Galileo Galilei egy önimádó, hedonista barom, aki egész nap egyhelyben ücsörög, és sütteti a hasát a napos parton, valahol egy marsbéli tájon – legalábbis az Örkény Színház új, Galilei élete című előadásában, amelyet Polgár Csaba rendezett Bertolt Brecht színműve alapján. De vajon mi motiválta a fizikust? Miért vonta vissza a tanait? A darab egyik főszereplője, Borsi-Balogh Máté is keresi erre a választ. A Junior Prima Díjas színművész ennek kapcsán kérdezte a Fidelio.

Egy korábbi interjúban sok szó esett a bizonytalanságairól, ennek kapcsán arról faggatték a színész, hogy áll most az önbizalom terén:

„Erre azt szoktam felelni, hogy számomra elég élesen különválik a szakmai élet a magánélettől. Előbbit tekintve azt mondhatom, hogy én a szerencse gyermeke vagyok: első próbálkozásra felvettek a Színműre, nagyon jó gyakorlati helyeim voltak, például a Vígszínház vagy a Katona, és ötödévre már képbe került az Örkény, ahol egyből szerződést is kaptam. Foglalkoztatott színésze vagyok a társulatnak, és imádom a feladataimat.

Tényleg nem kívánhatnék jobb helyet az Örkénynél.

Másrészről mint magánember… szerintem nem vagyok eléggé hiú. Önbizalomhiányos vagyok. A magánéletemben sokkal kevesebb pozitív visszajelzést kapok, és emiatt sokszor érzem úgy, hogy el vagyok tévedve a saját utamon. De ez kizárólag a civil énemre vonatkozik. A színházban folyamatosan érkeznek a megerősítések” – árulta el Borsi-Balogh Máté.

Azt is hozzátette: „Legyen szó akár próbáról, akár előadásról, ha valamit elrontok, sikertelennek érzek, rettentő ideges tudok lenni. (…) Amíg a színpadon vagyok, minden energiámmal azon vagyok, hogy jó legyen, hogy jó legyek. Kovalik Balázs mondta nemrég egy olvasópróbán azt, hogy valljuk be magunknak, mindannyian azért foglalkozunk művészettel, mert van velünk valami gebasz. Valami baj. Én pedig az elmúlt néhány évben jó párszor megfogalmaztam már magamnak, hogy

valószínűleg szeretethiányom van, ezért tudatalatt borzasztóan harcolok azért, hogy a közönség szeressen.

Ezért abban a pillanatban, amikor ez nem sikerül, bele tudok halni. Csak később vagyok képes átgondolni, hogy mennyit is ér ez valójában” – fejtette ki a színész.

A felvetésre, miszerint az önbizalomhiány látszólag egy generációs élmény is, úgy felelt:

„Azért nehéz a kérdés, mert ezek a szorongások is nagyon sokfélék lehetnek, elég vegyes, amit látok magam körül. Ha körülnézek a környezetemben, azt tapasztalom, hogy azért van egy réteg, akik megtalálták a számításaikat, férjük, feleségük van, gyerekkel, saját házzal. Másrészről a többség valóban mintha hasonló problémákkal küzdene, mint amivel az Extázis, a MelancholyRooms vagy akár a Winterreise is foglalkozik. Folyamatosan le vagyunk maradva. Azt érzem, hogy egy helyben állok. A világ iszonyat gyorsan folyik el mellettem, míg én nem haladok semerre sem. De ez miért van? Sajnos az Extázis sem tudta megválaszolni ezt a kérdés. Sőt, éppen az előadást követően gondolkodtam el ezen igazán, mert

miután kijöttem róla, egyetlen kérdés fogalmazódott meg bennem: tulajdonképpen mi bajunk van?!

És erre csak azt a választ tudtam adni a végén, hogy basszus, amúgy tényleg semmi. Semmi bajunk nincs” – vélekedett Borsi-Balogh Máté.

Az is kiderült, vannak-e olyan társadalmi ügyek, amikért bármikor kiállna:

„A tanárok helyzete, az egészségügy vagy a kivándorlás is ilyen, de sok más dologért is felemelném a hangom. Voltam kint tüntetéseken, de egyre inkább azt tapasztalom hosszú évek óta, hogy semminek nincs eredménye. És már én is zavarban vagyok, hogy tulajdonképpen akkor mit lehet csinálni? Úgy érzem, semmit nem tehetünk azért, hogy a dolgok másként alakuljanak. Miközben mégsem tudjuk kivonni magunkat az alól, ami itthon történik. És csak kevés szó esik arról, hogy milyen károkat okoz. Én abban hiszek, hogy minden, ami történik velünk, az egész testünkre hatással van. Az a megosztottság, ami itthon tapasztalható, szerintem tényleg komoly egészségügyi károkat okoz bennünk” – vélekedett a színész.