SZFEThália SzínházTóth IldikóSzinetár MiklósArtusMészáros MártaHuszár Zsolt
  • facebook
  • instagram
  • 2020. szeptember 27., vasárnap

    “A párbeszéd az ember képessége” – Bolvári-Takács Gábor írása az SZFE ügyében

    2020. szeptember 10., csütörtök 12:14

    Bolvári-Takács Gábor a Művészeti Egyetemek Rektori Széke elnöke és a Magyar Rektori Konferencia elnökségi tagja is megfogalmazta álláspontját a Színház- és Filmművészeti Egyetem körül kialakult helyzetről. 

    „Kibékíthetetlen ellentétek nem léteznek, csak az ember gondolatvilágában” – írja Frank Herbert amerikai sci-fi író. Ez jut eszembe, valahányszor a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) körüli eseményekről olvasok a médiában, hallok szakmai beszélgetéseimben. Igen, tudom, minden józan érv amellett szólt, hogy ezt a cikket ne írjam meg.

    Mert besorol(hat)nak, táborba kényszerít(het)enek. S mivel a Magyar Táncművészeti Egyetem rektoraként, a Művészeti Egyetemek Rektori Széke elnökeként, a Magyar Rektori Konferencia elnökségi tagjaként több intézményt képviselek, hiába hangsúlyozom szakmai szuverenitásomat és írástudói felelősségemet, személyes álláspontomat pillanatok alatt összemossák az intézményekkel. És mégis, református lelkész fiaként azt tanultam: „Ne félj, csak higgy!” (Márk 5:36), s én hiszek abban, hogy gondolataim jobbító szándéka torzítatlanul jut el az érintettekhez. Valamennyi érintetthez.

    Hadd kezdjem azzal, hogy 1999 kora tavaszán három hónapos tanulmányutat tettem Amszterdam, Arnhem, Hága, Rotterdam és Tilburg művészeti főiskoláin, a holland művészeti felsőoktatás szervezetének és működésének vizsgálata céljából. Tapasztalataimat a Táncművészet folyóirat 1999/4. számában publikáltam, Táncművészképzés Hollandiában címmel.

    Ebből idézek: „A főiskolák (…) legfelsőbb irányító szerve, a társadalmi kontrollt gyakorló Felügyelő Bizottság (Advisory/Supervisory Board) kizárólag olyan szakemberekből áll, akik a gazdasági élet vezető posztjain dolgoznak (Douwe Egberts, Philips, Unilever stb.). E testület nevezi ki a tényleges intézményvezetést gyakorló Igazgató Testület (Governing Board) tagjait, akik már főállásúak, de még mindig nem művésztanárok. Ez utóbbi szerv joga a központi adminisztráció (pénzügyek, külkapcsolatok) kinevezése, továbbá a (szakmai-művészeti) igazgatók, kari dékánok, intézetvezetők megbízása.”

    A vezetési struktúrát tehát szétválasztották, mégpedig az általános menedzsment és a művészeti irányítás választóvonala mentén. Tovább idézek: „a táncművészeti főiskola igazgatója soha nem kerül olyan helyzetbe, hogy döntenie kelljen, mondjuk a villanyszámla kifizetése és egy újabb vendégtanár meghívása között, (…) mert neki a működés alapkérdéseivel egyszerűen nem kell foglalkoznia. Másrészről az Igazgató Testület sem avatkozik bele a művészetoktatás szakmai kérdéseibe. Ez az igazgató felelőssége.”

    A nyugat-európai országokban – azóta nemcsak Hollandiában – alkalmazott képlet előnyei triviálisak. A gazdálkodás, infrastruktúra, működtetés nem igényel művészi hivatást, ellenkezőleg: mindenkinek jó, ha ezeket a feladatokat azok végzik – az iskola iránt elkötelezetten –, akik értenek hozzá, s talán még szeretnek is ezzel foglalkozni. És ugyanez a helyzet fordított relációban: a szakmai-művészeti vezető (rektor, dékán) joga és felelőssége eldönteni, hogy mit oktatnak, hogy kit alkalmaz, s hogy a rendelkezésére álló bérkeretből új státusz létesít, fizetést emel vagy vendégoktatót hív.

    A kívánatos párbeszéd másik kérdésköre a művészképzés társadalmi szerepe. E tekintetben (is) óriási a felelősségünk: az általunk képzett művészek alakítják, formálják a nemzeti kultúrát, végső soron a nemzeti identitást. A magyarországi művészeti egyetemek alapításuk, tehát a 19. század második fele óta olyan alapintézményei a nemzeti kultúra, a nemzeti identitás megteremtésének, ahol a képzés minőségét az érték határozza meg.

    A Zeneakadémián Liszt Ferenc és Erkel Ferenc, a Színművészetin Paulay Ede, a Képzőművészetin Izsó Miklós, Schulek Frigyes és Székely Bertalan, a Táncművészetin Nádasi Ferenc voltak az alapító atyák.

    A generációkon átöröklődőeredendő minőségbiztosítás azóta valamennyi művészeti egyetem közös jellemzője, a mögöttünk hagyott történelmi koroktól függetlenül. A tehetség mindenkor tehetség marad.

    Ezek az intézmények, a minőség legmagasabb mércéjét felállítva, saját tanári utánpótlásuk rendszerét is önmaguk biztosították, ami példátlanul eredményes önépítő folyamatban nyilvánult meg. A legjobban képzett és művészi pályájuk során a legkiemelkedőbb sikereket elérő művészek a következő generációk mestereiként jelentek meg ismét az intézményekben.

    Ez a minőségbiztosítási alapelv nem csupán objektíve biztosította a színvonal folyamatos emelését, de hozzájárult a bensőséges mester-növendék viszony, a gyümölcsöző szakmai műhelymunka kialakulásához.

    Eustache Le Sueur (1616-1655): Múzsák (Clió, Euterpé és Thália) c. festménye

    Volt-e fenntartóváltás az elmúlt másfél évszázadban? Hogyne lett volna. Maguk a keretek is módosultak: a színházügy 1907-ig, a táncoktatás 1951-ig igazgatás- és erkölcsrendészeti kérdés volt, a belügyminiszter felügyelete alatt. A művészeti egyetemek irányítása 1945 óta tucatnyi alkalommal változott a mindenkori oktatási vagy kulturális tárca között. S mégis: a hagyományok átörökítése, az elődökre való építés megfért az újjal.

    Vajon tisztem-e állást foglalni? Tudom, sokan ezt várnák. Mégis inkább úgy vélem: az én tisztem kérdéseket feltenni.

    Miért csúszik félre a szándék szerint kifejezetten a gazdálkodás és működtetés professzionalizálása céljából kialakított új modell? Hogy lehet az, hogy az egyetemi közösség és új fenntartója nem álltak/állnak szóba egymással? Hogy történhet meg, hogy a felülről jövő legalitás és az alulról jövő legitimitás köszönő viszonyban sincsenek? Miért nem látjuk be, hogy egy művészeti ág műveléséhez tartozó szakmai identitásés a nemzeti identitás kéz a kézben járnak, és hogy ennek a kapcsolatnak a formálásához fenntartóra, intézményre és hallgatóra egyaránt szükség van? Lehetetlen lenne a párbeszéd?

    Az üzleti szférában a „lehetetlen” nem létezik, a végletesen eltérő álláspontok közelítésének megoldási módjai a nullaalapú újratervezéstől a mediáción át az interim menedzsmentig ívelnek.

    Egyetemi autonómia, alkotmányos alapértékek, művészi szabadság. Megannyi fontos fogalom, az európai kultúra pillérei, ám ha szóba kerülnek, annyiféle módon értelmezik őket, ahányan hozzálátnak, és mindenki azzal a meggyőződéssel teszi, hogy az övé a helyes.

    Mondjak én is definíciót? Nem teszem, mert ismerek olyan, ezeknél egyetemesebb érvényű útmutatót, ami magasabb szintű törvénybe van foglalva: a józan ész, a méltányosság, a jóindulat, a mértékletesség, a tolerancia. A hit abban, hogy képesek vagyunk megértetni magunkat és megérteni másokat. Idő kell hozzá, nem vitás. De csak így érdemes bármit csinálni. És sohasem késő újrakezdeni.

    Bolvári-Takács Gábor

    - Színházi pillanatok az Instagramon -