„Szerinted lehet a halott szeretteinkkel beszélni? De ha képtelenek vagyunk az élőkkel kommunikálni, hogy tudnánk a halottakkal?” – Az alábbiakban Juhász Tamás beszámolóját olvashatják a Másszínház Zuhanás sokkja című előadásáról.
„Szerinted lehet a halott szeretteinkkel beszélni? De ha képtelenek vagyunk az élőkkel kommunikálni, hogy tudnánk a halottakkal?”
Ezzel a géppuskalengető, acélbetétes gondolattal kezdi a Másszínház Zuhanás sokkja című előadását. A néző pedig onnantól, hogy ez a tézis egy lendületes rúgással bezúzza az ajtót, egy percre sem lankadhat. A gondolat keresztül-kasul hajszol minket a darabon, és közben igazságosztó géppuskájával szitává lő mindent: tabukat, előítéleteket.
A 2005-ben alapított Másszínház egyik fontos jellemzője, hogy ép és értelmileg akadályozott színészek játszanak együtt. Ennek az előadások szempontjából is jelentősége van.
Így van ez a Zuhanás sokkja-nál is, ahol az értelmileg akadályozott szereplőt Down-szindrómás színészek játszák, ezzel is hitelesítve a karaktert, és duplán aláhúzva a darab mondanivalóját.
Az előadást 2019 májusában mutatta be a társulat, és a márciusi karanténig folyamatosan játszották. Most, a karantén után Ráday utcai új otthonukban újra színpadra állítják. Nathan Filer azonos című regényéből Illés Márton dramaturg és Kovács Henrietta rendező készített feszes ritmusú darabot.
Furcsa érzéssel indultam az előadásra. Sok évvel ezelőtt láttam a Baltazár színház értelmileg akadályozott társulatát, de ez olyan rég volt, hogy nem sokra emlékszem, csak arra, hogy jó volt. Ezt mantrázom magamnak, miközben próbálom leküzdeni a – vakságom ellenére is – meglévő előítéleteimet az értelmileg akadályozott emberek beszéd és színjátszó képességeiről. Megértem-e őket, megérzem-e a személyiségük erejét?
Kovács Dorottya díszletei a kevesebb több elvét követik. A fekete játéktér közepén hat hokedli méretű kocka van. Ez lesz minden: szikla, betegágy, iskolapad, autóülés. A falakon iskolai táblák. Erre rajzolja majd fel a főhős, név szerint Matt, mesélés közben a történet szereplőit. Később körbe is rajzolja őket. Finom szimbolikával utalva az emlékezés különböző keretezéseire.
A történet a kamasz Matt szemszögéből mutatja meg, min megy keresztül egy család, ha értelmileg akadályozott gyerekük (Matt bátyja, Simon) egy balesetben meghal. Hogyan lehet egy fogyatékos gyerek születésével előálló problémákat megoldani, és erre hogyan rakódik rá egy újabb megoldandó feladatréteg: a fogyatékos gyerek halála.
A Matt-et alakító Inoka Péter narrátorként végig színpadon van, és közel másfél órán keresztül változatlan koncentrációval, energia befektetéssel tolja, húzza az előadást. Játéka mégsem izzadságszagú. Hiteles képet mutat arról az ambivalenciáról, ahogy egy ép gyerek viszonyul a fogyatékos testvéréhez.
Inoka dinamikus játékkal mutatja be a „zuhanás sokkjától” skizofrénné váló testvér karakterét. Pedig mentálisan sérültet játszani nem könnyű. Figyelni kell a társadalmi érzékenységre, közben mégis meg kell mutatni azokat a sztereotípiákat, amitől a néző megérti, mire kell gondolnia. Viszont nem lehet paródia sem. Inoka játéka mindezt tudja. Túlzások és irónia nélkül, a legtermészetesebben mesél bátyja balesetéről, amit végignézett és amiért magát okolja. A belső hangról, ami az ő „kígyó formájú kórja”, és az őt szellemként sokszor meglátogató Simonról.
Ugyanakkor meg kell jegyezni, Inokát és a rendezőt segítette a Másszínház különleges társulati szerkezete. A próbafolyamat közben láthatták a két Down szindrómás színész Bagyura Gábor és Konkoly Áron milyen magától értetődően cipelik a maguk keresztjét. Így gyanítom könnyebb volt kikerülni a szentimentális, „szegény beteg” sztereotípiákat.
Bagyura és Konkoly játéka amúgy rácáfolt az előadás előtti félelmeimre. Játékuk koncentrált, mélyen átélt. Bár eleinte nehezen értettem, amit mondtak, de ezért kerülhetett a darab elejére egy kis bevezető, amiben Inoka, Bagyura, és Konkoly bugyutának tűnő, de nagyon is komoly kérdéseket tesznek fel. (A cikk elején idézett is onnan való.) Bagyura Gábor Inokával közösen, szép összjátékban mutatja be az „élő” Simon és testvére Matt viszonyát.
Egy fogyatékos tesó legalább akkora kereszt, mint maga a fogyatékosság. Először is az ép gyereknek már kiskorában fel kell nőnie ahhoz a feladathoz, hogy a testvére több figyelmet kap. Nem azért, mintha kevésbé szeretnék, csakhogy „technikai okokból” a másikra jobban figyelnek. Ugyanakkor szüleihez hasonlóan nem szabad átesnie a ló túloldalára, és tragédiaként megélnie testvére fogyatékosságát. Nem láthatja emiatt kevesebbnek, rosszabbnak. Játszótársnak kell tekintenie, akire bizonyos helyzetekben jobban figyel, és aki néhány dologra képtelen, de különben olyan, mint a többi játszótéri haver.
Ezen a folyton billegő pallón egyensúlyozik a két színész, remek egyensúly érzékkel.
Konkoly Áron a hallucinációkban megjelenő Simont alakítja. Helyzete annyiban könnyebb, mint Inokáé, hogy fogyatékosságát nem kell külön eljátszania. Nehéz viszont hogy szellemként nyomasztó, néhol ijesztő, és legfőképp komolyanvehetőnek kell maradnia, miközben Simon karakterében rengeteg az infantilizmus, így a szellem is könnyen válhatna paródiává.
Konkoly és Bagyura ráadásul ugyanannak a karakternek két különböző kivetülése, így egyszerre kell megkülönböztethetőnek, és egységesnek lenniük. Amit a két fiú kiválóan megold. Nekem, de még a velem tartó látó barátnőmnek sem mindig jött le, hogy ez most nem ugyanaz a színész, az viszont igen, mikor volt Simon emlék, mikor hallucináció.
A történet összes mellékszereplőjét két színész: Grisnik Petra és Szabó Péter Mátyás játssza. Ráadásul úgy, hogy még követni is tudtam, épp kit alakítanak.
Grisnik kaméleonként képes váltani a szerepek között. Az egyik pillanatban gyermekét túlféltő, remegő szemű őrült anya, aztán egykedvű nővér, majd túlbuzgó, titokban dohányzó nagymama, vagy rituálisan játékbabát temető kislány.
Szabó ugyanilyen bravúros a férfi mellékszerepekben. Apaként laza, haverkodó, Jacobként (Matt barátja), nagypofájú, vagány kamasz, mégis érző szívű, ha a kerekes székes anyjáról van szó, „egyéni szókincsű” nagypapaként mordulásaival, nyögéseivel vicces, míg pszichiáterként rezignált, mikor elhiszi, hogy Matt már nem hallja a testvére hangját.
Mint a cikk elején írtam, a darabban keresztül kasul hajszol minket a kommunikáció kérdése. Ez pedig a fogyatékos integráció, mi több a magyar társadalom egyik fő problémája.
Egy párkapcsolatot a gyerek érkezése alapjaiban változtat meg. Hatványozottan igaz ez, ha a gyerek fogyatékos lesz. A szülőnek szembe kell néznie a maga előítéleteivel, hisz mire számíthat a gyerek a világtól, ha otthon is diszkriminálják? A szülőnek ezenkívül ott a kudarc, hogy nem sikerült egy „életképes utódot nemzenie”, és az a tehetetlenség, hogy nem érti, nem tudja a gyerek mit él át, mire van szüksége. Ezeket a problémákat egyféleképp lehet megoldani, ha beszélünk róla. Ha a gyereket társnak tekintve megkérdezzük, mit szeretne, és „nem visszük át erőnek erejével a túloldalra.”
Ha egy család bele is nyugszik a fogyatékosság tényébe, jöhet egy újabb feladat, hogyan dolgozza fel, mikor ez az értelmileg akadályozott gyerek meghal? Ismét csak a kommunikáció segítene, ám ez a darabban nem történik meg. Bár a történetben a balesetért senki sem felelős, mégis mindenki annak érzi magát. A szituációt jól jellemzi, mikor Simon halála után a szülők az autóban sírnak. Ezt azonban nem akarják, hogy a hátul ülő Matt hallja, ezért felhangosítják a Don’t worry, be happy-t.
Aki nem tanul a múltjából, arra ítéltetik, hogy megismételje annak hibáit. A darabban szereplő család pedig kiválóan megfelel ennek a mondásnak. Nem értik meg, hogy Simon születése után sem beszéltek, és most sem teszik. Az anya ehelyett megpróbálja a Simon hagyta űrbe begyömöszölni Matt-et. Úgy tesz, mintha másik fia is értelmileg akadályozott lenne. Ehhez még a gyógyszerezéstől sem riad vissza. Mindezt Matt lelkiismeret furdalásból egy ideig hagyja. Aztán fellázad. Addigra viszont őt magát annyira tönkre teszi az önvád, hogy skizofréniába zuhan.
Az előbb idézett mondás nem elsősorban a tankönyvi tanulásra vonatkozik. Arról szól, ha nem nézünk vissza, nem elemezzük ki kellő önreflexióval a hibákat, és ezekről nem beszélünk, újra és újra fogjuk futni a köreinket. Erre a tanulságra fut ki az előadás is, ahol Matt végül rájön, emlékekből feltámasztani senkit sem lehet, de ha emlékezünk rá, beszélünk a veszteségről, a bűntudat csökkenhet, sőt akár el is múlhat.
Ha az emberek a fogyatékossággal találkoznak nem értik mi az. Furcsállva, félve viszonyulnak hozzá. Pedig a fogyatékosság (ahogy a szó is mutatja) egy hiány, egy veszteség. Épp olyan veszteség, mint egy családtag, barát, szerelem, házikedvenc vagy épp egy országrész elvesztése. Mindegyiket gyászként éljük meg, eleinte nagyon fáj, aztán a hetek, hónapok, évek múlásával egyre kevésbé. Főleg akkor, ha tabuk nélkül beszélünk róla. Csakhogy ehhez bátorság kell. Szembenézni magával a veszteséggel, a benne lévő felelősséggel. De bátorság kell ahhoz is, ha egy veszteséget nem ismerünk, vagy félünk tőle, ám tudatlanságunkat felvállalva mégis kérdezni merünk róla. Vagy épp elmegyünk megnézni egy erről szóló előadást. Akkor is, ha az előítéleteink azt mondatják velünk, ez nem lehet „magasművészet.”
Pedig de.
Mert mindegy milyen összetételű a színházi társulat, mindegy milyen karakterek vannak a történetben. A lényeg, hogy emberek mesélnek hitelesen, átélten egy mindenki számára átérezhető történetet.
Szerző: JUHÁSZ TAMÁS