Jubileumát ünnepli az Operettszínház egy újonnan írt operettel, Az Orfeum mágusával. A darab Somossy Károly életét dolgozza fel, aki mintegy 130 évvel ezelőtt megépíttette azt az épületet, ahol a teátrum ma is működik. Az előadás rendezőjét, Bozsik Yvette-et kérdezte a Papageno. Lapszemle.
„Egy ősbemutató keletkezésében részt venni egészen más minőség, mint egy már meglévő darabot újraértelmezni. Egy új operett születése nemcsak a művészeknek, az alkotóknak is nagy esemény. Az íróval, Orbán János Dénessel, Pejtsik Péter zeneszerzővel, F. Kovács Attila látványtervezővel, Berzsenyi Krisztina jelmeztervezővel, valamint Kiss-B. Atilla főigazgatóval és Pfeiffer Gyula főzeneigazgatóval közösen dolgozunk azon, hogy egy világviszonylatban is egyedülállóan látványos és eredeti mű szülessen.
A Budapesti Operettszínház, amelyet Somossy Károly alapított, idén ünnepli 100 éves jubileumát, 1923 óta ad neki otthont a Nagymező utcai épület. Az Orfeum mágusa tisztelgés az operett ősapja, Somossy előtt. Témája igazi klasszikus operett-téma: a Csárdáskirálynő előtörténete” – mesélte Bozsik Yvette, aki szerint úgy kell megrendeznie a produkciót, hogy a mai emberek is felfedezhessék benne az életüket, problémáikat.
Arról szólva, milyen koncepció alapján készül az előadás, kifejtette: „Az előadás grandiózus, egyszerre korabeli és modern, a saját korunkra is reflektáló szürreális látomás lesz. Nem rekonstruálni szeretnék, hanem teremteni, nemcsak mulattatni, hanem tükröt tartani annak a dekadens, multikulturális és babiloni kavalkádnak, amely most oly ismerős és jellemző korunkra. Megtalálni benne a lényeget és a mágiát.”
Az alkotó arról is beszámolt, hogy fontos év vár rá a saját társulatával, ami idén 30 éves. A jubileumra többek között egy háromnapos minifesztivállal készülnek a Nemzeti Táncszínházban szeptember 16-17-18-án.
Bozsik Yvettet nemrég az Origo is kérdezte pályájáról, amelyben azt is elárulta, hogy most készül annak a táncos filmnek a forgatókönyve, amely visszarepít a hetvenes évekbe, Szolnokra, a gyerekkorába, felidézve a korszak sajátos világát a kommunizmussal együtt: „Elbeszéli azt is, amiről a korábbi interjúnkban kevesebb szó esett. Azt, hogy az „egykori kislány” az egész világot a táncban látta. (…) Az egykori kislány a táncba menekült. De nem a világtól elfordulva, hanem mert abban látta a megoldást. A tánc ugyanis minden helyzetben óriási örömforrás. Jobb is lenne, ha mindnyájunk számára a folyamatos öröm lenne a természetes. Akkor nem lenne ennyi gyűlölet” – mesélte a koreográfus.
Arról is faggatták, hogy a megítélését az is befolyásolta, hogy 2012-ben megpályázta a Trafó vezetői posztját. A szakma egy része azt mondta, hogy áruló, egyrészt mert elindult a pályázaton az intézményt akkor már több mint egy évtizede vezető direktorral szemben, majd – ahogy az Origo fogalmaz – „a Trafó-„ügy” után nyíltan „politikai oldalt” váltott”.
Erről szólva Bozsik Yvette elmondta: „Felteszem a kérdést: nem mesterségesen vannak-e kreálva ezek az oldalak? Az ember az ember. Mindenkinek hasonlóak a problémái. Az oldalak szerinti megosztás illúzió, de látom, hogy működik. Látom, ahogy a volt tanárom internetes közösségi terében akadály nélkül sároznak a mai napig. Olyan emberek formálnak rólam véleményt, vagy osztanak meg soha meg nem történt epizódokat az életemből, akik nem is ismernek, nem nézik meg az előadásaimat. Ez nem normális, tehát abszurd. (…)
A magam olvasatában kétfajta alapérzés működteti a dolgokat. A félelem és a szeretet. Ha valaki nem szereti saját magát, az életét, a környezetét, akkor óhatatlanul félelemben él. Akkor mindenben támadást lát, veszélyt érez. Ha azok, akiket érint, kijutnának ebből a rettenetes félelemérzetből, és képesek lennének megszeretni magukat, maguk köré is szeretetet teremtve, akkor másképp történnének a dolgok. Akkor nem éreznék a késztetést, hogy minden alap nélkül ítéljenek meg másokat. A szeretet egyébként nem egy puszta érzés, hanem egy állapot, ami van, létezik. Lehet hozzá csatlakozni. A gyűlölet ölet, a szeretet etet. A magyar nyelv gyönyörűen leírja ezt. Amikor elkezdtem Pécsett megrendezni a márciusban színre kerülő Médeiát, az elemző próbán elmondtam a színészeknek, hogy a színházi gondolkodásomban, a szeretet gyakorlatában számomra nagyon meghatározó volt Halász Péter, az avantgárd író, rendező és színész, akivel személyesen is jóban voltam. Aki egyébként a sorsában is tanulságként szolgál.
Halász Péter azt mondta, hogy kétfajta színház van: a tekintélyelvű és a szeretetalapú. A Kádár-világot hátrahagyva alapította meg a Love Theatert Amerikában. A rendszerváltás után sztárként látogatott haza, akkor még felnéztek rá, a Katona József Színházban is rendezett. Ám egyre többet volt itthon, lassacskán kiderült, hogy nemigen fog visszamenni Amerikába. Azt követően egyre kevesebb lehetőséget kapott. Molnár Gál Péter mellett mások is dehonesztálóan írtak róla. Betegségében, korai halálában is része lehet annak, amit a támadások miatt átélt. Én a jelenben érzem azt, hogy egyesek számára elfogadhatatlan vagyok, mert a szépségről és a szeretetről szeretnék beszélni a munkáimban, nem pedig a nihilről. Ezért inkább eltávolodtam azoktól, akik ezt felróják nekem” – fejtette ki az alkotó.