Bodó Viktor egy ideje meghatározó alkotónak számít a német nyelvű színházi kultúrában, mégis fontosnak tartja, hogy évente legalább egy előadást rendezzen itthon is. Most éppen Kafka A kastély című regényének adaptációján van túl a Vígszínházban. Ennek kapcsán kérdezte a Telex.

Hamburgban jelenleg is fut A kastély előadása, amit a Vígszínházban most nem egyszerűen újrarendezett, szinte „klónozta”: ugyanaz az adaptáció, azonos a díszlet, a jelmez, a kellékek, kizárólag a színészek változtak. Arról szólva, hová lett így az alkotás izgalma, a rendező kifejtette: „Mintha azt a lehetőséget kapnád ajándékba, hogy fejleszd tovább az őrületeid. És úgy tűnik, ez egy jól működő módszer. (…) Nagyképűség lenne azt mondanom, hogy én jól olvasom Kafkát, inkább arról van szó, hogy az én fantáziámat nagyon megnyitja, és színházi szempontból is jó lehetőséget ad arra, hogy sokféle stílusvariációval dolgozzak. (…)

Elgondolkodhatunk azon, hogy Kafka sztorija mennyiben szól a migrációról, amikor arról beszél, hogy egy gyanús idegen hogyan tud egy zárt közösségben megfelelni; hogyan tesz úgy, mintha otthonosan mozogna egy idegen kultúrában; és egyáltalán, milyen státuszhelyzetet kell hazudnia magának ahhoz, hogy megbecsüljék, mert e nélkül szarba se vennék, be se engednék” – tette hozzá.

A felvetésre, miszerint egy ideje nem csinált a jelenre reagáló politikus színházat, úgy reagált:

„Érdemes egy buboréknak előadásokat csinálni? Persze röhögni a politikusokon, beszólni, együgyű vagy kegyetlen tetteikről kritikát fogalmazni jóleső lehet, de folyton ebből csinálni színházat, erőltetett és hamar kifullad. Illetve a napi politikai eseményekkel vagy magukkal a politikusokkal való foglalatoskodás is gyakran nyomasztó, undort keltő, és komoly színvonalveszteséget is jelent a világirodalmi anyagokhoz képest. Ha még találnék is egy fontos témát, ami intenzíven itt van körülöttünk, akkor is elbizonytalanodnék, vajon a színház a legjobb fórum ennek a feldolgozására?

Németországban a társadalmi problémákat és a felelősségtudatot gyakran egészen más szinten kezelik. Gianina Cărbunariu (román író, rendező) Stuttgartban például abból készített előadást, hogy a fejlett társadalmak millió tonnányi szemetét hogyan dolgozzák fel a harmadik világbeli szigetek lakói. Nem vagyok biztos abban, hogy egy magyar repertoárszínház bátran belevágna a nagyszínpadon egy hasonló jelenségről szóló előadásba. Magyarországon jelenleg komoly társadalmi, egyben morális válság van, én meg ezzel együtt valamiféle alkotói fordulópontot élek meg. De valószínűleg nem a színházi az egyetlen szakma, amelyik keresi most a saját útjait. Mintha egy nagyobb váltás előtt állnánk, és senki nem tudja, hogy most mi következik. Ebben a kicsit zavart és időnként sokkolt állapotban én most inkább a valóság elől menekülök. Szerencsére az én szakmámban ez is izgalmas út, és még finomabb módon lehet reagálni a világra.”

Annak a magyar rendezői generációnak a tagja, amelyik inkább külföldön futott be jelentős karriert. Erről szólva úgy nyilatkozott: „Nincs értelme részleteznem azt a sok negatív érzést és gondolatot, ami napi szinten jön fel bennem ezzel a rendszerrel kapcsolatban. Újabb és újabb stratégiákat kell kialakítanom, hogy ne keseredjek meg és ne legyek állandóan szomorú vagy dühös, mert az csak felemésztene. (…) Fontos az is, hogy évente legalább egyet rendezzek itthon is, hiszen ez az otthonom, akármi történjék is benne. Fontos nekem, hogy dolgozzak a saját nyelvemen azokkal a színészekkel, akik a legjobban értik a humor nyelvünkben is megtalálható, finom rétegeit.

Emellett még nyáron elindítottunk Farkas Andreával egy börtönszínjátszó-csoportot Márianosztrán, ami egy szolgálat jellegű dolog számomra, pedig rendkívüli szakmai kihívás. Most éppen velük fogom folytatni a munkát. Persze elképzelhető, hogy idővel lesz egy külföldi otthonom. A hírek helyett időnként inkább a térképet nézegetem, de családi okokból egyelőre itthon van a helyem.”

A Junior Prima-díj ügyéről is szót ejtettek a beszélgetésben: „Egy újabb zavaros ügy, ami indulatokhoz és több táborra szakadáshoz vezetett, és aminek a vége csak valami kínos hümmögés. Mindenképpen tiszteletreméltó dolognak tartom, hogy Benett (Vilmányi) beleállt ebbe a döntésbe, de hogy ez gőgös büszkeség, az ostoba kapkodás, vagy irigylésre méltó szabadság gesztusa volt-e, azt leginkább már csak Benett tudja megmondani.”

Arról is faggatták, miért lehet az, hogy a szakmában alig sikerült kibeszélni a sérelmeket:

„Mi, magyarok kifejezetten frusztrált nemzet vagyunk. A bűntudat és valamilyen torz kisebbrendűségi komplexus túlságosan mélyen gyökerezik a társadalmunkban, például az uralkodó valláson keresztül, de a büntetésnek az oktatásban és a nevelésben is fontos szerepe van mind a mai napig. Eközben a szemünk láttára történnek bűncselekmények, amelyeket simán meg lehet úszni, ha például öltönyben vagy és politikusnak nevezed magad. Ócska, régi trükk, de így megúszod az egymilliós, egymilliárdos, százmilliárdos lopásokat, amikre már senki nem is figyel. Nem értik, nincs rá idejük, úgysem tehetnek semmit, hiába tüntettek és írtak alá száz petíciót, marad az apátia, a félelem, és a túlélési eszközök. Nem lehet állandóan reménytelen harcban állni.

Röviden tehát: talán túl sok mindennel kell szembenézni egyszerre, és ez blokkot és zavart okoz, majd végül tagadást” – véli Bodó Viktor.

Színészi munkái kapcsán elárulta, nagyon vágyott Kis Hajni Külön falkájában a kidobóként dolgozó apuka főszerepére: „Amikor egyre világosabb lett, hogy Hajni inkább amatőr szereplőben gondolkodik, én még mindig nem akartam elengedni a dolgot, mániákus állapotba kerültem. Jelentkezni akartam hozzá mint amatőr szereplő, ezért letoltam a hajam kopaszra, majd bokszolás közben meg az utcán, kidobók között készítettem magamról pár videót. Végül tényleg egy amatőr szereplő kapta meg a szerepet, és