Február 8-án mutatja be a Nemzeti Színház Moliére darabját Aleksandar Popovski rendezésében. Az előadásban szerepel Udvaros Dorottya, Szász Júlia és Berettyán Nándor is. A Don Juant alakító Bordás Rolanddal és Sganarelle szerepét játszó Rácz Józseffel beszélgetett a Nemzeti Magazinban a szerepeikről Lukácsy Sándor.

Forrás: Nemzeti Színház /  Nemzeti Magazin, X. évfolyam, 4. szám

A hírhedt nőcsábász, Don Juan és inasa, Sganarelle az irodalomtörténet egyik ikonikus párosa. De kik ők egymásnak? Úr és szolgája, szabados életű nemes és az ő lelkiismerete, hódító és cinkosa? Egy biztos: klasszikus vígjátéki felállás. Erről a különleges viszonyról beszél a címszerepet alakító Bordás Roland, és a darabbéli szolgát megformáló Rácz József.

A király és a bolond, Don Quijote és fegyverhordozója, Sancho Panza, Faust és Wagner – az irodalomtörténet nagy párosai közé tartozik Don Juan és Leporello, aki Molière-nél Sganarelle néven szerepel. Mi jellemzi ezt a különös kapcsolatot?

Bordás Roland: Talán amiatt is, mert Aleksandar Popovskival már dolgoztam A Mester és Margarita című előadásban, amelyben én Wolandot alakítom, nekem most Don Juan démoni vonásai a legerősebbek. Olyan csábító, aki szinte ez emberi léptéken túlmutató meggyőzőerővel rendelkezik. Van valami Bulgakov nem evilági és sátáni Wolandjából ebben a Don Juanban, miközben a spanyol nemes természetesen ízig-vérig ember. Sok kérdés felmerül bennem, hogyan lehet valaki ennyire gátlástalan, de talán éppen ezért szorul rá inasára. Valamiért fontos neki, hogy legyen valaki, aki minden körülmények között mellette áll.

Rácz József: A próbák során keressük ennek a viszonynak a sajátosságait. Két ellentétes pólust jelentenek, amelyek egyszerre taszítják és vonzzák egymást. De Sganarelle önmagában is ellentmondásos figura: meg akarja téríteni Don Juant, ugyanakkor maga is hajlamos a „játékra”. Amikor például orvosnak öltözik, maga is élvezi, hogy más bőrébe bújt. Ha úgy vesszük, ő is élvezi az álcát, a képmutatást. Amikor a gazdája csinál valamit, hangot ad a lelkiismeretnek, amikor viszont ő maga viselkedik hasonlóan, mentegetőzik, mintha csak kipróbálná magát.

Ezekkel együtt mondhatjuk, hogy Sganarelle amolyan élő lelkiismeret?

Rácz József: Don Juan sosem mondja ki azt a szót, hogy Isten, mindig csak az eget emlegeti. Sganarelle viszont majd minden megszólalásába beleszövi. Ilyeneket mond: szentséges Isten, szentségtörés, hitbeli szentség, Istenem, mi lesz?, sőt még a szitkozódásában is szentségel. Az, hogy ezt a viszonyt hová fogjuk kivezetni, még a próbák során letisztult. Nem egyértelmű, hogy Sganarelle segíteni akarja Don Juant, hiszen gyakran látszólag a tettei ellen beszél, mégis mindig mellette marad, a társaságával, hűségével tehát – néha akár akarata ellenére – gazdája segítségére van.

Bordás Roland: Sganarelle számomra amolyan útitárs, akitől bármikor kérdezhetek bármit. Az más kérdés, hogy amikor Sganarelle szembesíti tetteivel, Don Juan hárítani kezd. A Jóska által említett „égivel” egyébként Don Juan mintha dacolna. Folyamatosan feszegeti a határait, így az égi szféra felé is. Mindig a tűréshatárt keresi. 

Mit jelent a színész számára a „donjuanizmus”?

Bordás Roland: Nagyon fontos, hogyan ismerjük meg a darab elején Don Juant: olyan férfiként, aki embert ölt. Vagyis bármire képes. A donjuanizmussal kapcsolatban nekem ez a mondata ad támpontot:„Nem, nem, az állhatatosságot a fajankóknak találták ki: minden szép nőnek joga van, hogy igézetbe ejtsen bennünket, és ha valakivel előbb akadunk össze, az még nem ok, és nem előjog arra, hogy a többit megfossza a szívünkre való éppoly jogos igénytől.”

Különös, hogyan érvel. Először azt gondolnánk, ironizál, de Don Juan – Aleksandar Popovski rendező ezt hangsúlyozza – nem hazudik. Ha jobban meggondoljuk, ez a mondat azt jelenti, hogy Don Juan nem csábít, hanem csupán hagyja, hogy elcsábítsák. Ugyanakkor mindeközben minden nőnek fűt-fát ígér, sőt: „nincs édesebb, mint egy ellenálló szép nőn diadalmaskodni”. Csábító és a csábítás áldozata. Hogyan lehet ez a két állítás egyszerre igaz Don Juan fejében? Ez nagy titok! De fontos, hogy mi mind a kettőt igaznak tartsuk. Amikor védekezik, folyamatosan cáfolja is önmagát. De mindig az itt és mostban él: az adott pillanatban mindig igazat mond. A maga igazát.

Rácz József: A donjuanizmusba szerintem minden belefér, mint Molière történetéből látjuk, a gyilkosság is. Szerintem azonban sokkal izgalmasabb az a kérdés, hogy miként termeli ki a világ ezeket az embereket, akik jómódúak, jó családból származnak, mégsem szent számukra semmi. Ez Sgana­relle egyik legnagyobb kérdése, amit fájdalommal és sértett igazságérzettel tesz fel magának: hogyan lehet, hogy valaki ilyen önhitt, és nem vesz tudomást arról, aki fölötte áll, akinek a létét köszönheti. Ha ettől a dimenziótól eltekintenénk, Sganarelle sokkal megértőbb lenne, hiszen biztos jó lehet minden hónapban mással házasodni, meg kalandozni. Csakhogy Sgana­relle nem tud és nem akar lemondani Isten létéről.

Hogyan viszonyul a nemes és szolgája a képmutatáshoz?

Bordás Roland: A darab vége felé Don Juan mintha programot hirdetne: addig pusztán „ügyes hadicselként” alkalmazza a képmutatást, de innentől valóságos életstratégiát alapoz rá. Mint III. Richárd, aki azt mondja: „Úgy döntöttem, gazember leszek”, Don Juan is elhatározza, mostantól képmutató lesz. Azért rendkívül szomorú ez, mert Don Juan így indokolja döntését: „akinek esze van, az alkalmazkodik korának bűneihez”. Vagyis ő csak olyan romlott akar lenni, mint bárki más. Keserű ítélet.

Rácz József: Ennél a monológnál ijed meg igazán Sganarelle, mondván, Don Juan már minden volt: nőcsábásztól az istentelenig, de most új vadászterületet talált magának: a képmutatást. Ha Don Juan ebben is elmerül, már biztosan senki sem menti meg a haláltól…

Szerkesztette: Lukácsy György

Fotók: Eöri Szabó Zsolt

Forrás: Nemzeti Színház /  Nemzeti Magazin, X. évfolyam, 4. szám