Bár már négy kötetet jegyez – egy beszélgetőkönyvet és több színpadi adaptációt –, még mindig zavarba ejti, ha írónak nevezik. Az Örkény Színház színészével a legújabb novelláskötete, a Kevert kapcsán elsősorban az írásról beszélgetett a Magyar Narancs oldalán Zeck Julianna.

A teljes interjú a Magyar Narancs nyomtatott számában és online olvasható, itt.

„Színész vagyok, aki ír, így szeretem definiálni magam. (…) Az irodalom egy hatalmas óceán, vannak benne fároszok és szigetek, és vannak a vízcseppek – én vízcseppként is nagyon jól érzem magam” – – kezdte szavait Bíró Kriszta.

Most játszik, ír és rendezni is fog. Ennek kapcsán kifejtette: „Írás közben én vagyok a saját főnököm, nem kell alkalmazkodnom senkihez. A színházban pont fordítva van, még akkor is, ha a rendező partnernek és alkotótársnak tekinti a színészt. Színészként tíztől kettőig és hattól tízig folyamatosan alkalmazkodsz, ebben nagyon el lehet fáradni. Egyébként az is elég strapás, hogy állandóan meg kell indokolnom és magyaráznom, miért írok, mintha egy embernek csak egyféle képessége lehetne. Amikor 2003-ban először megjelentem nyomtatásban, volt olyan barátom, aki kajánul megkérdezte, hogy mit írtál, Bírócska, szakácskönyvet?”

Sok színész azzal az útravalóval jön ki az egyetemről, hogy ott azt mondták neki, nincs más út, erre kell felraknia az életét, különben nem lesz sikeres. A kérdésre, ez nem nehezíti-e meg a dolgot,
Bíró Kriszta elmondta: „Inkább azt látom, hogy van olyan típusú színész, aki faltól falig az, akinek tényleg az egész életét kitölti a szerep, és van olyan, aki azt mondja, hogy igen, nekem ez a hivatásom, de még annyi minden van a világban, annyi minden érdekel, hogy muszáj kipróbálnom dolgokat. Igazság szerint nálam nem volt semmi tudatosság abban, ahogy az írás felé fordultam. Persze legyezgette a hiúságomat, amikor tárgyiasult, és megjelent egy könyvem. Színészként felüdülés olyasmit létrehozni, amit meg lehet fogni, ami a tiéd, te csináltad, mert a színészet megfoghatatlan, sosem fogod tudni a kezedben tartani”.

A rendezésről szólva úgy nyilatkozott: „Nem vagyok rendező, nem is leszek. Rendező az, akinek látomása van bizonyos színdarabok kapcsán, a szó legjobb értelmében. Mondjuk inkább azt, hogy fel fogom tenni a színpadra Tolnainé Kassai Margit ostromnaplóját, amely pár éve jelent meg a Tények és tanúk sorozatban, Óvoda az óvóhelyen címmel. Elkezdtem olvasni, és gyakorlatilag a tizenkettedik mondatnál azt éreztem, hogy ez színház, és ez az ember a Kókai Tünde. Hihetetlenül izgalmas szöveg, a szerzője élvezetesen írt, noha ő maga nem volt író. Banktisztviselő volt, amatőr fotográfus és kottából blattolva zongorázott. Fantasztikus nő lehetett, sajnálom, hogy én már nem ismertem. Kiskas, ahogy egész életében hívta mindenki, zsidó volt, a férjét elvitték munkaszolgálatra, ő pedig itt maradt Budapesten a szüleivel. A szöveg az 1944 áprilisa és 1945 májusa közötti időszakról szól, mégis hangosan lehet nevetni rajta, mert elképesztően egészséges humorérzékkel és frivolsággal meséli el ezt az egy évet. Azt éreztem, ha már csinálhatok belőle egy színpadi szöveget, amely nyilván az én szűrőmön megy át, akkor talán ötvenöt évesen képes leszek felrakni a színpadra kvázi rendezőként.”

A kérdésre, gondolkozik-e már egy következő köteten, elmondta: „Igen, és ebben össze fog találkozni az írás és a színészet. Volt egy csodálatosan izgalmas színésznő, Fehér Lili, ő volt a legcsúnyább pesti színésznő. Ezt ő találta ki saját magáról, tulajdonképpen egy márkanév volt. Nem volt senkije, nem volt gyereke, nem volt testvére; valaki, akit már teljesen elfelejtettek, de velem véletlenül szembejött.”

A teljes interjú a Magyar Narancs nyomtatott számában és online olvasható, itt.