SZFEThália SzínházTóth IldikóSzinetár MiklósArtusMészáros MártaHuszár Zsolt
  • facebook
  • instagram
  • 2020. szeptember 23., szerda

    “Csak lentről látszik könnyűnek” – Interjú Csankó Zoltánnal

    2020. augusztus 3., hétfő 06:00

    Csankó Zoltánt már másodszorra jelölték Kaszás Attila-díjra. A szakmai körökben is méltán népszerű, Jászai-díjas színművésszel egy kellemes zuglói vendéglőben találkoztam.

    Nagyon jó hangulatban beszélgettünk, annak ellenére, hogy a kerthelyiségben ülve, mindkettőnket agyoncsipkedtek a szúnyogok. A jelölés kapcsán, szóba került Kaszás Attila  a barát és kolléga , valamint sok-sok utazás, kényszeresség és megbocsájtás. Canjavec Judit interjúja.

    Jelenleg Győrben láthatnak leggyakrabban a nézők. Nem vágysz vissza Budapestre?

    Néha eszembe jut, de én most tényleg nagyon jól érzem magam így, ahogy vagyok. Győrben nagyon szeretnek. Megszólítanak az utcán, hogy „Ugye nálunk marad? Ugye nem megy el? Miért nem játszik többet..?” Szakmai, nagy visszajelzésekről nem számolhatok be, mert ma már nem nagyon járnak vidékre előadást nézni a kritikusok, a kollégák. Emlékszem, az első győri bemutatóm a Nem félünk a farkastól volt, Ács Jani rendezésében. S miattam eljött megnézni az előadást Benedek Miklós, Csomós Mari, Bálint Andris, Kováts Adél, Szávai Viktória, Szarvas Jóska, Gazsó Gyuri, Jordán Tamás. Stohl egy hajszálon múlt, hogy nem tudott eljönni. Nem is értették az ottani kollégák, hogy-hogy ennyi színész jön ide..? (nevet) Nekem az akkor nagyon jólesett!

    Büszke és boldog voltam, hogy olyan társaságból eredek, akik figyelnek egymásra. Jogi értelemben nem vagyok társulati tag, de Győrben játszom a legtöbbet, anyaszínházamnak is tekintem. Amikor fölkérnek valamire, mindig azt mondom: egyeztessetek Győrrel!

    De ahhoz nem vagyok hozzászokva, hogy augusztus 4-én el kell kezdenem próbálni a színházban. Június közepétől, az „évad” végétől, mindig egy jó kis hízókúrával kezdek. Körömpörkölttel nyitok. Mert egész évben vigyázni kell. De ha vége a szezonnak, tanulok, készülök a következőre, olvasok, szórakozom, néha egy kicsit szinkronizálok. Nagyokat főzök, és eszem-iszom.

    Csankó Zoltán / A király beszéde / Fotó: Győri Nemzeti Színház

    Mindennek megvan a helye és ideje?

    Eléggé precíz vagyok, igen.

    Ez időnként gát is lehet?


    Igen. Kényszeres vagyok, ahogy a volt párom mondta egyszer. Ha elutaztunk nyaralni, akkor én már előző nap délután hatra bepakoltam. Cetlikkel, kipipálva, hogy mindent elraktam. Mondtam, Krisztikém, te nem pakolsz? Azt mondta, de, majd valamikor. És az indulás hajnalán kezdte el bedobálni a cuccait. Mondom, te nem vagy normális! S amikor otthon hagyta ezt, vagy azt, egyáltalán nem zavarta! Én, ha otthon hagytam valamit, megőrültem tőle! Igen, sajnos kényszeres vagyok.

    Mert biztonságérzetet ad..?

    Igen. És a megszokás. Félek, ha abból kilépek, akkor nem fog sikerülni.

    Volt olyan, hogy kénytelen voltál kilépni belőle?

    Igen és nem történt semmi, minden ment a maga útján. Nekem az is fontos, hogy az első olvasópróbára már nagyjából tudjam a szövegem. Szeretem, ha meg van alapozva, amit csinálok.

    Mert az ember egy idő után elkezd egy kicsit félni. Attól, hogy nem jó, amit csinál. Ez csak lentről látszik könnyűnek. Megőrizni a magabiztosságot, nem elveszíteni az önbizalmat – nagy energiákat vesz el.

    Anna Karenina / Fotó: Győri Nemzeti Színház

    Másodszorra jelöltek Kaszás Attila-díjra. Attilával kollégák és barátok voltatok a Nemzetiben. Aznap, amikor rosszul lett, pingpongozni hívtad, ő azonban úgy döntött, inkább Stohl Andrással tart a színház edzőtermébe. Ott lett rosszul. Ilyenkor az ember fejében annyi minden megfordul. Hogy mondjuk lehet, ha veled ment volna, akkor minden másként alakul.

    Igen. Ez is átfutott. De fölösleges, mert valószínűleg ugyanúgy megtörtént volna. Akár a színpadon, előadás alatt. Attilánál egy érfal vékonyodott el és az egy időzített bomba. Ott álltunk a konditerem előtt, amikor elvitték. Nagy nyüzsgés volt, rohangáltak a mentősök. Mi néma szobrokként álltunk, vártuk, hogy mi lesz. Kiszaladt az egyik mentős, azt mondta, visszajött a pulzusa. Akkor mindenki megkönnyebbült. A következő élményem már az, hogy hordágyon vitték a mentőhöz, nem volt magánál. Stohl Buci ment be vele a kórházba.

    Utána fölmentünk a büfébe, lassanként oldódott a hangulat és elkezdtünk azon viccelődni, milyen érdekes lesz majd, amikor Attila elmondja, mi volt odaát. Nem gondoltuk, hogy akkor láttuk utoljára!

    Ez a kép maradt meg bennem, ahogy rohannak vele a hordággyal és ő ott fekszik rajta. Másnap Jordán Tamás felhívta a kezelőorvost, kihangosította és együtt hallgattuk, mit mond. Akkor tudtuk meg, hogy nagyon súlyos agyvérzése van. Azt mondta, „nézze Tamás, bármelyikünkkel előfordulhat, hogy letesszük a telefont, én összeesem, vagy ön összeesik. Ez egy ilyen betegség.” Semmi jóval nem biztatott, de a remény mindig ott volt egy kicsit. Nagyon megrázó volt, amikor kiderült, hogy meghalt. Attilával baráti viszonyban voltam. Emlékszem, amikor eljöttek a szülei megnézni valamelyik bemutatót, odavitt hozzájuk bemutatni. Ez is azt bizonyította, hogy neki fontos volt, hogy a szülei megismerjenek.

    Vagy volt az a népszavazás, amikor el kellett dönteni, hogy a határon túliak megkapják-e az állampolgárságot. Attila annyira higgadtan mondta, hogy az ő szülei vágynak arra, hogy magyar állampolgárok legyenek. De eszük ágába sem jutna átjönni Magyarországra és elvenni mások elől a munkát. Nagyon szíven ütött, hogy mennyire tárgyilagosan mondja, anélkül, hogy propagálna. Annyira autentikus volt, hogy csak neki hihettem, senki másnak.

    Tündérlaki lányok / Fotó: Győri Nemzeti Színház

    Valahol nyilatkoztad, hogy közvetlen Attila halála után, a 12 dühös embert kellett játszani, amiben ő is szerepelt és mennyire megviselt, hogy a beugró az ő jelmezét viselte.

    Attilán egy kockás zakó volt, Marton Robi ugrott be a helyére. Muszáj volt, hiszen a show megy tovább. Robi nagyon profin ugrott be, csak az volt a döbbenetes, hogy ezt a jelmezt adták neki, ő meg fölvette. Szerencsére egy plexi fallal voltunk elválasztva a nézőktől, így kevésbé látszott, hogy könnybe lábadt szemmel ülünk. Ha egy kicsit oldalra néztem, a periférikus látásommal úgy láttam, ott ül Attila. Csak amikor visszanéztem, akkor döbbentem rá újra és újra, hogy nem ő az. Mondtam Robinak, muszáj, hogy egy másik ruhát kérjél, mert ezt nem lehet kibírni! Kapott egy barna öltönyt, s utána már tényleg könnyebb volt. Aztán amikor meghalt Végvári Tomi, Jordán Tamás vette át a szerepét az Örkényben, a Macskajátékban. Telefonon beszéltünk, és rögtön mondtam neki, hogy Tamás, sürgősen szólj, hogy már a beugró próbán másik jelmezben legyél, ne abban, mint szegény Végvári! Hidd el, ez nagyon fontos! Azt felelte, igazad van. Később találkoztam Csomós Marival. Azt mesélte, te öregem, hogy ennek a Jordánnak mennyi esze van! Nem abban a ruhában jött be, mint a Végvári Tomi…

    A Radnótit már visszacsinálnád? Hiszen onnan mentél át a Nemzetibe, ahonnan Alföldi Róbert – amikor ő lett az igazgató – kirúgott.

    Amikor Robi azt mondta, hogy szevasz-tavasz, igen, visszamentem volna. De abban az időben már nagyon sokan voltak ott.

    Közben Robi fülét is rágták, hogy nem döntött jól. Ő meg azt mondta, friss igazgatóként egy döntésből nem táncolhat vissza. Így utólag már megértem őt, akkor nem értettem.

    Ez volt a legnagyobb szakmai törés az életedben?

    Magasan. Egyébként nem volt semmi törés a pályámon, mindig jó, tehetséges emberekkel dolgoztam.

    Mózes Anita, Csankó Zoltán / Fotó: Győri Nemzeti Színház

    És ha ebből volt mit tanulni, mi volt az?

    A megbocsájtást. Ez nagy és váratlan seb volt. És düh. Úgy éreztem, egzisztenciálisan szétcincáltak. Azt tudtam, hogy egy évre még lesz munkám, mert annyi előadásom volt a Nemzetiben. De nem láttam a jövőt és nem tudtam, hogyan lesz tovább. Igazságtalannak éreztem a helyzetet, és még a magánéletem is ráment. Aztán elhívtak Győrbe és szép lassan megbékéltem.

    Majd egy nap fölhívott Jordán Tamás, hogy itt áll mellette a Robi és elvállalnám-e, hogy játszom Szombathelyen a Volpone-ban, amit ő rendez. Féltek tőle, mi lesz, ha meghallom az Alföldi Róbert nevet.

    (fölnevet) Egyébként volt benne egy kis igazság, nem szívesen találkoztam vele, de nagyon sokszor összefutottunk, köszöntünk egymásnak, kezet fogtunk. Aztán Robinak is lassan rá kellett döbbennie, hogy nagyon hasonló a színházi baráti körünk, így valószínűleg az ízlésünk is, ha nem is mindenben. Szerintem ez akkoriban tudatosulhatott benne. Majd jött ez az alkalom, és azt mondtam, igen, próbáljuk meg!

    Első olvasópróba..?

    Nagyon érdekes volt. Kiharcoltam Jordánnál, hogy előre megkapjam a példányt. Fölhívott, hogy a Robi nem adja oda. Na, mondom, jól kezdődik! (nevet) Kevés időnk volt, mindössze négy hét az egész produkcióra. Mondom, Tamás, tőled tanultam, milyen értékes, amikor valaki felkészülten megy a próbára és nem szöveggel a kezében téblábol hetekig. Harcold ki a Robinál, hogy adja nekem ide azt a szöveget! Eltelt három-négy nap, fölhívott Jordán, hogy sikerült. De mondom, írjátok oda, hogy melyik szerepet játszom! Így is lett. Eljött az első olvasópróba. Miközben Robi a felvezetést tartotta, körbeküldték a jelmezterveket. Elért hozzám az enyém és láttam, hogy ez nem az a szerep, mint amit megtanultam: menet közben Robi átosztotta. (nevetve folytatja) Csak nekem senki nem szólt róla! Később kiderült, hogy senki nem tudott a változtatásokról. Ahogy vége lett a próbának, kirohantam a vasútállomásra. Nem érdekelt, mikor jön a következő vonat, úgy döntöttem, már ott az állomáson elkezdem tanulni a szerepet. Így is tettem. Később elmesélték a történetet Robinak, aki halálra röhögte magát. Nem akart velem kitolni, csak csinálta a saját dolgát! Végül meg tudtam tanulni a szöveget. Pedig akkor már hét éve úgy dolgoztam, hogy mindig előre tudtam.

    Csankó Zoltán / Fotó: Győri Nemzeti Színház

    Kimozdítottak a komfort-zónádból.

    Abszolút, és meg is ijedtem. De visszataláltam a régi kerékvágásba és sokat röhögtünk, nagyon jól dolgoztunk együtt. Aztán a Városmajori Színházi Fesztiválon megkaptam a zsűri különdíját egyszerre két szerepre: Corvino-ra a Volpone-ban és A vád tanújában Sir Wilfrid Robarts-ra.

    Szóval, ha szavakkal kimondva nem is, de a közös munkában ott volt a jóvátétel.

    Így van, soha nem beszéltünk róla. Soha.

    Ő is próbált nekem adni, és én is próbáltam neki jól teljesíteni. Hogy lássa, én is lehettem volna az ő embere abban a színházban. És igen, megbocsátottam. Ma – ha találkozunk – megöleljük egymást.

    Mennyi idő telt el a kettő között?

    Nagyjából hét év.

    És ez a hét évnyi tüskecipelés mit változtatott meg benned?

    Talán egy picit bizalmatlanabb lettem.

    Most, hogy enyhítettek a járványügyi intézkedéseken, elkezdődtek a színházi munkák. Mikor kezdesz próbálni?

    Augusztus 4-én. Bajban vagyok, mert már fölszedtem öt-hat kilót.

    Le fog menni.

    Persze, le fog menni, amikor majd dolgozunk, de már most stresszel.

    Mert kinn van a komfort-zónából.

    Hogyne! Hisz’ nem így szokott lenni! Augusztusban sokszor még kinn vagyok Görögországban és éppen eszem a báránykarajokat! Most nem így van.

    A windsori víg nők / Fotó: Győri Nemzeti Színház

    Adott valami pluszt a járvány alatti időszak?

    Nem sokat. Ugyanúgy olvastam, mint eddig, esténként meg archív sporteseményeket és filmeket néztem. Egyszer felhívott Szabó István. Ő, 82 évesen, mert érdekelte, hogy vagyok. Múlt nyáron volt alkalmunk együtt dolgozni legutóbbi filmjében, a Zárójelentésben, mert engem választott Klaus Maria Brandauer magyar hangjának. Elpanaszoltam neki, hogy a járvány miatt elmaradt az Amadeus, így elestem Salieri szerepétől és abba belehaltam.

    Az valóban fantasztikus szerep.

    Igen és már megtanultam..! És Méhes Lacival olyan jó volt dolgozni! Azt mondta Szabó, hogy Zoli, ne ess kétségbe, biztos vagyok benne, hogy te még el fogod játszani ezt a Salierit! Ha pedagógiai célzattal mondta csak, akkor is megérte, mert valahogy megnyugodtam.

    Jelenleg hány előadásod fut?

    Most csak A király beszéde van Győrben és az Eldorádó a József Attila Színházban, aztán jönnek az újak. A Menyasszonytánc, a Liliomfi, meg a Csókos asszony. Vidám szezonom lesz.(nevet) Van egy másik vidéki felkérésem is, de nem biztos, hogy belefér az évadba. Az utazás, az nem lesz könnyű.

    Hány éve vagy a pályán?

    ’87-ben végeztünk, és főiskola előtt egy évig voltam segédszínész Szolnokon. Vagy 33 éve..?

    Emlékszem, a főiskolán Versényi Ida néni azt mondta, oda szerződj, ahol szükség van rád, kisfiam.

    A király beszéde / Fotó: Győri Nemzeti Színház

    Ez kulcsmondatnak is tekinthető a pályádon?

    Igen, és már én is mondtam egy-két fiatalnak. A színész akkor boldog, ha játszik, ha benne gondolkodnak.

    Soha nem volt bennem hiányérzet. Egy ilyen év volt a Radnótiban, és akkor át is mentem a Nemzetibe. De nem bántam meg. Egyetlen lépésemet sem. De ez az utazás nagyon fárasztó. Nem tudok már úgy mások bemutatóira elmenni, mint régen, örülök, ha itthon vagyok.

    Lehet, hogy lassan elég lesz a sok utazásból?

    Egy idő után majd igen. De amíg Győrben szükség van rám, amíg megszólít egy néni az utcán, hogy el sem tudja képzelni művész úr, mennyire szeretjük magát és örülünk, hogy itt van… Ennél több nem kell! És amíg a színház megbecsül, miért váltsak? Mindenhol volt indok, itt is kell, hogy legyen majd egy indok a váltásra. Nem akarom ezzel fenyegetni se a győri nézőket, se azokat a vidéki színházakat, akik velem szeretnének dolgozni. De a vége azért valószínűleg az lesz, hogy egyszer csak visszajövök Budapestre.

    Szerző: Canjavec Judit
    Színház Online

    - Színházi pillanatok az Instagramon -