Az interjút Herter Pöti és Hera Gergely, a Freeszfe művészeti kommunikáció osztályának hallgatói készítették A béke szigete című előadás kapcsán, amelyben az intézmény hallgatóival dolgozik együtt a neves rendező.
Ajánló a darab elé:
A Freeszfe Egyesület különleges projekttel készül a 2024-es Budapesti Tavaszi Fesztiválra: három részből álló eseményt mutatnak be a Margit-szigeten.
A BTF Magyarország Európai Unióhoz való csatlakozásának 20 éves évfordulóját helyezte a fókuszába.
A Krétakör Színház húsz éve mutatta be a Feketeország című előadást, amely akkor az uniós csatlakozásra reflektált a művészet eszközeivel.
Schilling Árpád művészeti vezetésével a Freeszfe tagjai a korábbihoz hasonló közösségi alkotó módszerrel hozzák létre saját művészeti reflexiójukat.
A béke szigete a fiatal művész-generáció érzéseinek és gondolatainak egy fajta lenyomata. Az ő előadásuk már nem egy kabaré, mert a valóság lett azzá.
Ők egy olyan disztópikus utazásra invitálnak, amelyben már nincs min ironizálni, mert a reménytelenség érzése hétköznapi, és a szabadulás csak rettenetesen sok energiával és lelki erővel valósítható meg.
Interjú:
Zoomon beszélgetünk, mert jelenleg Litvániában dolgozol. Milyen kint a légkör, a kulturális élet? Mesélsz az ottani tapasztalataidról?
Három nagy város van Litvániában (Vilnius, Kaunas, Klaipeda), amelyekben a teljes lakosság több mint harmada, 1 millió ember él. Összesen 3 millió ember él Litvániában, amely Magyarország területének kétharmada. Hatalmas területek lakatlanok, órákig lehet kocsikázni úgy, hogy nem találkozunk lakott településsel. Szinte teljesen sík terület rengeteg erdővel, tengerpart hatalmas dűnékkel, folyók érintetlen partokkal. Nagyon erős a természet hatása, és ez megfigyelhető az emberek ritmusában, működésmódjában is. Tradicionális kötődés, nemzeti elköteleződés, ami az évtizedekig tartó szovjet gyarmatosítás következménye. A szovjet múlt mind az építészetben, mind a zárkózott viselkedésben is érezhető. Ugyanakkor a skandináv design is beköszön, meg a nagyon erős művészeti érzékenység. A művészeti és kulturális élet nagyon pezseg. A színházban azonban találkozni némi elmaradással, ami elsősorban a nők és melegek helyzetére vonatkozik. A fiatal generációnak arrafelé is sok dolga akad, eltakarítani a múlt törmelékeit.
A Litván Színházi Akadémián van egy elsőéves színházrendező osztályom, a klaipedai kampuszon. Itt is jelen van a pénztelenség, mert minden a fővárosra, Vilniusra koncentrálódik. Rengeteg múlik a jószándékon meg az emberek belső szervezettségén. Szerencsére a fiatalok nagyon lelkesek.
Az orosz és a német színházi kultúrának a hatása ugyanúgy jellemző, mint Magyarországon, kiegészítve a lengyel színházi hagyománnyal. A litván színházi kultúra nyitottabb nemzetközi irányba, mint a magyar, rendszeresen dolgoznak lengyel, francia, finn rendezők a litván színészekkel. Azt, hogy társulatok tudjanak kommunikálni egy idegennyelvű rendezővel, egy Európai Uniós tagállamban ma már alapvetés. Kell ahhoz egyfajta alázat és türelem, hogy képesek legyünk kommunikálni egy emberrel, aki nem beszéli a nyelvünket.
Sok helyen dolgoztál a világban, mondasz még olyan élményt, ami nagyon érdekes, tanulságos volt?
Amikor Kaliforniában dolgoztam egy társulattal, az első találkozáson mindenki elmondta, hogyan kell őt szólítani. He, she vagy they. Rögtön jött ez a magammal hozott berögzült mentalitás, hogy „most ezt minek?”. De a lányom, aki velem volt, elém állt, és azt kérdezte, „tulajdonképpen téged miért zavar, hogy valaki az szeretné, hogy úgy tekintsenek rá, ahogy ő szeretne tekinteni magára?”. Tényleg, tulajdonképpen miért zavar? Rájöttem, hogy ez bizony intolerancia, a szabadság fogalmának félreértése, egy heteró férfi óbégatása, semmi más. Rájöttem, hogy lusta vagyok tanulni, és hogy nem vagyok elég kíváncsi, képtelen vagyok elhagyni a komfortzónámat. Ennyi az egész. Később ugyanezt tapasztaltam Svájcban is egy iskolában. Már nem zavar, megtanultam vele élni, és jobban tisztelni a mások jogát az önálló identitásra és annak képviseletére. De vegyes tapasztalataim vannak, tudok mondani negatívat is. Németországban egyszer, amikor a társulatban több színész is cinikusan és arrogánsan viselkedett velem, egy színésznő jött oda hozzám, és merő jóindulatból azt tanácsolta, hogy legyek diktatórikusabb és nyugodtan üvöltözzek az emberekkel. „Ide azért kéne egy kis diktatúra, Árpád!” – fogalmazott.
Erre mondtam, hogy „ne haragudj, én egy olyan országból jövök, ahol egy ember hangulata és vágyai határozzák meg egy egész ország dinamikáját, én nem vagyok hajlandó diktátorként viselkedni, mert az a személyiségem semmibevételét jelentené, annak elfogadását, hogy amiért engem abuzáltak, én jogosult vagyok mások abuzálására. Erre persze az volt a válasz, hogy hát muszáj, mert máshogy nem fognak téged követni… Több ilyen élményem is volt Németországban, ahol a színészek időnként teljesen elszálltak, modortalanok és cinikusak. Pont a német társadalomban, amelyik annyira büszke arra, hogy ők szembe mertek nézni a múltjukkal, és mennyire befogadóak és így tovább. Sok kiábrándító élményem volt az emberek viselkedésével kapcsolatban, függetlenül attól, hogy milyen munkakörben dolgoztak.
Szerinted mi okozhatja ezt a fajta hozzáállást?
Ezek a hatalmas kőszínházak óriási állami támogatással működnek, szinte bármit megengedhetnek maguknak. A hangulat totálisan kompetitív, nehéz elhinni bármilyen emberi gesztust, mert minden mögött a legfőbb kérdés a gyors és egyértelmű siker. Én nem szeretem a direkt versenyt, jobban hiszek az alapos és elmélyült munkában, abban, hogy ha az emberek jobban megismerik egymást, nő a bizalom, és a bizalommal együtt a produktivitás. Azzal az elvárással, hogy „gyere és nyűgözz le minket”, nem tudok mit kezdeni. Az intézményvezetők felelőssége a konstruktív és kreatív légkör megteremtése, de legtöbbjük ezekben a hatalmas intézményekben teljesen elszokott az emberi hangtól.
Néha teljesen váratlan helyszíneken éli meg azt az ember, hogy mennyire jó körülmények között, és milyen profin lehet szakmai munkát végezni emberségesen. Én nem viselem jól a cinizmust és az arroganciát, nem szeretek versengeni és hatalmi helyzetből tisztázni helyzeteket. Ha annyira jól viselném, akkor nem a Krétakör Színházat hoztam volna létre, meg nem egy ilyen Freeszfés projektben vennék részt, hanem sokkal több energiát fektetnék a karrierem kiteljesítésébe, pozíciók megszerzésébe. Nem szabad arra alapozni a munkát, hogy a rendező kisajtol valamit a színészből. Az ember belső igénye kell, hogy legyen eljutni a maximumig. Ezért lenne fontos az oktatásban is a művész saját magához való viszonyát fejleszteni, az önmagával szembeni őszinteségét és elvárásait. Csak a magunkkal folytatott harcnak vannak tartós eredményei, a külső erő hatása azonnal elmúlik, amikor a rendező kilép az épületből.
És hogy éled meg eddig A béke szigete projektet?
Nagyon tetszik az a hozzáállás és proaktivitás, amivel dolgoznak a fiatalok. Meg az, hogy merik jelezni, hogyha vannak problémáik, ez nagyon fontos. Van valamiféle büszkeség bennük, hogy ez a hely, annak ellenére, hogy semmilye sincs, valamit mégis jelent. Egy szimbólum, az autonómia és szabadság szimbóluma. Amikor összegyűlünk, ott vannak az emberek, és figyelnek, és akarnak, és adják magukat. Ez nagyon-nagyon nagy érték. Én ilyen közegből jövök, nekem erre van „antennám”, tudom milyen fontos ez. Számomra ez nagyon jó, felemelő élmény.
Milyen kérdések voltak a fejedben mielőtt elkezdtétek a munkát, mire voltál kíváncsi? Volt valami előzetes koncepciód?
Leginkább az érdekelt, hogy létre tudunk-e hozni egy olyan művészeti teret, amelyben a különböző irányultságú emberek magukra találnak és közösen alkotnak. Kíváncsi voltam a fiatal alkotók élményeire, tapasztalataira, ahogy ők látják ma Magyarországot és a különféle társadalmi jelenségeket. És hogy hogyan tudjuk és akarjuk azokat kifejezni? Mit tudunk ezekkel kezdeni, hogyan tudunk előre lépni?
Rettenetesen nehéz helyzetben vannak ezek a fiatalok, összehasonlítva azzal, amikor mi voltunk ilyen idősek. Akkor a független művészetnek éppen felívelő időszaka volt, most pedig egyértelműen zuhanásban van. Szerettem volna tudni, hogy ezt hogyan lehet kibírni, vagy mit lehet ezzel csinálni? A magam eszközével akartam adni ehhez egy kapaszkodót, vagy egy keretet, hogy valamit tudunk azért csinálni, mert végül is ez az, ami még maradt nekünk, ez a remény
Remény?
Nekem az első ponttól deklarált célom, hogy ez nem az én művészeti elképzelésem. Persze, olyan értelemben igen, hogy tudok vele menni, meg vannak hozzá gondolataim. Akkor van értelme ennek az egésznek, hogyha a Freeszfe Egyesület a sokféleségét tudja valamilyen módon projektbe apportálni. Nem csak azért, hogy ezt valamilyen módon értékesítse vagy a nyilvánossággal megossza, hanem hogy maguk a résztvevők együtt, közösen éljenek meg egy kreatív folyamatot. Ez nagyon ritka olyan működésben, ahol ennyi különféle szakterület egyszerre jelenik meg. Nekem ez a projekt ügy. Nem pusztán a színházról vagy a művészetről szól, hanem egy emberi hozzáállásról, egy éthoszról, egy vízióról, szellemiségről, gondolkodásmódról, illetve annak lehetőségéről. Ettől még nem vagyok hülye, látom, hogy nagyon nehéz ilyen körülmények között. Nagyon nehéz az embereket összeszervezni, és együtt élni az állandósult arroganciával és hatalmi visszaélésekkel. De legalább egy projekt erejéig érezni lehet, hogy nincs hiába, van ennek értelme, megéri ennyi időt belepakolni a dologba. Az, hogy ez így létre tud jönni, az mégis csak valami: romantikus pátosz, ami életben tart. Én ezzel tudok hozzájárulni az egyesület működéséhez, hogy egy ilyen projektet felajánlok.
Ez nagyon nagy vállalás ahhoz képest, hogy mennyire szanaszét vagyunk, és mennyire nem áll mögöttünk semmiféle hatalmas szervezet, leszámítva a Budapest Brandet. Nagyon szeretném, hogy ennek valami örömmunka-érzete legyen. Szerintem erre lehet azt mondani, hogy az emberek a hazájukért dolgoznak. Amikor ingyen dolgozik az ember, azt föl lehet ruházni missziós jelentésekkel, azt lehet mondani, hogy itt magasztosabb célokért folyik a munka. Csodálatos nézni, amikor az emberek annak ellenére, hogy egy fillért sem kapnak a munkájukért, ilyen nagy elánnal, ilyen energiával, hittel és profizmussal dolgoznak.
Tehát a fő cél maga a közös alkotás volt. Mesélsz a próbafolyamatról?
Hiszek a közös alkotás erejében, ezért nagyon szeretek úgy előadásokat csinálni, hogy először kis csoportos munkában, aztán közösen rakjuk össze az ötleteket, a kreativitásunkat. Próbálkoztunk zenével, koreográfiával, realista jelenetekkel, közösségi színházzal meg még egy csomó mindennel. Ebből összegyűlt egy rakás ötlet, ezekből készítettem egy dramaturgiai javaslatot, ami azóta formálódik. Alkotócsoportokban görgetjük előre az ötleteket, és külsős alkotók is segítik a munkánkat.
És hogy lett a végső téma a HUXIT?
Ez nyilván egy allegória lesz. A HUXIT csak egy hívószó, egy disztópikus keret. A lényeg az állapot. Az az állapot, ami nem a huxit után, és nem is egy disztópiában érkezik, hanem a jelen realitása. Ebben szocializálódtunk gyerekkorunktól kezdve, ahányszor egy hatalmi helyzetben lévő és egy alávetett viszonyrendszerével találkoztunk. Magyarországon nincsen szükség nyílt és direkt erőszakra, mint mondjuk Észak-Koreában. Régről ismerjük ezt a passzív-agresszív működést, ebbe születünk bele.
A helyszín is inspirált bennünket. Ősszel a CEU Konferencia Központjában próbáltunk. Az épületből inspirálódott rehabilitációs intézet a darab színhelye, ahol az emberek átnevelésben vesznek részt.
Milyen más témákkal dolgoztatok még?
A résztvevők háromnegyede nő, ezért megjelent egy feminista olvasata is a különböző helyzeteknek. Hogy milyen ma Magyarországon nőnek lenni, milyen elvárásokkal kell szembesülni. De sokat beszéltünk a SZFA és a Freeszfe közötti átjárhatatlanságról, ami egy rettenetesen bonyolult kérdés, sok vélemény ütközött a témában. Én nem vagyok híve a naiv és reflektálatlan vegyülésnek. Az, hogy elvi alapok és keretek nélkül csak úgy összeboruljunk, mert „annyira szar, hogy nem értjük meg egymást”, ez szerintem egy téves megközelítés, mert elmossa az igazság határait.
Erre gondolom az ellenvélemény az, hogy nem fair, hogy nekünk azért kell egymással hirigelnünk, mert egy idősebb generáció nem volt képes megoldani a problémáit.
Igen, ez is elhangzott. Szerintem a helyzet egy fokkal bonyolultabb. Nem lehet egyszerűen csak generációs konfliktusként tekinteni a helyzetünkre, bár tagadhatatlan az is. Az igazságtalanság mindannyiunkra rávetül, és ezt nem lehet annyival elintézni, hogy az idő majd mindent betakar, bár tartok tőle, hogy így lesz. Csak pakolódik a szőnyeg alá egy rakás trauma. Ennyivel elintézni az egészet, egy útszéli komédia szintjén pozícionálja a történetünket. Nehéz feldolgozni, hogy egyetemről, oktatásról, művészetről, társadalomról kellene beszélnünk egy olyan keretrendszerben, ami végtelenül primitív. És ebben elképzelni a jövőt, a fejlődést teljességgel lehetetlen
Rettenetes, hogy ma Magyarországon bárki – és nem fogom kikerülni ezeket a nagy szavakat –, aki szájára meri venni, hogy morál, meg igazság, annak feltétlenül ilyen elnyomott, és megalázott, és kisemmizett állapotban kell éreznie magát. Azoktól, akiket ilyen aljas módon megaláztak és térdre kényszerítettek, nem várhatjuk el, hogy megtalálják a megfelelő hangot a talpon maradókkal szemben. Az megalázkodás lenne, nem kooperáció.
Persze a talpon maradók, a győzők kikérik maguknak ezt a stílust.
Hát ez az, ami miatt a magyar társadalom nem tud egyről a kettőre lépni, mert egyszerűen nincsen tere annak, hogy az ember kifejezhesse a sérelmét, illetve a hatalmon lévők semmiféle megbánást nem tanúsítanak.
Szerinted ennek a konfliktusnak van egyáltalán feloldása?
Hát nézd, én nagyon várnám azt, hogy azok a fiatalemberek, akik ebben a helyzetben vannak, egy fokkal felnőttebbé válnak, és ők reflektálnak. Nem intézik el annyival, hogy ujjal mutogatnak, hogy „hát, ha ti vagytok haragosak, meg nektek van annyi problémátok, akkor oldjátok meg ti.” De az sem jó, hogy „gyertek ide, dolgozzunk együtt, felejtsük el a múltat szeressük egymást”. Ha az ember él egy országban, akkor bizonyos történelmi eseményekkel kapcsolatban is ki kell alakítani a saját hozzáállását. Valami morális felébredést várnék. És tudom, hogy ebben a tanárok, a felnőtt emberek nem feltétlenül fognak segíteni, mert ők a magyarázataikkal már kellőképpen elbódították önmagukat, megvan mindenféle praktikus válaszuk, amit nyilván próbálnak letolni a fiatalok torkán.
A legjobb az lenne, ha nem csak megnyilvánulnának ezzel kapcsolatban, hanem felelősséget is vállalnának. Tehát nem lehet azt annyival megúszni huszonévesen, hogy részese voltam valaminek, de én nem tehettem róla. Ez így egy erkölcsileg fenntarthatatlan állapot. Persze jó a kényelmesben lenni, értem én az élet praktikus oldalát, de a sebek megmaradnak azokban, akik ennek az egész történetnek a kevésbé színes-szagos oldalát kell, hogy elviseljék, akiknek maradt a folyamatos túlélés. Én nagyon félek attól, hogy nagyon sok ember nem gondol semmit, eddig se gondolt, és ezután se fog. Nem lesz semmilyen erkölcsi szembenézés.
Tulajdonképpen erről szól az előadás, nem? Hogyan bódítjuk el magunkat, hogyan vész ki belőlünk a moralitás?
Igen, az előadáson keresztül pontosan meg lehet érteni egy ilyen folyamatot. Például amikor elkezdi valaki azt mondani, hogy ő hazaszeretetből csinálta a filmjét, és mindenkinek hazaszeretetből meg kéne nézni, az már odáig juttatta el magát, hogy ő ezt tényleg komolyan gondolja. Fontos látni ezeket az alakokat és karaktereket, mert rajtuk keresztül lehet megérteni azt, hogy ez a folyamat milyen abszurd állapotokat idézhet elő. Hogyha húsz évesen az ember folyamatosan tagad, és folyamatosan csak megfelel és felejteni akar, akkor előbb-utóbb abszurd képzeteket kell gyártania, fantazmagóriákban kell léteznie. Szóval ezért kell erről mindenféleképpen beszélni, hogy észrevegyük ezt a bebódulást, erkölcsi lefojtást, hogy önmagunk teljes megtagadása zajlik. Ami ugye az abuzált emberek pszichés mechanizmusa. Itt arról van szó, hogy abuzált állapotban az ember folyamatos tagadásban van, és végül eléri azt, hogy képes önmagának hazudni egy alternatív igazságot.
Az egyetemi modellváltások mellett a közoktatásban is kitört a balhé. Ott azt éreztem, hogy kiálltunk valamiért, ott tényleg tettek, és nem a fiatal felnőttek, hanem a gyerekek. De igazából annak se lett következménye. Tüntettek, fórumoztak, fórumoznak még mindig, csinálják még mindig, és egyre inkább szélmalomharcnak tűnik az egész. Azt érezte az ember, hogy ha belefeszül is, és ha százan is, ha ezren is feszülünk bele, akkor sem történik semmi. Létezik, hogy ebből a folyamatból nincs kiút?
Nézd, praktikusan nincs kiút. Praktikusan az a kiút, hogy az emberek elhagyják az országot. Praktikusan az, hogy elhagyják a szakmát. Praktikusan az, hogy föladják, mert pénzre van szükségük, és találnak magyarázatot, hogy túléljenek.
Fényes egy jövő.
Ez a negatív végkifejlet nyilvánvalóan, bár nekem nem kell a szomszédba menni némi pesszimizmusért. De van egy másik dolog is, amiről azt gondolom, hogy ilyen időkben nem engedhetjük meg magunknak. Nem engedhetjük meg, hogy a pátosz csak hazug, hamis, bornírt, ízléstelen valami legyen. Ilyen időkben szükség van érzelmekre, épp úgy a haragra is, meg a pátoszra is. Az ember legalább önmagához legyen őszinte. Maradjon meg ebből az egész történetből, hogy én azért emlékszem, én azért ott voltam, én azért tudok róla.
Emlékezés, mint ellenállás. Egyfajta belső ragaszkodásra gondolsz?
Pontosan! Erről nem beszélünk eleget, pedig ezt muszáj értéknek kezelni. Valahogy kell maradjon az emberben egy láng, ami arról szól, hogy én az igazság oldalán álltam, és próbálok állni ma is, mert nem tagadom el. Nem tagadom el, hogy érzelmeim vannak a dologgal kapcsolatban. Nem tagadom el, hogy van fájdalmam.
Persze ez nagyon nehéz, meg nem megoldás egy közösség életére, de a közösséget egyének alkotják. Ezért elengedhetetlennek tartom, hogy maradjanak emberek – nemcsak Magyarországon, az egész világ tele van rettenetes dolgokkal –, akik nem felejtik el, hogy mit jelent a szolidaritás, mit jelent az elesetek melletti kiállás, hogy mit jelent a szakmaiság, hogy mit jelent a tényekbe kapaszkodás, hogy minden a kontextustól függ, és gondolkodnunk kell újra és újra.
A hasonló rendszer/társadalom-kritikus előadások gyakran a tragikomikum eszközéhez szoktak nyúlni, hogy oldják a feszültséget, ti is éltetek ezzel?
Nem. Az volt a döntésünk, hogy ne vicceljünk ezzel, hogy ne ironizáljunk, ne parodizáljuk ezt a helyzetet, ne engedjük meg magunknak és a nézőknek, hogy infantilizálódjunk. Egy olyan országban, amiben morális válság van, ahol darabokra hullik a társadalom, és semmibe nem tudunk belekapaszkodni, mert nincs közös nevező, tragédiára van szükség, hogy az emberek jobban szembesüljenek a felelősségükkel, lássuk, hogy mit veszíthetünk.
Nyilván a korban, a rendszerben, amiben vagyunk – és itt beszélhetünk a kapitalizmusról, épp úgy, mint egy csomó mindenről – kultúrája van a szórakozásnak, a nevetésnek, mint a feszültség ki- és feloldásának. Azt gondoljuk, hogy most leleplezünk valamit a nevetéssel, és akkor az majd összeköt minket. Pláne Magyarországon jelentős hagyománya van annak, hogy „nevessük ki a rendszert!”, elég, ha csak Hofi Gézára gondolok.
Attól tartok, és főleg a fiatalabb generáció kapcsán, hogy talán ettől lesz minden felszínes vagy túl könnyű, ebből fakad majd az, hogy elfelejtjük a sérelmeinket, hogy eltagadjuk a fájdalmainkat. Az történik, hogy ezek a morálisan fel nem dolgozott ügyek miatt folyamatosan mellébeszélünk.
Ezt nem lehet összehasonlítani ugyanazzal a helyzettel, mint amikor a társadalom egy oldalon van egy agresszorral szemben. Mostanában beszélgettem valakivel erről. Ukrajnában nyitva vannak a színházak, és az emberek komédiákat akarnak nézni. Ezt értem, mert bombák hullanak a fejükre. Hogyha jön az ellenség, és nem tudjuk magunkat megvédeni, akkor legalább nevessünk egy sort. De ehhez egy oldalon kell állnunk. Az áldozatok és az igazság oldalán.
Akkor szerinted az egyének szembesülésében, szembesítésében van a megoldás? Hogy komolyan vesszük végre a problémákat, nem palástoljuk iróniával és humorral?
Lehet, de ez most semmiképp nem úgy mondom, mint egy iránymutatást vagy felsőbb kritikát, hanem sokkal inkább, mint egy kétségbeesett megnyilvánulást. Szerintem az áldozatnak joga van a tragédiához. És ha az egészből egy fájdalmasan vicces történetet csinálunk, az mindenkinek a méltóságát elveszi. Megérdemlik a tragikus nagy történeteket azok, akik vállalták a konfrontációt, akik vállaltak hősies gesztusokat. megérdemlik, hogy így tekintsünk rájuk, és hogy magunkra is így tekintsünk. Hogyha ezt elvesszük, akkor tényleg mi marad? Nem marad semmi.
Ez az emberiség védekező mechanizmusa, nem? Vagy komédiát írunk, vagy teóriát gyártunk, hogy ne kelljen szembesülni a valósággal. Pedig nap mint nap látjuk a drámát, a tragédiát, a halált. Eltávolítjuk magunktól a tényeket, hogy ne kelljen rá reflektálni, ne lehessen validálni őket. Van az a művészetelméleti megközelítés, hogy a modern korban a tragédia elveszti a jelentőségét, a mi korunk már egy poszttragikus kor. Akkor te nem értesz egyet, hogy ezzel a szófordulattal éljek, a tragédia halálával?
Nem akarom trivializálni a dolgot, egy kortárs esztéta vagy filozófus biztos mást mond. Ez nem olyan egyszerű állítás, hogy nincs tragédia, vagy a mi korunkban már érvénytelen, sokkal bonyolultabb, összetettebb a kérdés. Hát nézd, lehet, hogy az enyém totálisan konzervatív megközelítés, de azt gondolom, hogy az emberiségnek kampec, hogyha lemond a tragédiáról. Ha már nem tudunk más viszonyulást az életünkhöz, csak egy ilyen fanyar, idézőjeles, poszt-poszt valamit, akkor megástuk a sírunkat. Semmi sem fekete-fehér az áldozat fájdalmán kívül, ezért amíg ez egy kérdés, addig azt fogom rá válaszolni, hogy szerintem szükség van a tragédiára.