1953 június 10-én született Csákányi Eszter Kossuth- és Jászai Mari- díjas színész, érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja.

Csákányi Eszter pályájáról néhány sorban:

Csákányi Eszter 1971–1973 között a Nemzeti Színház Stúdiójának a növendéke volt. 1973-ban szerződött a kaposvári Csiky Gergely Színházhoz, ahol 1992-ig tag maradt.
1992-2002 között a budapesti Katona József Színház színművésze volt. 2002-től a Krétakör Színház tagja. 2008 óta szabadfoglalkozású színész. Majd szabadúszóként fellép, fellépett többek között a Pintér Béla Társulat, az Orlai Produkciós Iroda, a Nemzeti Színház, a Kék Produkciós Iroda, a Szegedi Szabadtéri Játékok, a Trafó, a Szputnyik Hajózási Társaság, a Sanyi és Aranka Színház, az Örkény Színház és a Madách Színház előadásaiban.
Jelenleg az Örkény Színház társulatának tagja.

Csákányi Eszterről saját szavaival:

Kabát Eszter: Csákányi László lányának lenni, főleg úgy, hogy én is színész lettem, nem volt mindig könnyű. Így lettem Kabát Eszter, de egy nap után rájöttem, nekem együtt kell élnem a nevemmel. Annak minden előnyével és hátrányával.

Áldozni: Nagyon céltudatosan szerveztem az életemet, egyetlen pillanatot sem áldoztam fel fölöslegesen. Az érték utáni vágy vitt mindig előre, semmire sem vártam soha, mert 18 éves korom óta tudom, hogy ezt akarom csinálni. Alapvetően a mai napig is csak színész akarok lenni. Nem akarok rendezni, sem színházat csinálni, de szívesen adok tanácsot, és elmondom a véleményemet, ha kérik.

 Zabolátlan: Zabolátlan ember vagyok, be kell terelni engem.

Akkor is: Az apám azt becsülte bennem, hogy ha falakba ütköztem, akkor is kitaláltam, hogy hogy menjek tovább a magam útján. Amikor nem vettek fel a főiskolára, akkor úgy döntöttem, hogy lemegyek vidékre. Nem érdekeltek a kétkedők, csak az érdekelt, hogy igaz legyen az irány, amerre tovább megyek. Mindig az igazat kerestem, ha valamiért valahol nem azt találtam, akkor mentem tovább.

Kaposvár: Ott lettem ember. Ha körülnézel a színházi életben, mindenütt találsz egy kaposvárit, teljesen beteríti a világunkat. Az ott eltöltött idő nyomán kimondatlanul is szövetség jött létre köztünk. Ha bárhol hallom Lázár Kati, Básti Juli, Pogány Judit vagy Máté Gábor nevét, kicsit mindig elérzékenyülök. Ezeket a kapcsolatokat soha nem lehet elengedni, és nem is akarom.

Katona, Krétakör: A fiatalok kamikázék. Én ezt nagyon szeretem. Egy csomó mindent újraélek velük. Mert ugyanúgy élik meg ők is a fiatalságukat, annak az őrületeit, végleteit, a kíméletlenségét, ahogyan annak idején mi is tettük. Meggyőződésem, hogy az ember attól marad fiatal, hogy fiatalok közt dolgozik. Nem így terveztem, azt hittem, hogy a Katonából fogok nyugdíjba menni, de aztán valahogy így alakult a sorsom. Amikor Schilling Árpáddal és a Krétakörrel megismerkedtem, beindult bennem valami, ami lázassá tett. Ezt kerestem, ezt a frissességet. Mindig is az újszerűség érdekelt, amit a fiataloktól tanultam meg. Abból, ahogy gondolkodnak, ahogy megoldanak egy-egy feladatot. (…) Egyedül a fiatalokkal való szellemi és fizikai együttlét képes helyrepofozni az öregedést. Arra késztet, hogy ne egy keresztrejtvényt fejtő kutyás öregasszony legyek.

Örkény: Úgy érzem, hogy 100%-osan jó döntés volt. Most is egy nagyon masszív, erős társulatba szerződtem. Nyitottan és kíváncsian érkeztem, vártam, hogy milyen lesz, a fogadtatás nagyon empatikus volt, és nagyon jólesett. Számomra nagyon fontos, hogy olyan csapatban dolgozzak, ahol a színházcsinálás a legfontosabb dolog. Mindig olyan helyeket kerestem, ahol tudok tanulni, fejlődni, ez érdekel, és úgy gondolom, hogy enélkül nem is lehet csinálni ezt a szakmát. Hosszú ideig voltam szabadúszó, 9 évig. Nagyon jó feladatokat kaptam valóban, élveztem, de most már azt érzem, hogy jó tartozni valahová, egy erős közösségbe, egy igaz társulathoz.

A színházcsinálás tétje: Az soha nem fog változni. Nekem a színházcsinálás mindig a pillanat művészete, és nem foglalkozom az új játékszabályokkal. Fájdalmasnak tartom, hogy most a „tündöklő középszer” kap hangsúlyt. A lényegen ez nem változtat, mert vannak olyan kőszínházak is, amelyek megpróbálnak ellenállni, továbbvinni a saját minőségüket. Ez még jobban összekovácsolja az embereket.

Vágy: Ascher Tamás mondta egyszer, hogy „Eszter, te mindig olyan arcokra vágysz a nézőtéren, akik értenek téged”. Igen, én értelmes tekintetekre vágyom. Összetartozásra. Bizalomra.

Határok: Nyilvánvalóan vannak skatulyák, de próbálom erővel szétnyomni ezeket a határokat. Talán a Terápia című sorozatban való szereplésem is számított ebben. De azért megtalálom azokat az embereket, akik olyan feladatokkal bíznak meg, mint például amikor Pintér Béla rám osztotta Pánczél György elvtársat a Titkainkban. 

Vállalni: Azt gondolom, hogy egy közéleti embernek bizonyos kor után vállalni kell sok mindent, legfőképp a gondolatait. Szerintem a mi pályánkhoz hozzátartozik annak a felelőssége, hogy nyíltan vállalom, amit a világról gondolok. És akkor nyugodtan fekszem le. Valószínű, a szüleimtől jön ez a nagyon erős tartás.

Elismerés: Emlékszem, nagyon leszidtam apámat, amikor azt nyilatkozta, hogy ő mindig kisember akart lenni, és kisember is akart maradni. Ezt baromságnak tartottam, de tulajdonképpen én is hasonlóan gondolom: nem kisember akarok lenni, hanem ember, és az emberi adottságaimról beszélni. És ha megértő fülekre találok – és úgy tűnik, mindig azokra találok –, akkor nem foglalkoztat, hogy elismernek-e vagy sem. 

Forrás: Színház Online, Népszabadság, Deszkavízió, Fidelio, Index, Origo, Vasárnapi Hírek