Június 25-én és 27-én az operarendezés „Tarantinója”, a katalán Calixto Bieito felfogásában láthatják az érdeklődők a Carmen című operát a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon.

Calixto Bieito előadásaiban a történetek valóságát húsba vágó élességgel és ezért megrázóan provokatív módon mutatja be. Mi sem passzolna jobban ehhez a rendezői stílushoz, mint a szintén őrült indulatokat és érzelmeket megmozgató Carmen?

A rendező a 19. századi Sevillában játszódó operát a Franco utáni Spanyolországba helyezi, ahol a realizmus magas fokán ábrázol egy vad és kegyetlen világot – távol tartva tőle a folklorisztikus flamenco kliséjét. A produkciója az egész világot bejárta, most végre Magyarországra is elérkezik, a hazai közönség pedig először láthat Bieito-rendezést.

A nyár egyik legnagyobb izgalommal várt produkciójában Escamillo szerepét a Liszt Ferenc-díjjal és Érdemes Művész kitüntetéssel elismert, a világ legjelentősebb operaházaiban és koncerttermeiben rendszeresen fellépő Bretz Gábor alakítja, aki nem csupán „az operarendezés Tarantinójá”-val dolgozott korábban, hanem a kétszeres Oscar-díjas Christoph Waltzcal is.

Interjú Bretz Gáborral:

Most a Carmen van repertoáron, azonban Erkel István királyát 2013-ban énekelte már a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. Hogyan emlékszik arra az előadásra?

A premier előtt volt egy kis izgalom bennünk, hogy minden összeáll-e, mert viszonylag kevés idő állt a rendelkezésünkre, de szerencsére jól sikerült az előadás. Nagyon szerettem azt a produkciót, nagyon jó munka volt. A Margitszigeti Szabadtéri rendkívüli tér, és már csak amiatt is különleges atmoszférája van, hogy egy egészen egyedülálló helyszínen, a város, sőt a Duna közepén található.

A Margitszigeten látható előadást Calixto Bieito rendezte, akivel már dolgozott korábban. Milyen élmény volt a közös munka, és milyen az ő színpadi világa?

Hamburgban dolgoztam vele, két évvel ezelőtt, amikor Verdi Requiemjét állította színpadra. Nagyon érdekes munka volt, mert két fiatal pár történeteként gondolta el a gyászmisét. Az egyik pár elveszítette a gyermekét, és a rendező ezen keresztül fogalmazta meg a halál okozta fájdalmat, a másiknál pedig a függőség volt téma. Ezeket a színpadon egyáltalán nem erőszakos vagy erőszakolt jelekkel mutatta meg, de azáltal, hogy mi a próbák során ezzel a dramaturgiával, ezzel a háttérrel dolgoztunk, magasabb szintre került a mű mondanivalója. Az előadás díszlete is egészen különleges volt. Egy koppenhágai temető inspirálta, ahol az út két oldalán magas urnafalak állnak. Ezeken a falakon másztunk föl és át, és nemcsak mi, szólisták, hanem a kórus is, akiknek elég sok meggyőzést és még több próbát igényelt, hogy megcsinálják azt, amit a rendező kért. A végeredmény viszont őt igazolta. Ezt megelőzően énekeltem egy félig szcenírozott Carment Valladolidban, amit Calixto rendezett, de akkor személyesen nem volt jelen, csak az asszisztense dolgozott velünk.

Mi a véleménye a rendezői színházról?

Ma a rendező az, aki vagy nagyon meg tudja emelni a darabot, vagy nagyon el tudja rontani. A zenészeknek viszonylag könnyű dolga van: amit nekünk kell csinálni, az le van írva a kottában. Ahangjegyek, a szöveg kötöttséget adnak, és emiatt még a karmestereknek is elég szűk a mozgástere. A rendezők esetében azonban szinte elvárás, hogy az alapanyagból valami újat, eredetit teremtsenek. Lehet klasszikus vagy kortárs a rendezés, nem ez a lényegi kérdés, mindkettőből tapasztaltam már meg jót és rosszat. Számomra az átgondoltság a fontos, az, hogy mindennek indoka legyen a színpadon.

Mióta énekli Escamillót?

Húha, nem is tudom… Talán 2006 óta. De az biztos, hogy Miskolcon énekeltem először és magyarul.

A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon viszont eredeti nyelven, franciául hangzik el a Carmen. Mennyire nehéz egy szerep esetében a nyelvek közti váltás?

Magyarul könnyebb énekelni?

Nem feltétlenül, mert az érthetőség nyelvtől függetlenül alapkövetelmény, és ugyanolyan komoly feladat egy operánál, mint egy dalnál. Sok nyelven énekeltem már, operát olaszul, franciául, oroszul, németül, oratóriumot angolul, sőt még japánul is, ami bár rövidke mű volt, de embert próbáló. Minden nyelvnek megvannak a maga nehézségei, de minden nyelven meg kell tanulni a megfelelő kiejtést. Erre egyébként külföldi operaprodukciókban mindig van egy language coach, egy nyelvi lektor, aki a tökéletes kiejtésig gyötri az összes résztvevőt, még az adott opera anyanyelvű közreműködőit is. Azt még nem éltem meg, hogy egy Kékszakállú esetében a magyar nyelvi lektor odajött volna hozzám. Remélem, ez azt jelenti, hogy nagyon szépen mondtam a szöveget, nem pedig azt, hogy félt tőlem! (Nevet.)

Ha idegen nyelven felejti el a szöveget, hogyan improvizál?

Egyszer valaki azt mondta, amíg a rálé-rálé létezik, addig nincs szövegtévesztés! A második operaházi Macbeth-produkcióban Banquót énekeltem. A recitativo után épp kezdtem volna az áriát, és Come dal ciel precipitából, amit előtte már ezerszer énekeltem, épp csak az első szó nem jutott eszembe…Találkozott a tekintetünk a súgóval, ő viszont nem érzékelte, hogy nekem segítségre lenne szükségem, ezért aztán acome helyett valami egész mást lehetett hallani.

Escamillóval fordult már elő ilyen?

Szerencsére még nem, de Miskolcon történt egy vicces eset. Magyarul játszottuk, és már a sokadik előadás volt, amikor Daróczi Tamásnak kellett beugrani Don José szerepébe. A librettónak több fordítása is van, ezek viszont nem feltétlenül kompatibilisek egymással, így aztán amikor a duettben az általa ismert magyar szövegre, arra, hogy jobb lett volna, ha nem jössz ide, én azt reagáltam:ez már helyes beszéd, teljesen érthetetlenné és mulatságossá vált a helyzet.

Mikor énekelte utoljára a torreádort?

Tavaly, a hamburgi Staatsoperben, egy modern rendezésben. Egy nagyon fiatal karmester, Lorenzo Viotti vezényelte az előadást. Ő Berlinben él, onnan Hamburg körülbelül két óra vonattal, így a két város között ingázott. Az egyik alkalommal egy baleset miatt annyit késett a vonata, hogy nem ért oda időre, így az épp Hamburgban Otellót próbáló kollégája ugrott be. Ebből a beugrásból pedig egy csodálatos előadás született, mert ilyenkor az ember nem rutinból működik, jobban koncentrál, fokozottabban figyel a másikra,egyszerűen megváltozik az összpontosítás szintje. Természetesen nem volt neki új a Carmen, vezényelte már többször, de abból adódhatnak apró különbségek, hogy a recitativóval vagy a melodrámával játsszák. A párbeszédek elég hosszúak, ezeket manapság eléggé meghúzzák. Ő valószínűleg izgult, ezért a biztosabbra ment, és jól felpörgette a tempót azzal, hogy nem hagyta, hogy várjunk, szinte belénk fojtotta a szót, ígyaznap este a szokásosnál 20-25 perccel korábban fejeződött be az előadás.

Folytatást ITT olvashat.