Gyerekként József Attila versei adtak neki hitet. Sírni mindig szégyellt, nevetni csak a főiskolán tanult meg. Legendás művészekkel dolgozott együtt és sohasem elégedett meg azzal, ami már bevált. Bodnár Erika – Jászai-díjas, érdemes és kiváló művész Canjavec Juditnak adott interjút otthonában.

Szívből ajánljuk elolvasásra a FIDELIO interjúját, gyorsan kattintsanak át.

„Amíg a főisklára föl nem vettek, lényegében nem léteztem. Nem volt fiatalságom, nem volt életem. Fura, magamnak való, zárkózott gyerek voltam, kevés barátom volt, gyakran maradtam egyedül otthon. És bár lett egy tíz évvel fiatalabb öcsém, inkább voltam anyukája, mint testvére. A színművészeti felvételijén 42 kilósan, smink nélkül jelentem meg” – mesélte Bodnár Erika a Fidelio-nak, mégis felvették, noha két foga is éppen ki volt törve.

„Kern, Verebes, Blaskó Péter, Papp Jancsi. A lányok, Piros Ildi, Sunyovszky Szilvia, Detre Annamária, Bus Kati, aki elment közülünk korán, és én. Így voltunk öten, lányok. Két ember kivételével mindenki 18 évesen került be. Mindannyiunknak voltak gátlásai. (…) Várkonyi Zoltán csak pár havonta egyszer, a vizsgák előtt jelent csak meg. De szerencsénkre volt két olyan pali az osztályunkban, mint Kern András és Verebes István. Ők választottak darabot, kiosztották a szerepeket, és meg is rendezték a jeleneteket. Mi ott éltünk a főiskolán” – teszi hozzá.

Főiskola végén Várkonyi azt mondta neki útravalóul, hogy ha 40-45 éves koráig meg tud kapaszkodni a pályán, talán színésznő lesz belőle. Ez a kijelentés hazavágta: „Azt hihette, ez egy megfontolandó tanács, és láthatta, hogy még mindig nem vagyok magabiztos. Ráadásul rögtön beleszerettem az egyik osztálytársamba, Lencz Györgybe. Később kiderült, hogy nem kellett volna, de lett egy gyönyörű fiam.”

A kérdésre, hogyan találta meg az összhangot a főiskolán kialakult élete és aközött, ami otthon várta, elárulta: „Apám megbolondult attól, ha este tíz után mentem haza. Akkor már statisztáltunk a Vígszínházban. Várkonyi az Angliai Erzsébetet rendezte és éjjel tizenegy előtt lett vége. Én meg, mint Hamupipőke, rohantam az öltözőbe, kapkodtam le a ruhát, szanaszét dobáltam mindent és rohantam haza. Anyám és öcsém már aludtak. Apám karosszéke az ablak mellett volt, és csak azt láttam, ahogy a sötétben felvillan a cigaretta parazsa. Így várt engem. Mit csináltál, rivallt rám. Színházban voltam, feleltem. Akkor az lesz fiam, mondta, hogy tízkor be fogok menni a színházba, és lepofozlak a színpadról. Ezután följött hozzánk Blaskó, Kern és Verebes. Tessék elhinni, mondták, hogy az Erika semmi rosszat nem csinál, itt játszik a színházban, tessék eljönni megnézni! Én nem járok színházba, felelte apám. Akkor meg tessék elhinni, hogy ott van, és mi hazakísérjük, ajánlkoztak a fiúk. Addig győzködték, hogy nagy nehezen, erre az előadásra engedélyt kaptam, de mindig be kellett számolnom, melyik darab meddig tart.”

Bodnár Erikát csak egyszer nézték meg a szülei a színpadon Kornis Hallelujájában, maga a tény, hogy színésznő lett nehezen fért bele az értékrendjükbe. A darab kapcsán úgy fogalmazott, meghatározó volt a pályája során: „Egy próba után meg is kérdezte tőlem Zsámbéki Gábor, hogy mitől vagyok most ilyen tehetséges? Nem tudom, csak röpülnék, feleltem.”

A színházban is érték bántódások, de gyerekként megszokta, hogy” provokálnak, bántanak, belém rúgnak”. A sírás viszont sosem vol kenyere, mert szégyellte.

Bodnár Erika arról is mesélt, a József Attila versekben megtalált valamit, valamiféle fájdalmat, ami olyan lehetett, mint az övé: „A furcsaságát és igazságtalanságát, hogy az élet kegyetlen veled, miként éled mégis túl. Hogy valaki, akit mindig rugdos az élet, mégis azt mondja: én, József Attila, itt vagyok. Kell, hogy legalább magadban legyen valamiféle hited. Kifelé nem érdemes mutatni, mert kiröhögnek.”

Bodnár Erika a Katona József Színház alapító tagja, s azt mondja, ott vált igazán színésszé: „Igen, őrületes szerepekkel és boldogsággal. Akkor még nem volt ott Udvaros Dorottya és Básti Juli, így én voltam a nő. Nagyon jó szerepeket játszottam, és a szárnyalás nem szűnt meg, mert már nem csak egy ember emelt, mint Zsámbéki a Hallelujánál a Nemzetiben, hanem egy egész társulat. Nem kellett erőlködni és bizonyítani, nem kellett akarni semmit sem. Itt az is elég, ha a szemébe nézek Fekete Tibinek (művésznevén Fekete Ernő – a szerk.). Az Árkádiában volt egy páros jelenetünk, ahol ránéztem, és rögtön tudtam, jó vagyok vagy sem. Tibor képtelen hazudni a színpadon, ő maga az igazság. (…) Átlépni a negyvenet nagyon kényes időszak egy színésznőnek. Én nem éreztem annyira, mert még ötvenévesen is a koromnál jóval fiatalabb szerepeket játszottam. De jöttek a fiatalok, és olyan eredeti és friss gondolkodást hoztak be magukkal, annyi mindent tudtak. Úgy éreztem, ha ezt el szeretném lesni, ahhoz egy csomó mindenről le kell mondanom. Olyasmiről, amit úgy hívnak, biztonsági játék. Az ember a színpadon maga elé rakja azokat a fogásokat, amik addig sikeresek voltak. Ebből aztán olyan páncélt lehet növeszteni, hogy az életben ki nem mászol belőle. Maradsz olyan, amilyen voltál, és soha többet nem történik meg veled semmi. Lehet, hogy sikeres leszel, de nem fogod azt érezni este, az úton hazafelé, hogy hú, de jó voltam ma! (…) Volt, hogy a kezdeti próbákon azt éreztem, figyelik, miként kínlódik az Erika, mert valamit másképp akar. A rendezők is észrevették, és az jó volt, mert ők meg ezt akarták, és arrafelé rugdostak, hogy akkor viszont csináld!” (…) Ritkán esik meg egy színésszel, hogy olyan helyen van, ahol röpülhet. Ebben a színházban megtörténhetnek veled a csodák, mert garanciák rá azok az emberek, akik körbevesznek.”

A teljes interjú, amelyben Bodnár Erika a Nemzeti Színházi évekről, betegségéről és arról miként mentette meg őt egy előadás után egykori kollégája, Kovács Lehel ITT olvasható. Szívből ajánljuk.