Jókor jött Crespo Rodrigo felkérése – mondja a váltásról. Tatabánya számára a bizalomról is szól, rengeteg jó szerepről, egy nagyon jó közösségről. Az évad egyik új bemutatója – Albee Nem félünk a farkastól c. drámája – kapcsán beszélgettünk Bakonyi Csillával.

Bakonyi Csilla: Nagy múltú darab, számos feldolgozása ismert, de ezeket igyekeztünk kizárni a munka során. Ez az előadás nagyon mi vagyunk, belőlünk fogalmazódott. Guelmino Sándor felfrissítette, leporolta a művet, erősen hozzányúlt a szöveghez, amitől új lendületet kapott. Rendezői fókuszában a valóság és az illúzió kettősége állt, az a gondolat kíséri végig az előadást, hogy valójában sosem tudjuk, hogy mi a valóság, mi az igazság.       

Az idősödő, évtizedek óta együtt élőMartha és George vendégül látja a fiatal párt, Honey-t és Nicket, akik egy éjszakára beavatódnak, részeseivé válnak a házaspár egymást tépő furcsa játékának.  A titkuk, a furcsa játékuk, ami mozgatja a történetet?                                                                           

Bakonyi Csilla: Más kérdések izgattak bennünket, mint amelyekről a darab alapvetően szól – az amerikai álom szétrombolásáról. Inkább az kapott hangsúlyt, hogy Martha és George próbálja mindenféle illúzióval és játékkal betölteni a sivár kis életükben tátongó ürességet. Akkor is megy a párharcuk, amikor kettesben vannak, de fokozza a tétet, amikor ehhez közönségük is lesz, hiszen közönség előtt művelni ezt még izgalmasabb. A vendégházaspár, Honey és Nick valamennyire az ő fiatalkori megfelelőjük, talán már ők is elindultak a Marthaékéhoz hasonló úton, ugyanúgy cipelik a saját titkukat.                                                                                                                                                     

Az teljesen mindegy, hogy mi a titok, az illúzió tárgya: hogy volt-e gyerekük, akit elveszítettek, vagy csak felépítettek maguknak egy világot, ami erre a történetre épül?                                          

Bakonyi Csilla: A darabban nincsenek ehhez támpontok. Éppen ezért a férjemet játszó Crespo Rodrigóval kitaláltuk a „saját” történetünket: hogy valóban volt egy gyerekünk, elvesztésének George volt az okozója. Meghatározza a kapcsolatukat a lelkiismeretfurdalás, a veszteség-élmény, emiatt találják ki a saját, gyermekük köré szerveződő játékukat, ami szinte beteges kapocs, szimbiózis kettőjük között. Lehet, hogy a válás megoldás lenne, de mégsem teszik meg.                                                                                                                                 

Mert legalább olyan erős érzelmek és szeretet is fűzi őket egymáshoz, mint amekkora a taszító erő köztük.

Bakonyi Csilla: Erre hangsúlyt fektettünk, hogy megjelenjen ez a megkérdőjelezhetetlen szeretet is. Ott legyen, mint egy megbonthatatlan kapocs. Hogy emellett mik törnek ki belőlük, miért és hogy jutottak el egy bántalmazó kapcsolatig, erre csak homályos utalások történnek.                                                                                                        

Mi a tragédiájuk, az, hogy az egykor ambiciózus emberek belesüppedtek a kisváros sivár életébe, hogy feladták az álmaikat?                                                                  

Bakonyi Csilla: Sokunknak nagyon ismerős lehet ez: egy erőteljesen induló, vágyakkal, álmokkal, elképzelésekkel teli élet, amiben aztán sokan megrekednek. Ilyenkor könnyű a mellettünk lévő társat hibáztatni, hogy miért így alakult az életünk. Marthának van egy hosszabb monológja, amiben a megismerkedésükről beszél, arról, hogy szerelem volt-e George, vagy csak racionális döntés annak reményében, hogy a törekvő fiatalember egyszer majd átveszi Martha apjától az egyetem tanszékének vezetését. Én ezt a szövegbe való ki-be járást – hogy valójában nehezen dönthető el, mi az igazság – szeretem a legjobban. Ahány néző, annyiféle olvasata van ezeknek a belső történeteknek. 

Sok feldolgozásban láttam a darabot, mindegyiknél azt éreztem, nagyon jó lehet játszani. Négy főszerep, izgalmas karakterek.                                                                          

Bakonyi Csilla: Isteni Marthát játszani – kívánni sem kívánhattam volna izgalmasabb feladatot. Hihetetlen élmény, de nem volt egyszerű felépíteni a szerepet. Nagyon jó volt a négyesünk, elképesztő tempóban haladtunk a próbákon, egymást segítő energiákkal. Guelmino Sándorral már rengeteg közös munkánk volt, ősbizalom van közöttünk, a felesleges köröket nem kellett lefutnunk. Martha szerepe elképesztően izgalmas, de nehezen adtam magamat át neki, mert ez a szerep, és maga a darab is eléggé megviseli a lelket. Bár az a fajta színész vagyok, aki az előadás után le tudja tenni a szerepét, azért ez befolyásolt a mindennapokban. Folyamatosan ott volt bennem, a megoldásokon gondolkoztam. Martha nem kellemes nő, tele van indulatokkal, de talán ezen sikerült egy kicsit tompítanom.                                                                                                            

Okos, erotikus, impulzív nő, nagyon sokféle játékra ad lehetőséget.                                         

Bakonyi Csilla: Éppen ezek a gyors váltásai a legizgalmasabbak, elképesztően vág az esze, hihetetlen gyors, még a kettőjük kegyetlen játékában is szellemi partnerei egymásnak. Meg kellett találnom Martha hangját, de azóta lubickolok a szerepben. Ki lehet élni ebben olyan dolgokat is, amiket a saját életemben nem teszek: indulatokat, nagy rikácsolásokat, bántásokat.                         

Mennyire köszön vissza ebben az előadásban egy másik szereped, a Veszedelmes viszonyok Merteuil márkinéja. Az is az emberi viszonyokról, emberi játszmákról, szerelemről megcsalatásról szól. Reflektált egymásra a két szerep?                                                

Bakonyi Csilla: A próbafolyamat egyik jeleneténél abszolút bevillant, a „totális háború” szinte szó szerint hangzik el a Veszedelmes viszonyokban is. Sok hasonlóság van a két darab között érzelmi intenzitás, emberi gyarlóság, gonoszság, a másikhoz való nagyon erős kötődés terén.                                                                                                                                          

Hosszú időt töltöttél a székesfehérvári társulatban. Elfáradt a viszonyotok, vagy a tatabányai hívás volt kihagyhatatlan?

Bakonyi Csilla: Szurdi Miklós hívott oda, Vasvári Csaba igazgatósága alatt még ott voltam, s bár még egy évet játszottam a leváltása után, nem nagyon voltak új szerepeim. Nem voltam leszerződve Székesfehérváron sem – ahogy korábban itt sem –, őrizni akartam a függetlenségemet. Talán lett volna mód, hogy az új vezetés leszerződtessen, de azt hiszem, pont jókor jött Rodrigo meghívása Molnár Ferenc Testőrjébe Tatabányára.                                                                                                      

Tatabánya akkor még befogadószínház volt. Ott lehettél a társulat alapításakor. Ez mennyire határozza meg az ide fűződő érzelmeidet?                                                                   

Bakonyi Csilla: Olyannyira, hogy ez az első hely, ahova – feladva a régi elvem – leszerződtem. Nagyon izgatott, hogy valami új volt készülőben. Már előtte is voltak a színháznak saját produkciói, és bár még nem volt társulata, számos jó előadása született: A vágy villamosa, Rokonok, A testőr, Balkán kobra.

Talán A mi osztályunk volt a nagy áttörés.                                                                                      

Igen, az volt az az előadás, ami feltett minket a térképre. Meg addigra volt egy benyomásom a légkörről, az emberekről, arról, hogy milyen munka folyik a Jászaiban. Burokban érzem itt magam                     

A felkerülni a térképre – abban benne van a vidéki színház fővároshoz való viszonya. Jobban oda kell tennie magatokat, hogy ott legyetek a köztudatban?                                              

Fővárosközpontú ország vagyunk. Hiába a közelség Budapesthez, még így is nehezen indulnak meg az emberek. A pandémia segített, mert online nagyon sok előadásunk fent volt, megduplázódott a nézettségünk. Azt nem hiszem, hogy jobban meg kéne mutatni magunkat. Ugyanakkor fájó, hogy bemutatunk valamit, amiben sok munka van, jó az előadás, de a bérletrendszer miatt csak keveset tudjuk játszani, és lekerül. Több előadásunknál is mondták, hogy ha ez Budapesten lenne, sokkal több előadást megérne. Ilyen volt például Kerekes Évával A vágy villamosa. El is voltunk keseredve, hogy bár Éva remek volt, rengeteg energiát beletett, a darab csak tíz előadást ért meg.                                                                                                                        

A Színikritikusok Díja átadóján idén a ti társulatotok adta a műsort. előtte néhány nappal mutattátok be a Városmajorban a Jógyerekek képeskönyvét.

Bár minket kértek fel, a gála nem a Jászaiban, hanem a budapesti Katona József Színházban került megrendezésre. Nagy öröm volt, de remélem, egyszer majd mi adhatunk otthont egy ehhez hasonló eseménynek.

Ha hívna pesti társulat…?                                                                                                                     

Egy-egy produkcióban persze, boldogan részt vennék. De átszerződni – bármennyire is kényelmes lenne úgy az életem – nem szerződnék. Pont azt szeretem a vidéki létben, hogy nekünk ki kell szolgálni a régiót, minden örömével és nyűgével együtt. Minden műfajban otthon kell lennünk. Fehérváron operettet is játszottunk. De zenés darabokat, musicaleket itt is játszunk. Én pont ezt imádom ebben, a változatosságát, hogy állandó tanulásban kell lennem. A Koldusopera próbái alatt az énekléssel kapcsolatos tizenéves görcseimet kellett levetkőznöm. Kemény folyamat volt, de a végére eljutottam oda, hogy meg tudtam csinálni Polly szerepét.            

Okozott, okoz benned görcsöt, feszültséget, hogy nem végezted el a Színművészetit?                   

Az elején igen, azt éreztem, hogy nekem kétszer jobban kell teljesítenem azért, mert nincs diplomám. De aztán az évek alatt ez lekopott. Inkább csak a kapcsolati tőke hiányát éreztem, ami nem alakult ki az egyetemi évek alatt, hiszen nem voltak egyetemi évek. De közben szinte a kezdetektől nagyon jó szerepeket kaptam, nem panaszkodhatok. Nincs bennem rossz érzés, és diploma nélküli sem vagyok, ugyanis a színház mellett a kezdeti években elvégeztem egy művelődésszervezés szakot, három éve pedig egy kommunikáció- és médiatudomány mesterszakot.

Bizonyításból? 

Bizonyítani a külvilág felé soha nem akartam, legfeljebb magamnak. Úgy éreztem, hogy kell egy B-terv arra az esetre, ha bármi történik, ha például teljesen kihúzzák a lábunk alól a szőnyeget. A színházi szféra jelenlegi helyzete ezt csak erősíti bennem. Ijeszt, ijesztő.                                              

Lehet erről düh nélkül gondolkodni? Martha biztos odacsapna…                                                            

Lehet, de nehéz. Igen, Martha odacsapna, de Csilla ennél asszertívabb. Már csak az életben maradás érdekében is.

Szerző: Marton Éva