gate_Bannergate_Banner
PinceszínházRózsavölgyi SzalonVígszínházFigeczky Bence
  • facebook
  • instagram
  • 2024. február 24., szombat
    banner_bigBanner4

    „Csak akkor jöhet létre magasabb rendű dolog, ha túllépek magamon” – Interjú Gálos Lászlóval 

    2023. augusztus 28., hétfő 08:36

    Szeptember 13-án és 14-én ismét megrendezésre kerül az L1-est(ek) IZP módra a Jurányi Házban. A két este változatos program várja nézőit, az előadóművészet széles spektrumát érintve táncelőadástól kezdve performanszon át a zenei akcióig. Ennek apropóján kérdeztük az estek alkotóit, akik között akadnak pályakezdők és már 20 éve működő „nagy öregek” is. Ezúttal Gálos László kollodista, boncmester válaszolt.

    – Az L1-esteken bemutatott előadásod (Kollódium archívum 120. címen) röviden azt járja körül, hogy minden sokkal több, mint ami kívülről látszik, az emberi kapcsolatok pedig nem csak azért értékesek, mert hasznot lehet húzni belőlük, mégis hajlamosak vagyunk ilyen szempontból tekinteni egymásra. Ugyanakkor ez a mostani már a 120. állomása lesz a fotómontázs-sorozatodnak. Mi volt a kiindulási pont, ami miatt elkezdtél ezzel a témával dolgozni? 

    A megismerés és (ön)kifejezés lehetetlensége és szükségszerűsége. A kollódiumos technika roppant bonyolult és érzékeny, így az alkotás, pláne a tanulás közben rengeteg „rossz” kép keletkezik. Ám ezek is nagyon erős, szuggesztív képek tudnak lenni, ráadásul az ambrotípia, vagyis üvegre készülő kollódiumos direktpozitív fotó bárhogy sikerül is, az elkezdett, de akár el sem exponált kép mindenképpen ott lesz az üvegen. Éppolyan fizikailag valóságos testet ölt, mint mi magunk. De ha nem tetszik: megsemmisítjük; annak ellenére, hogy ott van benne egy egyedi történet. Egy olyan, amilyet nem akartunk, amilyet nem láttunk előre, és nem látunk szívesen. Akár olyan, amilyenről tudni sem akarunk. Pont olyan, mint amilyen történetek sokaságából áll össze az életünk, a kultúránk, talán a teljes Világegyetemünk. És talán pont annyit is ér: mindennapos ambrotípiáink és történeteink eltűnnek és elfelejtődnek. De azok összessége hagyhat maga után valamilyen nyomot, feltéve, ha kap rá esélyt.

    Ezért hozok létre újabb és újabb montázsokat, felhasználva hozzájuk minden képemet, amit valaha készítettem. Mindegy, milyen lett: ha világra jött, talán mondana is valamit. Ha önmagában nem is, hát legalább a többi félretaszított újszülött kórusában.

    – Müller Fannyval hozzátok létre az előadást; akivel már hat éve működtök együtt. Miért esett most ismét rá a választásod? Mi az, amit ő hoz a mostani akcióba?

    Fanny olyan, fel- és el nem ismert, kihasználatlan tudással és tehetséggel bír, ami rímel a montázsok koncepciójára. Eredendően táncos és színművész, de komoly sikereket csak az elsősorban megélhetési céllal elkezdett (bár már a kezdetektől esztétikai és koncepcionális elvárásokkal űzött) modellkedésben, főleg  akrobatikus, illetve „body art” aktmodellként ért el. Jónéhány éve már nem is foglalkozik mással – ezzel viszont nemzetközi hírnévre és elismertségre tett szert.

    Vagyis az „eredeti” pályáról letért, de nem egyszerűen belenyugodott holmi kompromisszumos életbe, vagy fel-, netán eladta magát. Éppúgy megtalálta a szépséget és kihívást abban, ami „adatott” neki, ahogy én is lemondtam arról, hogy komplett, befejezett, „egész” alkotásokat hozzak létre.

    Mert mindaz, amit a kollódium, a véletlen, a hiba, vagy nevezzük bárhogy a csodát, ami szándékolatlanul keletkezik időnként egy-egy képben, hozzáad a műhöz, vagy épp elvesz belőle, az sokkal többet, szebben és jobban tud érzékeltetni a minket (vagy legalábbis engem – de nem tudok, és nem is akarok nem általánosítani) körülvevő entrópiából, mint bármi, amit ember megtervezni és létrehozni képes.

    Fanny esetében ez a letérés egyben azt is jelentette, hogy nem alkotóként jelenik meg. De biztos voltam benne, hogy ha a szokásos keretrendszert kicsit kinyitom, és hagyom, hogy ne csak testként, de emberként (is) részt vegyen valamiben, azzal megint olyasmi jön létre, ami sokkal több annál, mint amit bármelyikünk önállóan létre tudna hozni.

    – Általában visszatérő emberekkel dolgozol, ilyen a mostani előadás stábjából Syporca Whandal ás Ellenbacher Ádám is. Volt már olyan, hogy valakivel elindult egy szakmai együttműködés, és közben rájöttetek, hogy nem működik?

    Ennyire konkrétan soha. Számomra a közös munka lényege a nyitottság és egymás tudásának, tehetségének megbecsülése, aminek velejárója, hogy sokszor tudatosan elfogadok olyan dolgokat is egy-egy munkában, amiket önmagukban nem gondolok/érzek jónak – de lehetőséget jelentenek. Csak akkor jöhet létre valami magasabb rendű dolog, ha túllépek magamon. Egyébként dolgos iparosként tökélyre fejlesztett technikával és rutinnal gyárthatnám a „Hű, ez nem semmi” − de valójában annál nem is sokkal jelentősebb darabokat. Amivel amúgy nincs különösebb probléma, ez a kultúránk 90%-a, csak éppen nem az én utam.

    Ezzel együtt volt már olyan, hogy égbekiáltó indok nélkül nem folytatódott pár munkakapcsolat. Eltávolodtunk egymástól pár kollégával emberileg, időnként művészileg is, ami szerintem normális, hiszen ahányan vagyunk, annyi utat járunk. Vagyis járhatnánk, ha sokan vissza nem riadnánk saját emberi mivoltunktól.

    És mire ezt kifejtettem, rájöttem, hogy dehogynem. Egyszer volt ilyen. De az a munka is publikálva lett, aminek én a mai napig örülök. A(z egyik) partner viszont nem annyira, szóval ez maradjon homályban.

    – Mi az L1-esteken bemutatott előadásotok legnagyobb kihívása?

    Számomra a műfajváltás. Eredetileg egyszeri, elsősorban az adott kontextusra reagáló, és főleg abban, sőt azáltal érvényes performansznak, és egy videóinstalláció alapanyagának szántuk. De annyira erős lett, hogy nem tudok nem előadásként, mégpedig jelenléti, klasszikus táncszínházi előadásként gondolni rá. Az egyik kiállításom megnyitó performanszaként mutattuk be a PH 21 Galériában – most pedig el kell érni, hogy lényegi változás nélkül működni tudjon színházban is.

    Fanny számára a dolog improvizatív jellege lehet a legnagyobb kihívás, hiszen több, mint egy év után biztosan nem ugyanúgy reagál. Ez fontos, nem akarjuk kőbe vésett koreográfia-szerűen megismételni az előadást – csak a lényegét úgy, ahogy azt szeptember 14-én érezzük. De erről nem kérdeztem meg – úgy mondok véleményt arról, számára ez micsoda, ahogy általában teszik azt az aktmodellekkel.

    Reálisan nézve pedig a legnagyobb kihívás éppen a meztelenség, ami a kortárs táncban − meg általában az „elit” művészetekben − nem, illetve nem abban az értelemben probléma, mint a mai Magyarországon. De ez az alkotás itt és most lesz előadva – és nem kis részben benne van a meztelen emberi, pláne női testhez való viszonyulás kérdése is.

    – Hogy néz ki egy ideális alkotói folyamat számodra?

    Kitalálom a koncepciót, megálmodom a végeredményt, és tűzön-vízen (vagyis rengeteg kísérleten) keresztülverekedve magam, megvalósítom pontosan azt, amit akartam. Aztán kidobom, mert az elrontott lemezek között találok olyat, ami annyira rossz, vagyis inkább más, mint amire vágytam, hogy sokkal kifejezőbb, mint amit el tudnék képzelni.

    – Mi az, ami miatt újra és újra nekiállsz alkotni? És ha kudarc ér, azt könnyen kezeled?

    Annyira értelmetlen és visszataszító a pőre emberi lét, hogy nem tudnám elviselni, ha nem próbálnék értelmet találni benne. Még akkor is, ha tudom, hogy ez önáltatás. Mivel az életnél csak a haláltól viszolygok, pontosabban: félek jobban, valahogy elviselhetővé kell tennem. Pár évig részeg voltam, aztán rájöttem, hogy alkotni jobb, mert benne van a lehetőség, hogy mégiscsak megtalálom, ami nincs – és addig is békén hagynak ezek a kérdések éjjel, ha nappal tökéletlen, de létező választ adok rájuk. De így legalább nem érnek kudarcok.

    – Van olyan dolog, amit mostanában tanultál, értettél meg, eszméltél rá? 

    Csak technikai kérdésekben. A lényeghez sajnos nem jutok közelebb – valószínűleg soha.

    – Mi az a gyerekkori emléked, amit meghatározónak tartasz az alkotói munkásságod szempontjából?

    5-6 évesen azon fantáziáltam a Szépművészeti Múzeumban, hogy egyszer majd az én képeim is itt lesznek kiállítva, és olyan áhítattal tekintenek rájuk az emberek, mint azokra, amik most ott vannak. Vagyis nem kevés hiúság és dicsvágy is hajt. Igyekszem ezeken túllépni, vagy újabban inkább megfelelő, azaz inspiráló és önmagukon túlmutató képességekké szublimálni mindent, ami (szerintem) negatív bennem.

    – Kacérkodtál valaha az előadóművészettel is?

    Igen, elsősorban önkifejezési céllal. Viszont hamar be kellett látnom, hogy nincs ilyen tehetségem. Ezzel együtt van, volt és valószínűleg lesz is pár fellépésem performanszban, színházban és filmben is. De magamat adom csak elő – a korlátaimmal együtt. Vagyis része vagyok pár műnek, nem pedig előadója.

    – Olvastál, láttál, hallottál a közelmúltban valamit, ami megfogott, amit ajánlanál az olvasóknak?

    Egy tavalyi black metal albumot, ami abszolút nem lép túl a műfaj keretein, sőt! Esszenciálisan tartalmazza a bal kéz útjának építőköveit. Vagyis sematikus műfajlemez, ami épp ezáltal lép túl saját magán. Konkrétan egy belga együttes, a Wiegedood There is always blood at the end of the road című, egyáltalán nem művészi lemezét.

    – Te hogyan kapcsolódsz az L1 Egyesülethez, és miért tartod fontosnak?

    Számomra az L1-hez való csatlakozás nyitotta ki a közösségi alkotás kapuját. Általuk tudtam rájönni, hogy egyedül kevés vagyok – és sosem leszek többen.

    [A beszélgetést Kovács Emese (L1-tag) készítette az L1-est(ek) IZP módra eseménysorozat kapcsán, ami az EMMI és az NKA IZP Ideiglenes Kollégium anyagi támogatásával valósul meg.]

    L1-est(ek) IZP módra

    2023.09.13 – 14. 19.00 Jurányi Ház

    www.L1.hu

    banner_bigBanner1
    banner_bigBanner2
    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2024 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram