„Nem vagyok nyugodt, mert kínlódik a világ” – mondja Bodrogi Gyula. Sokszor attól retteg, megszokja a semmittevést. Hogy ha majd újra színpadon lesz, azt kérdezi magától: miért vagyok itt? Egyedül a közönségben bízik. Az Új Szó kérdezte.
A teljes interjú ITT érhető el.
Megtaláltam a tablóképét 1958-ból, amikor kilépett a színművészeti főiskola kapuján. Azt írta a kép alá: „Szeretném új stílusban megkeresni a szó, a mozgás, az ének és a tánc harmóniáját.” Több mint 60 év telt el azóta. A kérdésre, megtalálta-e, Bodrogi Gyula elmondta: “Keresem. Van még pár dolog, amin javítanom kell.”
A felvetésre, hogy eközben mindennek birtokában van, ami a színészi pályához elengedhetetlen, úgy reagált: “Furcsa dolog ez. A zenéhez is nagyon kell a tehetség. Egy zongoraművész például kezdetben napi négy-öt órát gyakorol. A színészet másfajta művészeti ág. Ehhez is kell erő, szorgalom, kitartás, de kell hozzá az a bizonyos plusz is, amit nem lehet megtanulni. Amitől az egyik ember érdekes, a másik meg nem annyira. Röviden kifejezve: ez vagy van, vagy nincs. Egy zongoraművész esetében ez nem olyan fontos. Ott egyértelműen a tehetség a döntő, és az élettapasztalat, mert az is kihallatszik a játékából.”
Noha “erő, lendület, derű, életkedv” színészetének fő mozgatórugói, azt mondja, őrült nehezen viseli ezt az időszakot: “Idegen tőlem ez a helyzet. Eddig nem is tudtam, hogy ilyen lehetetlen módon tud hiányozni az életemben a közönség. A nézők, akik lényegében ismeretlenek, hiszen esténként nem ugyanazok az arcok töltik meg a nézőteret. A színházhoz ugyanis két dolog elengedhetetlen. A színész és a közönség. A rendező, az öltöztető, a világosító, a kellékes, a díszletező segítőtársak az előadás létrehozásában. Egy éve, hogy itthon vagyok. A színházon kívül engem soha semmi más nem érdekelt. Sem a pénz, sem a hatalom.”
Bodrogi Gyula a Magyar Vadászok nagykövete címet is magáénak tudhatja, de saját bevallása szerint a magánéletben inkább a vad szerepét tudhatta magáénak és ahogy ő fogalmaz: “nagyon jó vadászcsajok lőttek rám”. Első házassága kapcsán azt mesélte, Törőcsik Marival a válásuk is szépen zajlott: “Kettőnknek volt egy tanúja. Pethes György, a színházrendező. Megjelentünk a kijelölt időpontban a bíróságon, és várakoztunk. Marival mi mindig jóban voltunk. Ott, a folyosón is meghitten beszélgettünk. Pethes György tőlünk öt-hat méterre ült, a padon. Kijött az altiszt, behívta Gyurit és Marit. Három-négy perc múlva vérvörös arccal jött ki Gyuri, hogy: „Gyula, menj be, tőlem akarják elválasztani Marit.” Látták ugyanis, hogy mi ketten, Mari és én szépen beszélgetünk, odébb meg komoran, magába roskadva ül egy harmadik személy. Biztos ő az elválandó, gondolták. Marival mi azóta rengeteget nevettünk ezen.”
“Ha a sors úgy hozza, az Egy szoknya, egy nadrágot rendezem majd a József Attila Színházban. Az olvasópróbát már megtartottuk. A folytatásra várok. A vírustól már nem félek. Beoltottak. De hiába érzem biztonságban magam, a lelkem nem tud megnyugodni. Dolgozni szeretnék” – árulta el Bodrogi Gyula.