Hitről, művészetről és a hazai kulturális élet” lendületes átalakításáról” is beszélt a Magyar Nemzetnek adott interjújában Csák János.

A teljes interjú a Magyar Nemzetben olvasható.

A kultúráért és innovációért felelős miniszter szerint az elmúlt tíz évet a magyar kultúra aranykoraként jellemezhetjük, hiszen évente húsz százalékkal nőtt a kultúrára fordított állami finanszírozás. Ennek segítségével az alkotók és az intézmények rengeteg jó teljesítménnyel állhattak elő. A megváltozó körülmények azonban szükségessé teszik a józan és áttekinthető gazdálkodást.

Ezért a minisztérium a forrásgazdák bevonásával közös bizottságot alakított, amely egyezteti a támogatásra váró célokat, elképzeléseket. A kifizetések mögött színvonalas teljesítménynek kell állnia – szögezte le Csák János, hozzátéve, hogy átlátható mércéket szabnak, amelyek alapján egzakt módon lehet dönteni arról, mi mennyit ér.

„A megnövekedett kínálat azzal is járt, hogy a közönség bevonzása érdekében a társulatok és produkciók fenntarthatóságát veszélyeztető árverseny alakult ki. Hogy egy példát is mondjak, 2013-ban 274 színház és táncszervezet volt az országban, most 448 van. Hasonló a helyzet a zenekarok esetében is. A többségük ragyogó kezdeményezés, de ugyanazt a közönséget célozzák meg. Ezzel kannibalizálják a „piacot”. Ezt a közgazdaságtanban a „közös legelő tragédiájának” szokták nevezni. Nagyon sok önmagában jól működő, ám egymással nem koordinált kulturális forrásosztó szervezet jött létre, és ennek az lett a következménye, hogy bizonyos területek nagyobb figyelmet kaphattak, míg mások nem jutottak forrásokhoz. Most, hogy valóban kevesebb pénz van, újra kell hangolnunk az együttműködéseket az egyes forrásgazdák között” – fejtette ki Csák.

„Olyan modell kialakítása a célunk, ahol az állami finanszírozás mellett az intézmények és produkciók arányosan támaszkodnak a jegyárbevételre és a műpártolókra, mecénásokra is. Tapasztalatom szerint sokkal több műpártoló van, mint amennyiről tudunk. Természetesnek tekintem, hogy értékes alkotásokért sokan lobbiznak; én is sok támogatást kérő telefont és levelet kapok, és igyekszem a javaslatoknak, ötleteknek utánajárni. Azt is látni kell azonban, hogy a középosztály a személyi és vállalkozási adókulcsok csökkenésével a korábbiaknál jóval több diszkrecionális jövedelemmel rendelkezik, és ez megteremti a kultúra és a műpártolás civil világának a megerősödését. Ahhoz, hogy az alkotók, a művészek és a potenciális támogatók közötti kapcsolatokat segítsem, rendezvényeket és szalonokat fogunk még idén tavasszal indítani. Szükség van arra, hogy a művészet és a gazdasági élet szereplői rendszeresen találkozzanak, együtt időzzenek” – fejtette ki Csák.

Csák Jánost arról is kérdezték, hogy az Operaház élére sokan jelentkeztek, a Nemzeti Színház élén azonban rövid idő alatt eldőlt, hogy Vidnyánszky Attila folytathatja a munkát. Arról szólva, mi a különbség a két intézmény között a vezetőválasztás eltérő módját látva, azt felelte:

„Két különböző kihívásról van szó: az Operaház esetében nyilvánvaló volt, hogy többen éreznek elhivatást az Operaház jövőjének alakítására, de nem jelentkeztek, mert túl sok, a fő célon túlmutató megfontolás rabjai voltak. Holott a kihívás egyszerű: hogyan tesszük az Operát a világ egyik legjobb művészeti intézményévé a következő évtizedekre? Nagyon elégedett vagyok, hiszen az új kiírásra sokan jelentkeztek, ami számomra azt jelenti, hisznek abban, hogy a pályázatok kiválóságát méri össze a bírálóbizottság. A verseny olyan, hogy bármennyire kiváló jelöltek mérik is össze a tudásukat, végső soron egy intendánst kell kijelölnünk. Ez az én felelősségem. A Nemzeti Színház más eset, hiszen a magyar anyanyelv, a magyar világlátás és reflexió otthona, ahol a magyar és külföldi alkotások révén töprenghetünk a magyar géniusz helyéről a világban. Vidnyánszky Attila az elmúlt években olyan találkozóhellyé tette a Nemzeti Színházat, ahol a keleti és nyugati civilizációk legjobb hagyományai és teljesítményei együtt vannak jelen a nemzeti tradícióinkkal. Gondolatébresztő módon találkoznak a hagyományok és a modernitás. Úgy gondolom, hogy az a tény, hogy egyetlen jelentkező volt a Nemzeti Színház vezetésére, azt mutatja, hogy ezt a teljesítményt a szakma elismeri és tiszteli.”

A teljes interjú a Magyar Nemzetben olvasható.