésből születő etűdök. Így állítottam össze például egy József Attila-estet, amit vajdasági falvakba viszek – bár Jordán Tamás után elég dermesztő feladat József Attila verset mondani. De nem táncolok, nem helyzetgyakorlatolok, hanem verset mondok. Mindennap parafával beszéltem tükör előtt, lefutottam az öt kilométeremet, közben végigmondtam. Ez nem egy követendő módszer, de én így gondoltam olyan pszichofizikai szintre hozni magamat, amilyennel lehet verset mondani. Mindig is voltak az önkínzással határos kitalációim. Így olvastam el egy év alatt Thomas Mann vagy García Márquez életművét. Gyakorlatilag föladtam magamnak leckéket. Most már ilyet nem csinálok, mert léteznek érdekesebb módszerek is, de azt meg kell hagyni, nagyon sokat tanultam így.
Illetve a futás és a séta olyan meditatív állapotba hoz, ami közben másképp érzékelem a világot és benne magamat is. Mintha lenne bennem egy érzelemtartály, amibe ilyenkor intenzívebben tudok begyűjteni élményeket”
– árulta el a színésznő.
Arról, hogy miért vált meg a szabadkai társulattól, elmondta: “Racionálisabb lett volna maradni gyerekkel, családdal, de nem magamért, miatta gondoltam azt, hogy a biztonság nem áll mindenek fölött. Egyéves volt, amikor láttam, pontosan érzékeli a hangulatomat, úgyhogy döntöttem” – mesélte Béres Márta.
A teljes interjút a Színház folyóiratban olvashatják.