Immár egy évtizede tagja a Nemzeti Színház társulatának Hobo. Ebből az alkalomból jubileumi koncertre invitálja a közönséget, a Hogy is volt és hogy is van? című műsor március elsején 19 órától lesz a Nemzeti Színház Nagyszínpadán. A koncert előtt válaszolt kérdéseinkre.

– Azt írja az előadás beharangozójában: „Tíz évet lehúztam a Nemzeti Színházban és ha most visszatekintek, nem tudok semmit felhozni mentségemre.” Miért kellene „mentség”, talán a társulati lét miatt, jobban szeret „magányos farkasként” létezni? Vagy valami más az oka a – persze nyilvánvalóan ironikus – mentegetőzésnek?

– Pályámon a szó „művészi” és gyakran emberi értelmében magányos voltam. Emiatt nincs bennem sértődöttség, ilyen a világ, hiszen ez egy színház, én meg nem vagyok színész és soha nem is akartam az lenni. 

– Azt hiszem, kicsit megkerülhetetlen, hogy a manapság megosztottnak mondható színházi szcénában a Nemzeti tagjának lenni nem mindenki szemében fest jól. Önt bántották, vagy megszólták valaha emiatt, hogy csatlakozott Vidnyánszky Attila színházához, és ráadásul ki is tartott itt?

– Mivel kettesem volt magatartásból és már általános harmadikban megkaptam „a szocialista pedagógia csődje” titulust. Elég hamar megszoktam a kívülállást, nem beszélve a támadásokról. Volt olyan közeli ismerősöm, aki megkérdezte, hogyan tudok egy fasiszta színházban játszani, mire én elküldtem a p….ba, majd meghívtam az Ady estemre, ahol  „A bélyeges sereg” vers hallatán sírva fakadt. Az előadás után megölelt és megkérdezte: „Mondd, Hobo, te nem félsz?” De éveken át játszottam a Katonában, a debreceni Csokonaiban, és mindkettőre büszke vagyok, hiszen itt és ott is befogadtak.Vidnyánszkyval 17 közös bemutatónk volt, bár ő kijelentette, hogy engem nem lehet rendezni. Ennek ellenére jönnek újabbak. Megadatott, hogy mestereim műveit is közvetíthettem, legyen az József Attila, Villon, vagy a Rolling Stones, vagy a Doors és így tovább. Ilyenkor alázatot tanulhat az ember, amit átvihet saját dolgainak előadásaiba.

– Most 10 éve, hogy a Nemzeti társulatának tagja, milyen élményeket, mit adott Önnek ez idő alatt a helyzet vagy a Nemzeti Színház? Miért tudott tartósan megmaradni a Nemzetiben? A közeg, a személyek, a bizalom, vagy mi volt, ami itt tartotta?

– Azt mindig éreztem, hogy bár nem ismernek, de valamiért kedvelnek. Vidnyánszkyval és a beregszásziakkal pedig barátságba keveredtünk még 2000 körül és ez nem romlott meg. Játszottam is velük és közöttük azt éreztem, hogy akkor ők egy igazi TÁRSULAT voltak. Ajándéknak tartottam és tartom, hogy cenzúrázás nélkül megvalósíthattam ötleteimet és ennek folytatása áprilisban is következik. Semmilyen nyomást nem éreztem soha, ami nem tetszett, abban nem vettem részt úgy, hogy elmondtam a véleményemet. És ez eddig nem járt következményekkel. Volt, hogy a „Tudod, hogy nincs bocsánat” előadásra érkező RTL klub stábját elküldtem, mire a kolléga, aki idehívta őket, kijelentette, hogy egy vadállat vagyok, akivel nem lehet együtt dolgozni. Cserébe megkérdeztem: „Eddig nem vetted észre, hogy amit a Nemzeti Színház csinál, az szembe megy az RTL klubbal?” Ezzel le is záródott az ügy, ami meggyőzött arról, hogy bíznak bennem. ​

– Általában évente rukkolt elő egy-két új műsorral, amelyekben, ahogy mondja-írja is, a Rolling Stones, a Doors, Bob Dylan, Viszockij szellemiségét idézte, illetve saját dalai is megjelentek. Van olyan „legje”, aki kimaradt az eddigiekből, van még megvalósítatlan álom?

– Két bemutatót tervezünk Vidnyánszky Attilával. Az „Utcazenészt” április 13-án mutatjuk be, a rendőrségi ügyeimet feldolgozó „31 dossziét” – amit Attila kérésére írtam – a jövő évadban valamikor.

– Milyen gyakran ír új dalokat? Tapasztalja-e – Babitscsal szólva –, hogy az idő előrehaladtával „ma már oly halkan, elfolyva, remegve jön” a dal, nem olyan könnyen, mint fiatalabb korban?

– Mindmáig több ötletem volt és van, mint amit időben el tudtam volna végezni. Nemrég fejeztem be a „Rock and roll requiem” album 18 szövegét, amit májusban rögzítünk.

– Egyáltalán bölcsebb lesz Ön szerint az ember a korral, vagy csak idősebb gyerek? Nemrég töltötte be a 78-at, belül milyen korúnak érzi magát?

– Az exhibicionizmus kortalan. Ami a bölcsességet illeti, még mindig pávatollakat dugdosok a fenekembe és mutogatom magam, azaz ugyanolyan hülye vagyok, mint 1968-ban voltam. (Erről kérdezze meg Blaskó Pétert.)

– Előadóművésznek aposztrofálják, Ön – gondolom szintén ironikusan – úgy fogalmaz: „szerintük előadóművész vagyok”. Egyetért ezzel a szóval? Hogyan „kategorizálná” saját magát? Minek tartja magát leginkább?

– Hobo vagyok, vagy én vagyok a Hobo.

Fotó: Eöri-Szabó Zsolt