1952. október 26-án halt meg Hattie McDaniel, aki az első afroamerikai színészként vehette át az Oscar-díjat.
“Ami a grapefruit és tejtermék diétát illeti, én pecsenyét és gombócot kérek.” (Hattie McDaniel)
“Minden létező gonosszal legbelül tudsz megvívni”. (Hattie McDaniel)
“Minden fiatalnak üzenem, aki abban reménykedik, hogy az erőfeszítései sikerrel: az összes gond ellenére, amit sokan már megéltünk, bőven van még hely a csúcson.” (Hattie McDaniel)
Felszabadított rabszolgák tizenharmadik, legkisebb gyermekeként látta meg a napvilágot a Kansas állambeli Wichitában, 1893. június 10-én. Anyja gospelénekesnő volt, apját, aki az északi hadseregben szolgált a polgárháború alatt, súlyos sebesülése miatt egész életében komoly fájdalmak gyötörték. A család mélyszegénységben élt, a jobb élet reményében 1900-ban a coloradói Fort Collinsba, majd Denverbe költöztek,
az iskolai osztályban Hattie volt az egyetlen fekete tanuló.
Eleinte a templomi kórusban énekelt, majd az iskolát otthagyva Etta nővérével úgynevezett minstrel show-ban, később vaudeville-ekben léptek fel, ekkoriban fejlesztette ki saját karakterét, a szerethető, nagyszájú cseléd figuráját.
Az 1800-as évek közepén kialakult, rasszista felhangoktól sem mentes minstrel műsorokban a legtöbbször fehér emberek feketére mázolt arccal figurázták ki az afroamerikaiak kultúráját és kinézetét, a műsorokban idővel feketék is felléptek. A vaudeville zenés bohózat.
Az 1920-as években különböző társulatokkal járta az országot, az évtized közepétől rádiókban is szerepelt, bluesdalokat írt és énekelt fel, mint a Boo Hoo Blues és a Dentist Chair Blues. Keresetkiegészítésként alkalmi munkákat vállalt, a nagy gazdasági világválság kitörésekor, 1929-ben egy milwaukee-i bárban dolgozott, de miután kiderült énektehetsége, állandó fellépő lett.
1931-ben Los Angelesbe költözött testvéreihez, bátyja rádióműsorában tett szert népszerűségre, emellett házvezetőnőként, szakácsként is dolgozott. A filmiparba bekerülni a fekete színészeknek ekkoriban nem volt egyszerű, ezért minden kis szerepet elvállalt.
Legtöbbször a fekete szolgát játszotta, kiváltva az afroamerikai színésztársadalom rosszallását, hogy csak erősíti a velük kapcsolatos sztereotípiákat. Erre így vágott vissza: „Lehetek heti hét dollárért szobalány vagy játszhatok heti hétszáz dollárért szobalányt.”
A filmes szakszervezethez csatlakozása után egyre jobb szerepeket kínáltak számára, számos hollywoodi sztár fogadta barátságába.
Feltűnt a gyereksztár Shirley Temple társaságában, a Húszéves lányban Malena szerepében némelyik jelenetben lemosta a vászonról a főszereplő Katharine Hepburnt, feldühítve ezzel a rasszista déli fehér nézőket. 1939-ben őt választották ki az Elfújta a szél házvezetőnője, Mammy szerepére, jóllehet addig inkább komikaként ismerték. A szerepre állítólag az elnök felesége, Eleanor Roosevelt a saját szobalányát javasolta, a producer végül egyesek szerint Clark Gable, mások szerint Bing Cosby közbenjárására döntött McDaniel mellett, aki szobalánynak öltözve érkezett a meghallgatásra.
Alakítását dicsérték a kritikusok, a közönség a szívébe zárta, de az egész életét megkeserítő szegregáció és rasszizmus miatt nem mehetett el a premierre, mert azt Atlantában, egy csak fehérek által látogatható moziban tartották. Alakításáért
ő lett az első fekete bőrű színész, akit Oscar-díjra jelöltek – és az első, aki a legjobb női mellékszereplő kategóriában el is nyerte a kitüntetést.
(Huszonöt évnek kellett eltelnie, hogy ismét fekete színész nyerjen Oscar-díjat, akkor Sidney Poitier a Nézzétek a mező liliomait! című filmben nyújtott alakításáért a legjobb férfi főszereplőnek járó kitüntetést vehette át.)
A gálán megint méltatlanul bántak vele, a terem szélén külön asztalnál kellett ülnie, távol a többi szereplőtől. “A ceremóniának a Los Angeles-i Ambassador Hotel adott otthont: a szálloda a szabályzata szerint kizárólag fehér vendégeket fogadott, ezért hiába jelölték McDanielt a legjobb női mellékszereplő díjára, elvileg nem vehetett volna részt az esten. Végül az Elfújta a szél befolyásos producere, David O. Selznick lépett közbe, aki egy jelentős összeg fejében elintézte, hogy a hotel mégis fogadja a színes bőrű hölgyet, a gálán azonban Hattie-nek ügynöke társaságában a terem egyik messzi, elszeparált részén, a fehér résztvevőktől távol kellett helyet foglalnia – innen sétált a színpadra, amikor kiderült, ő viheti haza a női epizodistáknak járó aranyszobrocskát” – számolt be a Dívány.hu.
Kitüntetése felingerelte a rasszista fehéreket, akik szerint a film túlságosan megértően mutatta be a feketéket, és az afroamerikaiak körében is vegyes visszhangot keltett, ők azt nehezményezték, hogy McDonald túlságosan azonosult a regény patriarchális szemléletével, nehéz helyzetbe hozva a feketék jogaiért küzdő mozgalmakat.
“A McDaniel által nyert, történelmi jelentőségű Oscar-szobrocska hasonlóan hányattatott utóéletet tudhat magáénak: a színésznő végrendeletében a szobrot – amely egyébként jóval kisebb volt a hagyományos Oscar-szobornál, 1943-ig ugyanis csak ez járt a mellékszereplő kategóriák győzteseinek – a hagyományosan afroamerikai diákokat oktató Howard Egyetemre hagyományozta, azonban csak 1961-ben került a washingtoni felsőoktatási intézmény tulajdonába, addigi holléte rejtélyes.
Egyesek szerint a szobor rendeltetés szerint megérkezett az egyetemre, az ottani raktárosoknak azonban fogalmuk sem volt róla, mit rejt a különös csomag, ezért elsuvasztották valahova, és csak kilenc évvel később jöttek rá, hogy birtokukban van a legendás Oscar.
A szobrocska azonban nem sokáig élvezhette az egyetemisták kitüntető figyelmét: a ’60-as évek második felében a Howardon heves diáktüntetések, faji zavargások törtek ki, a harcok hevében pedig nyoma veszett a kis méretű aranyfigurának” – írta a Dívány.hu.
A következő években olyan filmekben játszott, mint a Nővéremtől mindent (1942), a Mióta távol vagy (1944) vagy a Soha ne búcsúzz (1946), majd a negyvenes évek végén visszatért a rádiózáshoz. 1947-ben ismét történelmet írt, amikor a The Beulah Show első fekete sztárja lett, azonban a műsor premierje után nem sokkal szívinfarktust kapott, lábadozása alatt pedig mellrákot diagnosztizáltak nála.
Ötvenkilenc évesen, 1952. október 26-án halt meg.
Végrendeletében azt kérte, hogy a Hollywood (ma Hollywood Forever) temetőben helyezzék örök nyugalomra. Ez az utolsó kívánsága sem teljesülhetett.
Bőrszíne miatt a temető vezetése ezt nem engedélyezte, s végül az Angelus–Rosedale-temetőben temették el. Pár évtizeddel később a Hollywood Forever felajánlotta a színésznő leszármazottainak az újratemetést, akik ezt visszautasították.
Végrendeletében Oscar-díját a Howard Egyetemre hagyta, ahonnan az az 1970-es évek elejére eltűnt. Egyes elméletek szerint Martin Luther King 1968-as meggyilkolása ellen tiltakozva egy diákcsoport a folyóba dobta, W. Burlette Carter történész 2011-ben közzétett tanulmánya szerint viszont egyszerűen csak elkallódott a raktárban.
McDaniel nagyszerű háziasszonyként volt ismert Hollywood-szerte, évente adott hatalmas partikat,
amelyeken olyan vendégek vettek részt, mint Clark Gable, Cab Calloway, Louella Parsons, Paul Robeson, Bing Crosby vagy Duke Ellington. Az életéről szóló, Jill Watts által jegyzett Hattie McDaniel: Black Ambition, White Hollywood (Hattie McDaniel: Fekete ambíció, fehér Hollywood) című könyv 2007-ben jelent meg.