„A Karinthy Színház 41. évadában járunk. A teátrum alapítója, Karinthy Márton öröksége rendkívül fontos, ő nem pótolható, különleges és egyedi volt, tiszteletben tartjuk, amit alkotott” – fogalmazott legutóbbi interjújában a teátrum művészeti vezetője, Berettyán Nándor.

A kérdésre, hogy a Karinthy Színház művészeti vezetőjeként miért gondolta, hogy szükség van az újításra, Berettyán Nándor az Origónak elmondta: „A Karinthy Színházra szokás volt azt mondani, hogy a kelenföldi pampákon virágzik, kerületi színház, mi azonban szeretnénk túllépni ezen a határon. Természetesen nagyon fontos a kerület, de miért ne jönne el akár Újpestről is a néző, ha a Karinthyban láthat egy jó előadást? Az új arculatunkkal pedig azt szeretnénk elérni, hogy a fiatalok számára is vonzó legyen a színház. Ez egy hosszabb távú cél, természetesen néhány hónap alatt nem lehet elérni. Évek munkája lesz. Karinthy Márton alapvetően polgári, szórakoztató színházat hozott létre, de úgy érzem, hogy ezek a kifejezések kicsit kiüresedtek. A polgári színházról sokan úgy gondolhatják, hogy kissé unalmas, régi, avítt, kopottas. Szerintem pedig nem erről szól a polgári kifejezés. A polgárságnak a leghaladóbb, legnyitottabb, legkíváncsibb, legérdeklődőbb, a kortárs művészeti irányok iránt legérzékenyebb társadalmi rétegnek kell lennie”.

Azt is hozzátette: „Olyan előadásokat kell létrehozni, hogy az emberek újra kíváncsian jöjjenek el a színházba. Ne várjuk, hogy magától kialakul a polgárság azután, hogy a szocializmus idején negyven évig üldözték, pusztították ezt a társadalmi réteget. Meg kell teremteni a lehetőséget újszerű előadásokkal, amire kíváncsi lehet a néző. Ha nem nyújtunk semmit, nem is alakul ki az érdeklődés. A szórakoztató színház pedig széles körű lehet: a bulvártól Shakespeare-ig tart. Én nagyon határozottan Shakespeare és Moliére felé tolnám a hangsúlyt. Természetesen minden műfajt lehet magas színvonalon művelni, de úgy gondolom, hogy most nagyobb szükség van a shakespeare-i vagy a moliére-i szórakoztató színházra.”

Arról is faggatták, hogy a Nemzeti Színház színészeként gondolkodik-e színészi fejjel rendezés közben: „Azt remélem, hogy igen. A szakmán belül – és a jogban is – vita van arról, hogy a színész alkotóművész-e vagy sem. Én nagyon határozottan azt gondolom, hogy igen: vagyis a színész igenis alkotóművész. (…) Azért van színház, mert a színész úgy dönt, hogy vállalja azt az elképesztően veszélyes és ijesztő mozdulatot, hogy kilép a színpadra, odateszi az idegrendszerét, a pszichéjét, a testét és a lelkét. Teljesen mindegy, hogy aznap este milyen lelki állapotban van, akkor is játszik, ráadásul úgy, hogy a néző ne vegye észre, ha éppen valami traumán megy keresztül. Én is léptem úgy színpadra, hogy ott kellett hagynom a feleségemet a szülőszobán.”

Egy éve született meg a kislánya. Arról szólva, mennyire változott meg az élete, kifejtette: „Minden gyökeresen megváltozott. (…) A naiv, ködös öröm érzését felváltotta a felelősségteljes boldogság. Rájöttem, hogy bizony ennek tétje van, már nem lehet ugyanazt az életet élni, mint azelőtt. A kislányunk születésénél nem lehettem jelen, hiszen játszanom kellett. Mire visszaértem a kórházba, már megszületett Zelka. (…) A folyamatos meghatottság állapotában vagyok, amikor erről beszélek még ma is. Próbálom hasonlítani valamihez, de nem lehet. Persze, örülök a szakmai sikereknek, boldog vagyok, hogy rendezhetek és játszhatok a színpadon, imádtam a Petőfi-filmben Petőfi szerepét, büszke voltam, amikor megjelent a regényem, vagy amikor megkaptam a Jászai Mari-díjat. De minden nap, amikor hazamegyek és Zelka rám mosolyog, minden zárójelbe kerül, mert újra és újra rájövök, mennyivel fontosabb ő mindennél.”

Berettyán Nándor a készülő Petőfi-filmrő, amelynek ő a főszereplője, a Kultúra,hu-nak mesélt: „Petőfi 26 és fél év alatt nagyon sok mindent megért, és az élete tragédiája az volt, hogy míg korábban a szabadságért odaadta volna a szerelmet, mire ez megváltozott benne, elkésett. Sepsiszentgyörgyre akart költözni a családjával, vissza akart vonulni. Ám jóbarátja, nagyszerű színészünk, Egressy Gábor rábeszélte, hogy menjen el Bem tábornok után Erdélybe. És többé már nem tért haza. Összetett, szomorú sors az övé.”

A beszélgetés során pályájáról is beszélt: „Debrecenben – ahol akkor Vidnyánszky Attila volt az igazgató – egyfolytában színházba jártam, hogy pótoljam a hiányosságaimat. Villámcsapás módjára hatott rám a színházi közeg, de a színészet iránti elhivatottság csak a dramaturgia és a rendezés szeretetét követően lángolt fel bennem. Mára viszont átértékelődtek a dolgok: bármennyit írok vagy rendezek, nem tudnám elképzelni, hogy ne játsszam. Óriási ajándéknak tartom a színészetet, az itt és most pillanatát, amikor élőben találkozol a közönséggel. Ez a színház lényege. Egyre jobban élvezem ezt a kapcsolatot: az erőt, amit a színpadon érzek, és amivel remélhetőleg magammal tudom vinni a nézőket. Nem hiszem, hogy valaha le tudnék vagy akarnék mondani erről a varázslatról.”

A Kultúra.hu interjúját itt találják.