Lengyel TamásSZFENagy ErvinPelsőczy RékaSodró ElizaÁgoston PéterSzabó Máté
  • facebook
  • instagram
  • 2020. július 4., szombat

    “Tanulmány a civilizációs bolondokházáról” – Bodó Viktor Hamburgban rendezett

    2020. március 10., kedd 07:51

    Bodó Viktor rendezésében látható Franz Kafka Kastélya a hamburgi Schauspielhausban.

    Már megérkeztek az első kritikák a produkcióról, amelyek tanúsága szerint az előadás „lenyűgöző színház egy csodálatos társulattal”.

    Így írt a darabról Katja Weise, az NDR kulturális újságírója:

    Bodó Viktor rendező szürreális világot teremt

    Vajon ez börtön, labirintus, olajfúrósziget? Az acélszerkezet sok fel- és lejárattal, élesen világító utcalámpákkal és csövekkel sok asszociációt ébreszt. 

    Egy férfi lép a színre. Az első párbeszédek után világos: a színhely egy építkezés, ahol, ezt az építésvezető világossá teszi, a férfira, pontosabban: a földmérő K-ra nincs szükség. Bosszankodva követeli, hogy kérdezzék meg a kastélybeli megbízóját. 

    Mint egy rossz álomban

    Már ezekben az első pillanatokban sikerül a rendezőnek szürreális világot teremtenie, amelyben K – aki ekkor még üdén és önbizalommal teli lép fel – szükségszerűen el kell tévedjen. Az enyhén elrajzolt megjelenésű – bozontos hajak, hajlotthátú járások –  emberek különös válaszait és viselkedését megpróbálja úgy eltörölni, mint egy rossz álmot. K idegen marad ebben a világban, amely nem tűri a behatolókat. De Bodó Viktor nem elégszik meg ezzel az egyetlen értelmezéssel. Az is lehet, hogy K egy lidércnyomásos álom foglya, annyira groteszkek a helyzetek, amelyekbe kerül.  Egy biztosítékszekrény hangszerré válik, egy tollaslabda repülés helyett hosszú pálcára erősítve libeg egyik játékostól a másikig. 

    Némafilmreminiszcenciák

    Bodó sok vetítéssel dolgozik, ezek nem véletlenül emlékeztetnek az 1920-as évek expresszionista némafilmjeire – arra a korra, amelyben Kafka regénytöredéke keletkezett. Aztán a színpadi installáció árnyképként jelenik meg az áttetsző vásznon, emberek sietnek lépcsőn fel és le, hozzá élő zenét játszik egy kvartett. 

    K egyre inkább elveszti az orientációját, az illetékeseket képtelenség megtalálni. Az építkezés labirintus, börtön, amelyben mindenki folyton megfigyelés alatt áll. 

    Bodó Viktornak csodálatos érzéke van a Kafka félelmetes univerzumában található groteszkhez. És mindig, amikor már attól félne az ember, hogy idétlenkedésbe megy át, beveszi a kanyart. Megtagadja a világos értelmezést, utal az Átváltozásra és a Perre, a végén lógó lakatokat ereszt le fentről, amelyekhez K-nak meg kellene találnia a megfelelő kulcsot.  

    Nagy színház

    Bodó Viktor Kastélya nagyszerű színház és remek mozi. Egyszerűen minden stimmel: a díszlet, a zene, az effektek és a szereposztás. A csodálatos társulat energiával és kedvvel működik az átváltozáson – középen Carlo Ljubekkel,  aki megmutatja, hogyan tudja egy ember elveszíteni magát. Feltétlen meg kell nézni. 

    Így számolt be Irene Bazinger a Frankfurter Allgemeine Zeitung-ban a Kastélyról:

    Olajozott és borús

    Milyen kafkai is ez, gondolja elkerülhetetlenül az ember, amikor a hamburgi Schauspielhaus termében vibrálva megy le a fény, mintha zárlatos lenne, és ugyanakkor a régi, tapétaszerűen csíkos és bojtokkal szegélyezett vasfüggöny váratlanul zajosan nyílik fel. És ez nem csak amiatt van, hogy a rendező Bodó Viktor Kafka Kastély c. regényét vitte színre, hanem Schnábel Zita valóban szürreális díszlete miatt is, ami előttünk áll. A hatalmas, kompakt acélszerkezeten, amely úgy hat, mintha egy posztmodern kerek bevásárlóközpont építkezésének nyers váza lenne, munkások tornáznak,  kalapálnak, hogy csak úgy döng, hegesztenek, hogy csak úgy repülnek a szikrák. Remek a lárma és grandiózus a kapkodásból, aktivitásból és üresjáratból összeálló összhangzat.

    Erre a ködös építkezésre tilos bemenni, de az a férfi, aki középen háttal áll nekünk, mégis megtette. Ő a földmérő K, aki megbízást szeretne kapni. De a gróffal, aki állítólag munkát adna neki, soha sem fog találkozni, sőt egyáltalán el sem éri a titokzatos Kastélyt. Ehelyett gyanús dolgok történnek vele, furcsa emberekkel ismerkedik meg és eddigi élete minden biztonságát elveszíti, az identitásával együtt. A vele szemben álló, teljesen értelmetlen és átláthatatlan bürokrácia acélosan hideg szerkezetének kerekei köré kerül és végül nyilván meghal.

    Kafkánál ezt nem lehet egész pontosan tudni, a regénye bejezetlen maradt. Bodó is hasonlóan óvakodik a végleges választól, végül K-t egy apoteózisban egyszerűen az abszurd újabb dimenziójába küldi tovább: szegény K mintegy jutalomként kap egy kulcsot, amihez a leereszkedő számtalan lógó lakat közül kellene kiválasztania a hozzáillőt. Így alkot Bodó Viktor, aki már más Kafka-regényeket is dramatizált, mindig új képeket, amelyek különös fantasztikumuk és megragadó eszelősségük révén az alapanyag atmoszféráját a mába helyezik át.

    A hamburgi Schauspielhaus hatalmas gépezete a legolajozottabban működik és a legborzongatóbban szép zaj- és fényeffektusokat varázsolja elénk, úgy, hogy a kétórás előadás valóságos hullámvasúttá válik. Egy kapcsolótábla gombnyomásra hihetetlen effektekkel reagál, stroboszkópfény kemény sorozattá teszi a mozdulatokat, zenei bejátszásokat – mint egykor a gramofonról –  lőnek be, de egyébként négyfős zenekar kísér élőben a zenekari árokból.

    Úgy tűnik, a káosz teljesen elszabadult – de valójában szigorú rend szerint működik. Bodó ebben is szorosan követi Kafka stílusát, aki a leírt körülmények és viszonyok képtelensége ellenére sosem veszíti el az irodalmi hidegvérét. 

    A magávalragadó társulat a hiábavalóságoknak ezt a paradox útvonalát (parcours-ját) virtuózan teljesíti. Úgy másznak, táncolnak, zsonglőrködnek és  trükköznek, hogy minden varietének becsületére válna.

    A legnagyobb technikai kifinomultsággal és testnyelvi ékesszólással rajzolják ki Kafka panoptikumának bizarr narratív nyomvonalait: Lina Beckmann mint goromba Kocsmárosné,  majd később mint élénk Erlanger titkár, aki gúnyosan ajánlja a „vesztünkbe rohanást”; Sasha Rau és Gala Othero Winter, mint a nők, akik átláthatatlan okokból dongják körül K-t; Bettina Stucky kis szakállal mint a Kastély hivatalnoka; Christoph Jöde, Yorck Dippe, Jan-Peter Kampwirth, Matti Krause, Jan Thümer és Michael Weber mint alázatos és egyben autoritárius férfi-csapat, amelyik szintén nem tudja, hogy tulajdonképpen mi van, de ezt semmi szín alatt nem akarja beismerni.

    Carlo Ljubek a táncosan kétségbeesett Földmérő szerepében megpróbál rendíthetetlen makacssággal érvényesülni a kastély-világ alattomosságával szemben. Az előadás éppoly mulatságos, mint amilyen ijesztő, éppúgy simára polírozott, mint brutálisan borús. Végül Bodó a lidércnyomást még a filmforgatás illúziójával is összeköti, ami csak fokozza a történések szürrealitását.  „Hall engem valaki?” – kiáltja bele K a kérdést a fokozódó sötétségbe. Holtfáradtan alszik el aztán a végén, egyedül egy gigantikus lépcső-szem közepében.

    Bodó szakszerűen nagyszabású rendezésében a Kastély pompásan szélesvásznú tanulmánya a civilizációs bolondokházáról, amely civilizáció elfelejtette, hogy mire való.  Közelebb hozza hozzánk Kafka világát, mint amennyire szeretnénk. 

    Köszönet Veress Annának a fordításért!

    Foto: Thomas Aurin

    - Színházi pillanatok az Instagramon -