„Mérhetetlenül gazdag életút, érdemes részleteiben is megismerni – de mégsem adná vissza Anna lényét. A nevetését. Az örökös vibrálást” – írja Lőkös Ildikó az ART7 oldalán.

„(…) Sokszor volt kellemetlen. Sokszor volt kellemes. De mindig tehetséges. Őrületesen tájékozott, többnyelvű ember, akinek mindegy volt, hogy magyarul, németül vagy angolul kell megszólalni, fogalmazni, gondolkodni. Amikor Berlinbe utazom a 2000-es évek elején, őt hívom föl előtte, hogy mit nézzek színházban, mit nézzek a városban, melyik múzeumba, melyik kávéházba menjek. Elképesztő ötletei vannak. Tőle hallom először Daniel Libeskind, a csodálatos építész nevét, akkor nyílt meg nemrég az általa tervezett Zsidó Múzeum – s megjegyzem örökre. Úgy érkezem a városba, mintha már többször jártam volna ott. Anna által.

„Csak úgy érdemes élni, ha életünk végéig tanulunk” – nem bírok szabadulni Annának ettől a mondatától. És ezt is nevetve mondja egy interjúban.

Ragyogó elme. És mindig büszke azokra, akikkel dolgozik. Ascher, Schilling, Eörsi, Wilson, Alföldi, Pintér Béla… Igaz, nem akárkik ők. De ahogy Anna nevetve beszél róluk, megkérdőjelezhetetlenül a legnagyobbakká válnak. Mert nevetve mondja ezt is.

Ascher ennyit ír az fb-n: „Kösz, mindenért!” Nyilván véletlen, de ugyanaz a borítófotójuk: az Ódry Színpad bejárata, mint ravatal, virágokkal.

És néhány héttel később épp ezen a helyen újabb ravatal – most Annáért lobbannak a lángok.

És Anna nevetve néz ránk a fényképéről.”

Lőkös Ildikó teljes írását az ART7 oldalán érhetik el.