A Ferencváros színházának, a Pinceszínháznak az igazgatójával, Sztarenki Pállal beszélgetett tartalmi partnerünk, a PÓTSZÉKFOGLALÓ a színház múltjáról, a hozzá kötődő első emlékeiről, a sajátos tér kínálta lehetőségekről, a színházi hitvallásáról. Csatádi Gábor interjúja.

Ha azt hallod: Pinceszínház, mi jut először az eszedbe?

Tíz évig éltem a Ráday utcában, rengeteget jártam a Pinceszínházba is. A Pinceszínház és a Ráday utca hihetetlenül pezsgő kulturális színfoltja volt Budapestnek.

Hogy emlékszel vissza arra a tíz évre?

Hogy érzed, amióta te vezeted, ezekhez az emlékekhez és váradalmakhoz képest milyenné vált a Pinceszínház?

Ezt nem nekem kell megítélni, nyilván, ám azt gondolom, hogy nincsen szégyellnivalóm. Azt hiszem, a Pinceszínház feléledt, működni kezdett, és izgalmas hellyé vált. Annak idején a pályázatomban azt írtam, hogy tárt karokkal fogadunk mindenkit, hiszen tudjuk, hogy a tehetség önérvényesítő ereje nagyon erős, ezért adjunk helyet, hogy kibontakozhasson, és megismertethessük így a fiatalokkal a színházat, ezáltal arra buzdítsuk őket, hogy bátran merjenek kérdezni. Ahol rólunk beszélnek. Ahol másokról beszélnek. Ahol magunkról beszélünk. Ahol beszélnek. Ahol még van miről beszélni, beszélgetni, egyetérteni, vitázni, leülni egymással akár egy mondat ürügyén, csak: legyen színház! Találkozási pont! Ha tetszik, a fésületlen szavak és gesztusok közös értelmezési helyszíne. Csak merjünk színházba járni. Az úgynevezett celebek már úgyis a spájzban vannak. Alig férnek el az úgynevezett politikusoktól. De a színház talán még a miénk. Ugyanakkor ne várjunk semmit el a színháztól. Ne legyen szelídített kis vadmacska, pláne nem pitiző öleb. Hiszen önmagunkra sem így tekintünk. Legyünk kíváncsiak, befogadóak, ne dőljünk be a gagyinak, az avíttnak, a méznek és a máznak, merjünk kérdezni és tudjunk válaszolni, hiszen a nézők is mi vagyunk, tehát a méz is, és főleg a máz. Ne féljünk a csöndtől – a közös csöndtől főleg ne. Ne féljünk a nevetéstől – a közös nevetéstől főleg ne. Ne féljünk a sírástól – a közös sírástól főleg ne.

Ahol összeadódik a különbözőségünk és azonosságunk, nem kivonódik. Ahol ráismerhetünk a másikra, és így talán végre magunkra is. Így aztán ne féljünk semmilyen színházi kalandtól és lehetőségtől! Tegnap egészen lélekemelő dolog történt Grecsó Krisztián Vera című darabjának, amit Grisnik Petra játszik, ötvenedik előadása után. Miután véget ért a tapsrend, és átvette a virágcsokrot, megköszönte, és egyből elkezdett beszélni Tompos Kátyáról. Arról, hogy segítsünk Kátyának meggyógyulni. Levette a cipőjét, és elindított ezzel a gesztussal egy gyűjtést. Vagy nézd meg, ahogy kirúgott tanároknak énekelnek a volt diákok a Radnóti Színház  előadásának végén. Bizony, megkönnyeztem a Radnóti  Színház gyönyörű gesztusát. A szolidaritás nem veszett még ki, és erre a színház közege kifejezetten alkalmas.

Ha már menedékhely: az, hogy a Pinceszínház egy pincében lett kialakítva, attól mennyiben más, milyen „klasszikus” kőszínházaktól eltérő sajátosságokkal bír?

Az egész architektúra nagyon izgalmas ettől a boltíves pincejellegtől. Olyan már magában ettől is, mint egy bunker. Optimális a színpad és a nézőtér aránya, mintha közelről néznénk egy nagy monitort. Rettenetesen jó az akusztikája, és hihetetlenül izgalmas színházi tereket lehet benne létrehozni. Nagyon sokféle irányban, sokféle műfajban el lehet indulni ebben a térben, és minden próbálkozáshoz nagyon funkcionális módon képes idomulni ez a színházi tér. Lope de Vega azt mondja, hogy a színházhoz nem kell más, mint három deszka, két színész és egy közös akarat. A színházunk sajátos, egyéni adottságai sohasem okoztak gondot, akadályt vagy problémát. Teljesen új és izgalmas dolgokat lehet benne létrehozni.

Hogy a Pinceszínház a mai, hektikus világban menedékhely legyen, ahová jó járni fiatalnak, idősebbeknek egyaránt.

Abban a bizonyos ide járogatós első tíz évedben eszedbe jutott akár, hogy többet is szeretnél e játszóhelytől, mint alkalomról alkalomra beülni a nézőterére?

Őszintén megmondom: nem. Mert én akkor Kaposváron játszottam, abban a bizonyos nagy kaposvári korszakban. Az ottani fantasztikus csapat nekem bőven, bőségesen elég volt! Fel sem merült ez akkor bennem, egyszerűen csak így alakult, viszont azóta is az akkori kaposvári színház esztétikáját, ha tetszik, etikáját próbálom képviselni a pályám alakulása során, egy haikuval illusztrálva, Ha Kiotóban vagyok, akkor is Kiotóba vágyom.

…aztán most már harmadik éve a Pinceszínház vezetése lett ennek az így alakultnak a folytatása. Mik a nagyon közeli jövőre vonatkozó terveitek?

Sok van mindig – hál’ istennek! Izgatottan várjuk a következő évadot is kiváló munkatársaimmal, akiknek nagyon-nagyon sok mindent köszönhetek. Volt olyan évadunk, amikor tizenegy bemutatót tartottunk. Összességében például csak a freeszfe-vel 16 bemutatónk volt két év alatt. Továbbá a Pesti Magyar Színiakadémia, illetve a KIMI vizsgái is nálunk kerültek bemutatásra. Most voltunk a Kaposvári ASSITEJ Nemzetközi Gyermek- és Ifjúsági Színházi Biennálén Mirad, egy fiú Boszniából című előadásunkkal, melyet Siflis Anna rendezett, hamarosan megyünk a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljára Selmeczi Bea Három és fél nővér című darabjával, Telihay Péter rendezésében. A következő évad szándékaink szerint úgy alakul, hogy műsoron marad az Élet ritmusra, a Médeia, a Bányavirág, a Levelek Adytól, a Semmit se bánok, a Kurtizánképző, a Mirad, egy fiú Boszniából, a Három és fél nővér, a Hajmeresztő, a Macbeth, a Vihar kapujában. Az új bemutatóink mindegyike – egy kivételével – kortárs ősbemutató lesz a Pinceszínházban, az az egy kivétel pedig, ami még a századfordulón született, szintén ősbemutató. Kirakatban az égbolt címmel O. Horváth Sári írt darabot, ő is állítja színpadra, melynek középpontjában a mai harmincas és hatvanas korosztály visszafojtott, elfojtott, tehetetlen dühéből fakadó belső vívódása és tenni akarása áll, melyet egy apa és fia ellentétekkel és vívódásokkal teli kapcsolatán keresztül mutatunk be, mely egyben egy felnövéstörténet is – mind a fiú, mind az apa számára.  Csizmadia Tibor rendezésében lesz látható egy eddig be nem mutatott George Feydeau politikai és enyhe szexuális pikantériával fűszerezett bohózata Ne mászkálj meztelenül címmel. Ma úgy érdemes szórakoztatni, ha az előadás megcéloz valami olyan témát, ami a társadalmat is foglalkoztatja. Ezt mutatta meg Székely Csaba: Bányavirág előadása, és ennek a stílusnak a folytatását kerestük és találtuk meg ebben a darabban. Hiába a száz évvel korábbi történet, a közéleti problémák ma ugyanúgy beszivárognak a házasságba is, mint hajdan. Feydeau persze tudja, hogyan kell a nézőt az ujja köré csavarnia, mert az első perctől az utolsóig helyzetkomikumok sokaságával nevettet. A darab szereplői, a Képviselő úr és felesége, valamint az alkalmazottjuk, a Polgármester és egy újságíró. Épp ma véglegesítettük, hogy Balatoni József Kamaszharc című regényét Mikó Csaba írja színpadra számunkra.  Az előadás különlegessége abban áll, hogy nagyon egyszerűen és közvetlenül mutatja be a kamaszfiúk és a fiatal férfiak problémáit és érzelemvilágát – segítségével sokat megtudhatunk önmagunkról és másokról. A Terminal Workhouse -Pinceszínház koprodukcióját Bereczki Csilla rendezi. Játsszák: Grisnik Petra, Ivanics Tamás, Márfi Márk.

Az MI magától értetődő módon segít, ám egy idő után elkezd átlépni bizonyos határokat. Az előadás azt vizsgálja, hogy milyen új etikai kérdésekkel szembesülünk a mesterséges intelligencia korában. Milyen kihívások elé állít az új technológia, és milyen lehetőségekkel vértez fel. Maga az előadás is kísérletezik az MI által kínált lehetőségekkel: a darab bizonyos részletei a mesterséges intelligencia segítségével születtek. Az évad végén pedig Nicolas Billon Elefántos dal című drámáját Dicső Dániel rendezésében láthatjuk, ez egy mesterien megírt pszichológiai thriller, tele nem várt fordulatokkal, sok titokkal, és a történet mélyebb rétegeiben meghúzódó családi traumákkal. A darab egy pszichiátriai intézetben játszódik, a két főhőse pedig az intézet vezetője és az egyik kiemelt beteg, egy szuperintelligens fiatalember. Kettőjük lélektani csatája az, ami végig fenntartja a figyelmünket, miközben mindkettőjük személyes problémái is felszínre törnek.

Ha már a menedékhely és a Pinceszínház többször, mint szinonima került szóba a beszélgetés során: hogy gondolod, a hazai színházi megosztottság ellen a magad, a magatok eszközeivel mit tudtok, szeretnétek tenni?

Fájdalmas kérdés. Gyanítom, semmit, pillanatnyilag talán csak példát tudunk mutatni abból a színházi gondolatból, amit még Ruszt József fogalmazott meg 2005-ben:„A színjátszás felelősségteljes feladata, hogy a katartikus élményben minden egyes néző azt érezze: egy közös világhoz tartozik. Ez a felismerés új meg új élményévé avassa számára az együvé tartozás tudatát, hogy minden egyes ember egy emberiséghez tartozik, ebből eredeztethetők jogai és kötelességei, határozhatóak meg ízlésbeli és egyéb különbözőségei, kultúrájának sajátosságai, sokszínűsége és mindaz, ami más, egyéb kultúráktól őt el nem idegeníti, csupán csak elválasztja. S erre a színház művészete különösképpen alkalmas.” Az a baj, tudod, hogy ez a fajta hadakozás, megosztottság elveszi az alkotás hímporát, a méltóságát, kíváncsiságát, az örömét, mindenét. Esztergályos Károly, egykori tanárom idézte mindig Kodályt, amit gyakran elmondott akkortájt, amikor egyaránt harcot hirdettek a formalista Stravinsky és a giccsgyáros Zerkovitz ellen:

ezt kellene tudomásul venni mindenkinek. S ha továbbra is ilyen ádáz dühhel fúrjuk egymást, nota bene, ezt a színháznak nevezett hajót, a végén remekül elsüllyed mindenki mindenestül, tokkal-vonóval, bizony velünk együtt, hiába bízunk és kapaszkodunk az éppen aktuális politikai-ideológiai mentőmellényekbe. Ez pedig nem lehet cél, csak eredmény. Másképp és kétségbeesetten egy klasszikust parafrazálva:  „Uraim! Vegyék már végre tudomásul, hogy a világ nem olyan egyszerű, hogy fogunk egy marék krumplit, oszt’ kihajítjuk az ablakon!”.

Szerző: CSATÁDI GÁBOR