Az operaházi főigazgató-választásról, a Zeneakadémia élére hamarosan kiírandó pályázatról, a kultúra finanszírozásának új alapra helyezéséről is beszélt Csák János kulturális és innovációs miniszter az InfoRádió Aréna című műsorában.

Arról szólva, hogy a következő öt évben is az eddigi főigazgató, Ókovács Szilveszter vezetheti az Operaházat, Csák János arról beszélt, vannak-e a pályáztatásnak tanulságai, egyáltalán, miért kellett két kör a pályázatok esetében:

„A folyamatot én nagyon jónak tartom. (…) A a beágyazottság, a nagy szervezeti vezetési tapasztalat és válságállóság volt az a három tényező, ami kifejezetten a miniszternek a felelőssége. Nem a bizottságé, az enyém.”

Zajlik az Országgyűlésben a jövő évi költségvetés vitája. A kérdésre, milyen és mekkora teret enged majd a kultúrának, kifejtette: „A kulturális területnek a működési feltételei biztosítottak lesznek. (…) 10 évvel ezelőtt olyan 70 százalékát finanszírozta a kormányzat a kulturális szférának, ez fölment 80 százalékra. Ez szerintem nem jó. Ellankasztja és bizonyos mértékig infantilizálja a kulturális közegben dolgozókat. Én úgy gondolom, hogy az egészséges az lenne, hogyha a jegyárbevételre, illetve a mecenatúrára is kiterjedne a kulturális intézmények vezetőinek a figyelme. Azt én tudom, hogy könnyebb fölhívni egy minisztert vagy lobbizni különböző politikusoknál azért, hogy egy intézmény kapjon pénzt, de végső soron a világban az igazi teljesítmény akkor jön ki, ha megvan a végső mérce, az pedig a közönség, illetve a műpártolók.”

A felvetésre, új világ jön-e a kultúra állami támogatásában, kifejtette:

„Igen, ez a magva, ezt hívjuk rendszerszintű változásnak. Nem most kezdődött. Ha megnézi a Lázár Ervin-programot, arra szolgál, hogy minden tizenéves eljusson akár Budapesten, akár másutt olyan magas színvonalú művészeti előadásokra, amelyek később aztán építők lehetnek a jellemére, a tudására. De ilyen a Déryné-program is, ahol a művészeti alkotás megy el a fogyasztóhoz. Nagyon sok helyet látunk a világban, ahol nincs ekkora állami finanszírozás, nagyobb a mecenatúra és drágábbak a jegyek, de azt is látjuk, hogy azokban a társadalmakban kulturálisan leszakadó rétegek vannak. Nem értesülnek arról, hogy mi az a teljesítmény. Magyarországon olyan kincs van a kezünkben, akár színház, opera, komolyzene, könnyűzene, operett, amit meg kell őriznünk, hiszen mi sosem leszünk sem gazdaságilag, sem katonailag nagyobbak az összeszűkült világban. Nekünk két dolog van, kultúránk, azon belül is a művészeteink és a tudásunk. E kettő a magyar túlélés jövője. Ezért támogatjuk ezeket, viszont ehhez az kell, hogy ne csak Budapesten legyenek elérhetők ezek a teljesítmények, hanem az egész országban, sőt, a Kárpát-medencében.”

„Nálunk zömében intézménytámogatások alapján működik a kulturális rendszer, legyen az kőszínház vagy egy vidéki fesztiválszervező, vagy akár valaki, aki több fesztivált szervez. Lassan át kell térnünk arra, hogy több projektfinanszírozás legyen. Most például, ha van egy kőszínházam, ahol játszunk magas művészeti értékű darabokat, de ugyanakkor megy egy populárisabb musical, ez utóbbi eltartaná magát, mégis én finanszírozom, mégis az állam finanszírozza. Most elkezdjük életre lehelni a már meglévő kulturális statisztikát. Pontosan, előadásonként tudjuk, hogy hány jegy volt, milyen források vannak. Az a tervem, hogy jövőre csak olyan kap támogatást, aki beadja az adatokat. Ez eddig is megvolt, de mivel nem volt számonkérés, illetve nem volt olyan cél, amire használták volna, ez nem működött. Én szeretem a számokat, néhány intézményt meg néhány projektet megnéztem az elmúlt évekből, hogy mennyi pénzt kaptak, hány néző volt. Nagyon eltér a különböző projekteknél, hogy egy nézőre mennyi költsége volt az államnak, még akkor is, ha elhiszem, hogy pontosak az adatok” – fejtette ki Csák János.

„Most beszéltem színházigazgatókkal arról, hogy régebben voltak befogadó színházak. Miért lehetne az, hogy, mondjuk, a Vígszínház elvisz egy darabot Pécsre vagy Szegedre és vice versa. Ehhez azonban az szükséges, hogy ezeknek a világoknak a vezetői beszéljenek egymással, fogadják el egymást. Van még egy probléma, hogy a művészeti képzéseink jóval nagyobb számban bocsátanak ki mindenféle művészeti ágban, szobrásztól fotósig, színésztől rendezőig végzetteket, mint ahány lehetőség van, mint ahányan meg tudnak élni belőle. De én ebbe nem akarok beleszólni. A művészetet termelők legyenek minél többen. De ebből aztán ki kell, hogy alakuljon egy verseny. Mondok egy másik területet, ott van például a szakképzés vagy a felsőoktatás. A magyar felsőoktatásban a hallgatók nyolcvan százaléka állami ösztöndíjjal tanul, de miután végeztek, már meg kell álljanak a piacon a lábukon. Mi most a művészeti intézményekben is adtunk ösztöndíjakat. Az a különbség, hogy míg egy szakképző intézetben vagy egyetemen végzett tudja, hogy az egyetem után neki meg kell élnie a piacból, a művészetben végzetteknek a zöme azt gondolja, hogy az államnak továbbra is el kell tartania. Ezeknek a területeknek optimalizálniuk kellene magukat. Én tudok szabályozni, de ez a kérdésem ezekhez a kollégákhoz, hogy hogyan szabályozzunk. Én nem akarok olyat rájuk kényszeríteni, amit ők maguk nem akarnak, de azt sem akarom, hogy annyian legyenek azon a legelőn, hogy a végén senkinek nem jut takarmány” – nyilatkozta Csák János.

A napokban jelentek meg a döntési listák az előadóművészeti szervezetek 2023-as támogatásáról. Erről szólva úgy fogalmazott: „Többféle előadóművészeti szervezetünk van. Vannak állami finanszírozásúak, vannak önkormányzatokkal közös finanszírozásúak, vannak önkormányzatiak és vannak az úgynevezett függetlenek. Mindenütt az adott területről való bizottságok döntenek. (…) És vannak különböző zsebek: határon belüli, határon túli, színházi, egyéb előadóművészeti. Ezek a döntések megszülettek. Például a fővárosi színházaknál a főpolgármester úr jelöli ki még a bizottságot is. A közös működtetésűeknél is van egy ilyen egyezség. A kiosztásra kerülő abszolút összegnek a megítélése, az pontszámok alapján, illetve a bizottság döntése alapján van, de ahogy mondottam, nekem az egész ország a felelősségem, nemcsak Budapest. Ahhoz, hogy én vidéken, megint csak a jövő közönségének és a jövő művészének a képzésére tudjak pénzt tenni, valahonnan el kell venni. Nagyon kicsi változtatást csináltunk, néhány százalékos átterelést hajtottunk végre a vidék javára. Az elmúlt években, akárhogy is nézzük, Budapest rendkívül túlnyerte magát. Minden tiszteletem a budapesti előadóművészeti világé, de a támogatások 80 százaléka Budapestre került, ami szerintem helytelen. A szcénának a szereplői maguk úgy döntöttek, hogy nemhogy a 70:30 vagy 60:40-es legyen az arány, hanem 80:20. Én úgy gondolom, hogy Magyarország egy kultúrközeg, és ebben a vidék is benne van. A tiltakozásokat értem, mindenkinek nagyon jó érvei vannak. Jövőre, amikor életbe lép a kulturális statisztikai rendszer, mindenkinek jelentenie kell, hogy hány néző volt, egy nézőre mekkora állami támogatás jut…”

Csák szerint a legnagyobb kritika az, hogy a politika miért beszél bele: „Nem lehet egy szájjal hideget és meleget is fújni vagy azt mondani, hogy a politika beleszól és ne szóljon bele, ugyanakkor meg azt mondják, hogy tegyen rendet köztünk. A művészeti világon kívül nem nagyon látok más területet a nemzetgazdaságban, ahol ennyire nehéz lenne a szereplőket leültetni. De az ő történeti, lelki, intellektuális, szellemi problémáikat éppenhogy nem a kormányzatnak kell megoldania. Ha én beavatkoznék erőteljesebben, akkor az lenne a probléma. Az elején megmondtam, hogy nekem van különleges ízlésem, sajátos, mint mindannyiunknak, de nem akarom rájuk kényszeríteni. Ha ők nem tudnak megegyezni, akkor szépen, kis lépésekkel ezt az arányos, statisztikailag átlátható és szerintem igazságosabb rendszert létrehozzuk minden olyanban, ami mérhető. A lelki problémáikat meg a szellemi harcaikat én nem tudom kezelni.”