Nem mondaná a törzshelyének, pedig gyakran jár a budai Dérynébe. Itt találkozunk Kerekes Vica szlovákiai magyar színésznővel, akit már ismerősként köszöntenek a pálmaházban. Taxival érkezett, néhány perce sms-eztünk arról, hogy nem fog ideérni időben a reggeli csúcsforgalom miatt. „Na, mégis te késtél!” – állapítja meg élettel teli nevetéssel ötperces késésünkre válaszul. Jól van, meséli, de nemrégiben eltörte két nyakcsigolyáját egy forgatáson, ezért, ha akarna, sem választhatná a tömegközlekedést. Sok változást hozott az életébe a pandémia – tizenhat év kihagyás után visszatért a színpadra, most három előadásban is játszik. Filmekről, színházról, közállapotokról és csapatjátékról beszélgettünk Kerekes Vicával. Navarrai Mészáros Márton interjúja.
Mi határozta meg a 2021-es évét?
Azt sem tudom, mi van most. A jelenre fókuszálok: ez a mostani nagyon jó állapot, mondhatnám, olyan tisztítójellegű. A múlt évben nagyon sokat dolgoztam: három filmet leforgattam, színházaztam, elköltöztem egyik helyről a másikra – nem akarok konkrétumokat mondani, szeretném ezeket a dolgokat magamnak megtartani, de legyen annyi elég, helyet változtattam. Az előzőnél sokkalta természetközelebbi helyre tettem át a székhelyemet, ahol tényleg az van, hogy most télen is madárcsicsergést hallgatok, és amikor kint szélvihar süvít, azt érzem, hogy még a tetőt is elviszi a fejem felől. És én ezt nagyon imádom! Gyakran télen is arra ébredek, hogy szükségem van a levegőre, és kinyitom az ablakot. Átalakító jelleggel tud hatni az ember életére, ha ilyen helyre költözik. Nagyon örülök, hogy egyre közelebb kerülök a természethez, mert a végcél mégiscsak az, hogy fák tövében halljak meg.
Ezt nem árt eltervezni negyvenévesen.
Ne nevess, gondolni kell erre is! Negyvenéves korukra már nagyon sokan a másvilágon voltak. Igazából engem mindig foglalkoztatott a halál. Érdekel, hogy mi történik akkor, ha nem vagyunk már ebben a testben. Már meg van az esélye annak, hogy nem fogok még negyven évet leélni. De tényleg szívesen gondolok az elmúlásra. Húsz éve még csak a sötétben tapogatóztam. Voltak támpontjaim a változás és a halál témakörében, amik megerősítésre vártak, de a sok új behatás ideig-óráig elbizonytalanított.
Most azonban úgy érzem, mintha a kör bezáródni látszana: visszatérek oda, ahonnan gyermekkoromban indultam. Egyre inkább azt érzem, hogy a gyermekkor a legmeghatározóbb.
Maradjunk a jelenben: 2020-ban, tizenhat év után visszatért a színpadra. Milyen érzés újra a világot jelentőkön állni?
Három színházi előadást is csináltam Szlovákiában, ami baromi jó érzés, mert tizenhat évig nem volt színház az életemben. A pozsonyi Szlovák Nemzeti Színházban, a Bűn című előadásban ószlovák nyelven játszom. Hihetetlenül erős darab, mindenki reszketve lép ki a nézőtérről. Minden hónapban játsszuk. Aztán ott van A mizantróp című Moliére-darab, amit modern átiratban mutattunk be Nagyszombaton. A Komáromi Jókai Színház és a budapesti Szkéné február 27-i premierrel közösen állította színpadra Nagy Péter István Fekete Ádámmal közösen jegyzett művét. Don Juan, vagy az apák kínja, ez a címe. Még igazán friss élmény, de elmondhatom, hogy életem egyik legnagyszerűbb próbafolyamata volt, áprilistól Budapesten is fogjuk játszani.
Hiába volt színpadi tapasztalata, mégiscsak a szlovák, cseh és magyar filmek egyik legünnepeltebb sztárjaként ismerjük. Mennyire kellett sokkal többet beletennie a színpadi munkába, mint az évi két-három filmforgatásba?
Igaz, hogy sokkal többet forgattam az utóbbi húsz évben, de a színpadon levés nekem otthonos, kicsi korom óta ott játszadoztam, ismerem jól és szeretem. Továbbra is úgy gondolom, hogy a film számomra sokkal nehezebb világ. Képzeld el, én nagyon otthon érzem magamat színpadon. Megfoghatatlanabb számomra a film, mint a színház.
A filmszínészek gyakran beszélnek arról, hogy nehezen tudják betölteni a teret.
Nekem a hangerősségem adott. Azzal nincs is probléma, azt jól ki is tudom engedni és megerősíteni. Egyébként otthon nem használom, csak kedélyes, boldog állapotomban szoktam rikkantani, nem is kevésszer. De ha kicsit szomorkásabb hangulatomban vagyok, akkor általában nem beszélek. Ami a hangot illeti, egyetlen dologgal szembesültem a színpadi visszatérésemkor: az intim jeleneteket nem tudom hangban megcsinálni. Ott érzem a színház őszintétlenségét. Tehát sokkal nehezebben választhatóak le ezek a dolgok, mert az intim pillanatokban hangosan kell beszélned a közönségnek, holott egyébként nem szabadna. Ilyenkor magamban nagyon érzem a dolog hamisságát, sajnos kicsit teátrális tud lenni, talán sokáig éppen ezért ódzkodtam a színháztól, mert úgy éreztem, nem tud annyira őszinte lenni, mint a film.
A suttogásnak is lehet dramaturgiai funkciója.
Igen, nem is szeretnék olyan előadásban játszani, ami nagy nézőközönséget igényel. Mind a három darab, amiben dolgozom, kamara- vagy stúdiószínpadi közönséghez szól. Már ezzel is boldogan megvagyok. Ráadásul a modernkori színház már a lehetőségek tárházát vonultatja fel, a Don Juan-átiratban például be vagyok mikroportozva. Az előadás több fragmentumból épül fel, a néző sokszor nem lát engem, kamera mutatja az eseménysort.
Hihetetlenül izgalmas, hogy amikor tudom, hogy a kamera rajtam van és a kivetítőn látszódom, akkor a színpadon egyidejűleg kell átkapcsolnom valami egészen másba. De amikor nem vagyok jelen a vásznon, hanem csak a színpadon létezem, akkor sokkal nagyobb intenzitásra váltok.
Hogyan találta meg a Don Juan, vagy az apák kínja című előadás? Ki talált meg kit: rendező a színészt, vagy a színész a szerepet?
Magától jött mindhárom darab, méghozzá egyikre a másik – mindegyik a pandémia alatt. Egy színházi előadást legtöbbször egy-másfél hónapon át próbálnak, most a koronavírus-járvány miatti lezárások miatt szinte évekbe telt létrehozni az előadásokat. Életemben először kaptam meghívást a Szlovák Nemzeti Színházba, ahol Jozef Gregor Tajovský drámájában, A bűnben játszom, de a próbák hónapokat vettek igénybe, mert sokszor le kellett állni. És amikor dolgoztunk rajta, általában délelőtt Pozsonyban próbáltam, aztán délután már Nagyszombaton álltam színpadon, ahol A mizantróp átiratán dolgoztam.
Mondtam is magamnak: „Nesze neked, fogd meg jól, te, aki nem szeretsz sok dologgal egyszerre foglalkozni vagy túlpróbálni a dolgokat”.
Miért nem?
Azt gondolom, valami elveszik, ha túlrágjuk vagy túlgyűrjük. Persze, akkor már más a helyzet, amikor játsszuk, mert akkor mégiscsak benne vagyunk. Visszatérve a konkrétumokra, a Don Juan… esetében Nagy Péter István rendező talált meg. Felkínálta Donna Anna, a kormányzó lányának szerepét, mert a komáromi Jókai Színházban az igazgató, Gál Tamás színművész azt gondolta, vissza kell hívni a szlovákiai magyar színészeket az ottani színpadokra. A Jókaiban korábban még nem játszottam, és örömmel igent mondtam, mert nagyon izgalmasnak találtam Peti korábbi rendezéseit. Horváth Csaba osztályában végzett a színművészetin, tehát erősen mozgásszínházi elemekből építkezik a rendezése, de a szavaknak ugyanolyan ereje van, mint a mozgásnak. A fizikum azonos erőteljességgel van jelen, mint az érzések pszichológiája. Ez új volt nekem.
A Don Juan, avagy a kőszobor lakomája című Moliére-komédia női főszereplőjét Donna Elvirának hívják, a spanyol barokk drámaíró, Tirso de Molina – a francia mű egyik alapjául szolgáló – A sevillai szédelgő és a kővendég című színművében viszont már szerepel Donna Anna, a nemesasszony, Don Juan jegyeseként. Kit játszik a feldolgozásban?
Donna Anna különleges figura, mert Nagy Péter István és Fekete Ádám írt egy vadiúj Don Juan-t. Moliére Don Juan című vígjátékát gyúrták át egy új, modern változatba. Tehát létrehoztak egy saját, mai értelmezést, szóval ne gondoljon senki arra, amit a klasszikusból ismert. Nagyon szeretem ezt az előadást, csak a mozgást kellett megszoknom.
Köztudott, hogy jól táncol, és kiváló Önnel született vagy fejlesztett mozgáskultúrával rendelkezik. Mi okozta a nehézséget a mozgásszínházi elemek elsajátításában?
Sopsits Árpád, Horváth Csaba koreográfiájára rendezett a Passió című előadásban, Zsámbékon, még tizenhét évvel ezelőtt. Akkor megtapasztalhattam, hogy mi a mozgásszínház, de ez ahhoz jelképes kitérő volt, hogy érdemben profitálni tudjak belőle. Az egy dolog, hogy jártam néptáncra, meg talajtornát is csináltam, de azért ez egy egészen más műfaj. Rá kellett jönnöm, hogy nem kezdhetek egyidejűleg foglalkozni Donna Anna pszichológiájával és mozgásával. Fel kellett állítanom valami sorrendet. Elhatároztam, előbb legyek otthon mozgásban, aztán majd összefésülöm azzal, hogy ez az asszonyság miért viselkedik úgy, ahogy. Kitalálom, milyen a lelkülete, milyen érzelmi állapotok vezérlik a tetteit. Mostanra magaménak érzem a szerepet: nem lehet azt mondani, hogy csak a mozgás, vagy csak a pszichológia van előtérben. A kettő egyaránt hangsúlyos.
Meg kellett küzdenie a szereppel?
Bizony, meg! Eleinte csak „hozzámondtam” a szöveget, és nem voltam biztos benne, hogy most csak mondom hangosan, vagy értelme is van a szavaknak. Úgy döntöttem: időt adok magamnak. Peti igazán partnere a színésznek, jól bánik velünk, nyilván ez is segített.
Ez miben nyilvánul meg?
Nézzük a tényeket: Peti elképesztő tehetség, hatalmas empátiával megáldva. Olyan rendezőtípust testesít meg, amit nagyon szeretek. Nem arrogáns, nem erőszakos, nem öntörvényű. Nagyon kreatív, nagyon nyitott, a színészek meglátásaira is. Időt ad a színészeknek, nem követeli meg, hogy már az olvasópróbán hozd a karaktert.
Volt része ilyenben?
Negyedévesként a Hamletet állítottuk színpadra a kassai Thália Színházban, és a rendező már az olvasópróbán kérte, hogy úgy csináljam Ophélia megőrülését, mint ahogyan a színpadon fogom. Nem értettem az egészhez, de azt éreztem, hogy ez nagyon gáz. Peti viszont bízik a színészekben. Már csak azért is örülök ennek, mert nem lehet minden színészt egy kalap alá vonni.
Érzelmekkel dolgozunk, de mindannyiunknak más a lelkülete. Nem lehet szem elől téveszteni, hogy valamelyik színész már nagyon ott van az olvasópróbán, más pedig talán még nem. Bízni kell abban, hogy a premier estéjére úgyis összeáll. Kicsit ahhoz tudnám hasonlítani a színpadi munkafolyamatot, mint amikor plasztelinázol és gyúrod az anyagot, sok minden folyamatban alakul ki, a kezeid között, egy rakás dologgal kölcsönhatásban.
Igaz, már vezetek, de általában Budapestről ment a kis „karavánunk”, általában vonattal Komáromba. Amikor megérkezel a színházba, tulajdonképpen már kimerült vagy, mert elmentél a vasútállomásra, utaztál másfél órát, beestél a színházba, és még utána kell valamit csinálni. Az ilyen jellegű megpróbáltatásokra viszont a filmezés már felkészített a hajnali kelésekkel, a sminkben vagy a fodrászszékben töltött órákkal…
Mennyire tartja magát hisztis, önfejű vagy hangulatember színésznek?
Tudod, miért nem vagyok az? Mert tudom, hogy csak egy eleme vagyok az adott produkciónak. Nem engedhetem meg magamnak a hisztit.
De azért nem lehet fát vágni a hátán.
Hát, igen, azt azért nem.
Az évek során megtanultam, hogy el kell mondanom, ha valami nem tetszik, mert ha nem mondom el, hogy mitől tudnék jobban dolgozni, azzal magam alatt vágom a fát. De ha az összes munkatársam figyelmét magamra irányítanám, könnyen megdőlne az egészséges rend, amiben nagyon hiszek.
Amikor valaki túlzottan magára irányítja a figyelmet, keletkezik egy lyuk az egységben, amelyet nem lehet befoltozni. A színész csapatjátékos.
Átkozottul prózai a kérdés, de valóban foglalkoztat: hogyan tanul szöveget?
Nem tudok szöveget tanulni otthon úgy, hogy már takkra tudjam. Körülbelül tudom, aztán mindig hozzárakok még egy kicsit. Az értelmezés sokkal fontosabb számomra, minthogy betéve tudjam. A nagyszombati próbasorozat utolsó fázisában már nem utaztam, és rendkívül sokat jelentett, hogy mindenki szlovákul beszélt a környezetemben, mert nem könnyű Moliére-t olvasni és mondani. Az anyanyelvemen sem, de szlovákul pláne nem. Sokáig minden egyes előadás előtt azt kérdeztem: miért csinálom ezt, kell ez nekem? Estéről-estére óriási stressz van bennem. Sokkal nagyobb, mint a filmezésnél.
Hogyan győzi le a démonjait?
Mondtam én egy szóval is, hogy le tudom győzni őket? (Nevet.) Inkább arról van szó, hogy amikor kimegyek a színpadra, már többé-kevésbé ellazulok. Az izgulás nem feltétlenül kártékony: nem hagy ellustulni. Jó szlovákul játszani, kihívás is, de soha nem lesz olyan, mint magyar nyelven dolgozni. Magyarul álmodok, magyarul gondolkozom, magyarul beszélek azóta, hogy pici korom óta magyarul kezdtem gagyogni. Mégis örülök, hogy olyan feladatot kaptam az élettől, ami nagyon megdolgoztat, mert a kiejtésben is ott kell lennem.
Tehát nincs titka?
Belöknek a színpadra, aztán megtáltosodom. Nem viccelek, tényleg így van, sokkal nagyobb katarzist élek meg a színpadon, mint a filmforgatáson.
Elbizonytalanító erővel hat a járvány miatt védőmaszkban ülő közönség látványa?
Ha két éven át csak letakart fejű embereket látsz, nem tud úgy keresztülszáguldani az energia, mint normális esetben. Nagyobb a lebukás lehetősége, de a színpadon amúgy sem tudod elkendőzni a hiányosságaidat.
Lakos Nóra Hab című franciatípusú romantikus komédiája, amelyben a főszereplő cukrászlányt alakítja, 2020-ban került a magyar és szlovák mozikba. Öt-hat produkcióban azóta is forgatott, valamelyik eljut majd a hazai közönséghez is?
Talán Grosan Cristina második mozifilmje, a Hétköznapi kudarcok, amelyet tavaly nyáron forgattunk Prágában és a cseh főváros közelében. Ez egy cseh-magyar-olasz-szlovák koprodukció, amely részben a magyar Nemzeti Filmalap támogatásából valósult meg, tehát indokolt lenne a hazai bemutató. Stalter Judit producer, aki számos európai filmsiker világrahozatalában bábáskodott, nagyon szeretné, ha idén vagy jövőre már a magyar mozik is vetítenék. Reméljük a legjobbakat! Csak én vagyok benne magyarként, éppen ezért Cristinával kialakult közöttünk egyfajta buborék, ami elkülönített bennünket a munkafolyamat során. Ez a fiatal, még pályakezdőnek számító alkotó elképesztően felkészült rendező. Ritkán lát a színész ilyen alázatos direktort, miközben bármit kérdeztél tőle, mindenre pontos és értékes választ tudott adni. Erős víziója van, érdemes rá figyelni.
Hogyan jellemezné az Ön által játszott figurát?
Anya vagyok, tinédzser lánnyal ebben a drámában. A Hétköznapi történetek három család történetét meséli el, egyetlen nap leforgása alatt. Edita erőteljes és a felszín alatt érzékeny asszony, de amikor váratlan helyzetben találja magát, nagyon el tud bizonytalanodni.
Érdekes volt ez az anyaszerep, mert arra is rávilágított, hogy mi történik, ha valamiféle rivalitás lép fel szülő és a lánya között. Ez a szerep megtanított arra, hogy miként lehet, és miként nem érdemes gyermeket nevelni.
Míg a pályafutása első szakaszaiban általában femme fatale-okat játszott, ahogy változik, egyre más, gazdagabb lehetőségekben van része. Kitapintható bármiféle elmozdulás a filmes szereptípusai tekintetében?
Gazdag a repertoárom, évek óta valamennyi szerepem különböző. A Hab egy kellemes romantikus vígjáték, az Apró mesék világháborús mozidráma, a Tranzitidő kisköltségvetésű lélektani tévéfilm, a Ki-be tawaret pedig budapesti művészfilm. Nekem már minden megvolt, amit az életkorom megengedhet. Csak tudod, mi van? A csehek és szlovákok nem látják a magyar filmeket, a magyarokhoz pedig elvétve jutnak el a szlovák filmek, a cseh alkotások pedig alig…
Merre tart a pályafutása?
Nem akarom meghatározni.
Az biztos, hogy elutasítok sok mindent, amiről úgy érzem, nem ad többletet a közönségnek. Úgy érzem, ebben rejlik a színész felelőssége.
Mire mond nemet?
Napi sorozatok abszolút nem jöhetnek szóba, heti sorozatok sem igazán. Amikor azt érzem, hogy a produkció mögött nincsen érték, csak magamutogatásra ad okot, nem vállalom el.
Egyaránt dolgozik és tartózkodik Magyarországon, Szlovákiában és Csehországban: a kultúrák közötti átjárással és az eltérő iskolák ismeretével is magyarázható, hogy – számtalan magyarországi kollégájával ellentétben – megfontoltan választ szerepet. Mi a lelki vetülete a nemet mondásnak?
Jó vagyok a visszautasításban! (Nevet.)
Egészségesen töprengő alkat vagyok, és gyakran arra lyukadom ki, hogy szégyent éreznék, ha viszontlátnám magamat az egyik-másik produkcióban.
Rendre kapok ajánlatokat tévéműsoroktól, pedig az ilyen üres és buta show-k egyáltalán nem tartoznak hozzá a munkásságomhoz. Hívtak a szlovák Álarcos énekes című éneklőműsorba is, ahol egy gigantikus álarcban kellett volna énekelnem, a zsűrinek és a közönségnek pedig ki kellett volna találnia, hogy kit rejt a jelmez. Nem baj, ha nem tudsz énekelni, felhúzzuk majd a hangodat, mondták. Egyszerűen nem az én világom, köszönöm szépen a megkeresést, de nemet kell rá mondanom, általában ezt szoktam mondai vagy írni az ilyen megkeresésekre. Sok színész arra épít, hogy beszéljenek róla, én viszont azt kérdezem, hogy miért kell, hogy beszéljenek rólam? Beszéljen rólam a munkásságom. Ugyanígy vagyok a túlbeszéléssel. Ami engem illet, szeretek beszélni, de fontosnak gondolom, hogy az ember csak olyan dolgokhoz szóljon hozzá, amihez valóban ért. Nem szeretek csak úgy – vég nélkül – beszélni. Meg szeretnék maradni azoknál a területeknél, amihez értek. Egyébként azt hiszem, hogy azok, akik nem szeretnek nemet mondani, nagyon szerethetik magukat.
Fél, hogy elhasználódik az arca?
Azért utasítok el ilyen sokat.
Ettől még bekövetkezhet!
Nem, ha nem játszol szappanoperákban vagy hetisorozatokban. Ha tudsz válogatni, nem fog elkopni az arcod. Valóban több országban jelen vagyok, de gyakran évekig nem játszom az egyik országban.
Van olyan elem a színészi eszköztárában, amit nem szeret?
Azért nézek meg minden egyes filmet, amit csináltam, mert figyelek magamra.
Érdekel, hogy mi az, amit túlzottan használok. Mi az a sajátosságom, amiből néha vissza kell vennem. Minden egyes karakter más, miért építsem fel őket azonos módon?!
Ha ráakadok valamire, amivel a kelleténél többször élek filmen, néha kicsit pihentetnem kell.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) modellváltása körül kirobbant társadalmi botrányban visszafogottan felszólalt az intézmény átalakítása ellen. Mennyire vált társadalmilag-politikailag érzékennyé az elmúlt két évben?
Nekem nem az SZFE, hanem a Pozsonyi Színművészeti Főiskola az alma materem. Vendégdiákként csatlakoztam egy szemeszterre az intézményhez. A mostani állapot nem egy szabad, természetes állapot, és ezt minden gondolkozó, érzékeny, nyitott lélek felismeri. Abszolút megértem az SZFE hallgatóit, amiért a végsőkig kitartottak az egyetemük függetlensége mellett, majd kiváltak a modellváltással átalakított intézményből. Az oktatásnak abszolút szabadnak kell lennie, nem szabad függenie a regnáló hatalomtól.
Ez az SZFE-t elfoglaló, majd hónapokig kitartó diákok retorikája. Látja a másik oldal felelőségét is a konfliktus elfajulásában? A szakma belterjességére, a felvételi eljárásra, a munkamódszerekre, a sárdobálására gondolok.
Nem amiatt vették át a hatalmat, mert két óráig bent volt egy diák, aki vizsgaelőadást próbált vagy tanult valamit. A magyar gyermekekben – az egyetem hallgatóiban – meg volt az akarat, hogy ott akartak lenni. Egyáltalán nem szimpatikus, hogy olyan embereket lehetetlenítettek el, akiknek megkérdőjelezhetetlen szerepük van a magyar kulturális életben.
Olyan emberek kaptak teret a megváltozott struktúrájú egyetemen, akiknél nem látod azt a fajta erőt, tehetséget, ami alakította volna a társadalmat. Látniuk kellett volna, hogy a kinevezések elfogadásával megosztották a társadalmat. Ha engem felkérnének, hogy tanítsak ott, nemet mondtam volna a korábbi oktatási rendszerrel való szimpátiám miatt.
A megosztottság a rendszerváltás óta jellemzi a mindennapjainkat. Az viszont más kérdés, hogy mennyire eszkalálódott a 2010 óta eltelt időszakban…
Igen, magam is napi szinten gondolok arra, hogy nyilván paprikásabbak vagyunk, ha olyannal találkozunk, aki eszementen megy a hatalom irányába. Pedig nem szabadna. Le kellene ülni, meg kellene beszélni a problémákat. Nagyon sok a sértődöttség, a jelenlegi rendszer kedveltjei most azt mondják, sokáig kispadra ültették őket. A művészetnek autonómnak kell lennie, már csak azért is, mert reagál arra, hogy mi zajlik a társadalomban.
Ez sokat elmond a hatalom természetéről alkotott elképzeléseiről.
Ha egy párhuzamos univerzumban hatalmon lennék, érdekelne, hogy mit mondanak a kormányzásomról. Nem elfojtanám a visszajelzéseket, az ésszerű kritikát, hanem pártolnám és buzdítanám.
Minden mesében ott van az udvari bolond a király mellett. „Bolond, igazad van” – szokása ezt mondani az uralkodónak. Megfontolandó tanács, már csak azért is, mert Csehországban és Szlovákiában szabadabb a kulturális rendszer, ott nem politikai alapon osztják a pénzt.
Az Oscar-díjas amerikai színész, Michael Douglas által játszott Sandy Kominsky, a drámaiskolát vezető színész úgy fogalmaz A Kominsky-módszer című televíziós sorozatban: a színészet a létezés kiterjesztése, majd arról beszél, hogy az élményanyag átformálható művészi teljesítménnyé. Ön is tanít, a Lumiére Filmiskolában. Hogyan szokta bevezetni a színészetet az első kurzusokon?
Igen, már harmadik éve tanítok, most Anger Zsolt kollégámmal vezetek kurzust.
A színészet lényege a lecsupaszodás. A színész az érzelmek mediátora. Ebben a szakmában feladatokat kell elvégezni, szereptípusokat kell megtestesíteni. Itt nincs helye az egónak, csak közvetítők vagyunk. Itt szolgálat van, és alázat.
Szerző: Navarrai Mészáros Márton
Köszönet Hatházi Tamás fotósnak!