Dömölky Dániel Junior Prima-díjas szabadúszó fotográfus elsősorban a színház, tánc és építészeti fotográfia területén dolgozik, ami mellett portrékat és autonóm projekteket is készít. A Jurányi Házban található Airlab stúdiójával és az épületben működő társulatokkal együttműködve az elmúlt 10 évben sok projektben vett részt a Ház életében. Annak kapcsán beszélgettünk vele, hogy 2022. október 29-től látható a Jurányi Galériában az Előtted az utódod – A Staféta arcai című portrékiállítása.
Mi volt az első olyan hatás, ami a fényképezés felé terelt téged?
Minden bizonnyal Apám (Dömölky János, filmrendező – A szerk.) és a filmkészítés volt. A szüleim alapvetően távol tartottak a színházi, filmes szcénától, de azért megfordultam a színházban, forgatásokon vagy a tévé épületében. Általános iskolában már videóztunk, az egyik osztálytársam apjától kértünk egy VHS kamerát, én voltam az operatőr. Emlékszem, azt mondtam nekik egy jelenetnél, ahol érteni kellett volna a beszédet, de közben zajosan az avarban futottunk: „Nem baj, majd utószinkronban újravesszük”. Nyilván otthon hallottam ilyesmit. De az, hogy a fotó konkrétan honnan jött, nem tudom. Közrejátszhatott, hogy Apám Pentax fényképezőgépe nagyon izgalmas eszköz volt, amivel azt örökíthettem meg, amit én akartam.
Mivel foglalkozol mostanában?
Ami most új és fantasztikusan összetett, az a gyereknevelés. Jelenleg ez foglalkoztat leginkább. Nemrég elkezdtem fotózni a ZDA Építésziroda által tervezett Richter Gedeon gyógyszeripari vállalat új irodaházának építkezését, ami biztos még legalább egy évig havi izgalmakat rejt, és sok jó fotót… Illetve a Lumiere Filmiskola stand fotós képzésén tanítok, ami rendkívül izgalmas és sokszínű kihívás.
Az interjúnknak az Előtted az utódod – A Staféta arcai című kiállításod az apropója, amelynek lesz egy nyilvános eseménye 2023. február 15-én. 2015-től, a kezdetektől te készíted a Staféta Pályázat portréit. 2021-ig a hat pályázat során 53 képet fotóztál összesen 71 művészről. Mennyire áll hozzád közel a portréfotózás?
Annak idején azért keltettem fel a színházi szcéna érdeklődését a képeimmel, mert visszahoztam a portrékat a színpadra. A portré jelentős részét képezi a színházi képeimnek. Célom, hogy a színpadon álló előadó személyiségét vagy a szerepben lévő színész személyiségét lencsevégre kapjam. Ehhez a közeli vagy szuperközeli kivágás jó formátum. Még akkor is, ha ez kvázi akcióportré, mert nem állítom be az alanyt, hanem jelenet közben fotózom. Sokszor kérdezik, hogy jön az épületfotó a portréfotóhoz, a színházfotóhoz. A legtöbb fotómon arcok, emberek jelennek meg. Az épületfotókon is megjelenhet az ember, sokat adhat a kép hangulatához, de az alapvetően az épületekről és azok működéséről, hangulatáról szól. Amikor már nagyon sok az emberi arc a munkáimban, elmegyek épületet fotózni. – (Nevet.)
A kérdésedre, hogy közel áll-e hozzám a portréfotózás, a válasz egyértelműen, igen. Igaz, nem erről ismernek elsősorban, de munkásságom minden területén jelen van. A Staféta portrékon végignézve szeretem, hogy átjön valami izgalmas a tekintetekből, szituációkból, alakokból. És tudom, ez elég szubjektív, de erre törekszem minden portrémmal, hogy valami személyes is legyen az alany jelenlétében. Van olyan, hogy egy fotó leírja az alany elmúlt 10 évét, vagy egy adott kép az ő munkásságáról is beszél. A Stafétánál ez vágyott dolog, hogy az üzenet, amit az alkotók szeretnének kifejezni, valahogy visszaköszönjön a képen, ami persze furcsa is, mert nem elvárható egy rendezőtől, hogy vizuálisan azonosuljon a saját produktumával. Mégis ez egy jó lehetőség, hogy az alkotót úgy fotózom, olyan arcát mutatom meg, ami ezt sejteti, és az jó üzenet a nézőnek.
Mi a koncepció a Staféta portréknál a különböző évadokban?
A fekete-fehér elég markáns kijelentés volt a legelején, talán azért is, mert azt tapasztalom, hogy ma a médiában nem szeretik a fekete-fehér képeket. Ezért direkt fekete-fehérben kommunikálunk ezekkel a fotókkal, szembe menve a mainstreammel. A fekete-fehér mellesleg nagyon jó portré „szín”, mert sok zavaró tényezőt elfed a képen, ráadásul passzol a Staféta sárga design-jához.
Az évente megjelenő 8-10 portrénak ugyanazt a minőséget, hangulatot kell hoznia, amit színesben megoldani sokkal nehezebb. A fekete-fehérnek van egy kegyes, információ csökkentő, jelentés növelő képessége. De ezek úgymond nem vérbeli fekete-fehér képek, mert azok csak a fénnyel és árnyékkal játszanak, itt viszont eddig ez nem lett kiaknázva teljesen. A másik koncepcionális elem az volt, hogy a nyertes alkotókról, a személyükről, az alkotásukról vagy az alkotói attitűdjükről mondjon el valamit a portré. A fókusz arra irányul, hogy a tekintete, arca, jelenléte mit mond el a témáról. Első évben remélve, hogy a nézők szeretni fogják ezt a vizualitást, az alkotókra koncentráló portrékra törekedtünk. A második évben kicsit beleülve az első év jó fogadtatásába, maradtunk az egyértelmű portréknál.
Kiderült az, hogy nem szabad elengedni a lazaságot. A harmadik évben kipróbáltuk a fekete hátteret, ami szerintem jól működött, de sajnos konvencionálisabb lett tőle a hangulat, ezért ezután egy ropogósabb, fényesebb sorozat következett, még kontrasztosabb képekkel. Az ötödik évadban folytattuk a ropogósabb vonalat, csak a fehér helyett ismét fekete háttérrel néztük meg, hogyan működik. Ebben az évben arra biztattuk az alkotókat, hogy nyugodtan reprezentálja valami mozdulat, tárgy, eszköz, gesztus azt, hogy miről és hogyan csinál előadást, mert a korábbi évek alapján jónak tűnt ez a játék.
A tavalyi fotóknál úgy döntöttem, szeretnék közelebb menni az alanyokhoz, hangsúlyosabb is lett az anyag. Összességében elmondható, hogy ami jól működött az egyik évben, azt megtartottuk, és fejlesztettük tovább. Az idei portrék, amik a kiállításon nem szerepelnek, új vonalat képviselnek. Koncepcionálisabb anyag születik, izgalmas képek, megnyitva ezzel egy olyan kommunikációs csatornát a nézők felé, ami hasonló, mint az előadásplakátok szerepe, ugyanakkor megtartja az alkotókra irányuló fókuszt.
Milyen érzés végignézni a kiállítás képein?
Jó érzés a kiállításon egyben látni a hat év termését. Egy izgalmas gyűjtemény, tehetséges alkotókról, és egy támogatási rendszerről, ami bizonyított, hogy minőséget segít a színpadra. De arra is rávilágított, hogy a formátum sokkal többet rejt, így a Staféta képek most már lehetnek sokkal elvontabbak, izgalmasabbak, merészebbek, úgy, mint maguk az előadások.
Szerző: Bordás Katinka