Tizenhét éve, 2006. július 30-án hunyt el Zenthe Ferenc, a Nemzet Színésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és kétszeres Jászai Mari-díjas magyar színművész, a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze és Kiváló Művésze. Összeállításunkkal rá emlékezünk.
Zenthe Ferenc pályájáról:
„Nosztalgiával emlegette Zenthe Salgóbányán töltött gyerekkorát, mert gyakran járta az erdőt – és a mozit, ahol az első sorból nézte kedvenceit. Mégpedig akkor Rameshoferként, mert csak jóval később vette fel apai nagyanyja leánykori nevét. Kamaszként erdésznek készült, később két évig közgazdásznak tanult, mert apja ragaszkodott egy „rendes” foglalkozáshoz a színészet helyett. De Pécsi Sándor, aki hasonló szülői óhajból a jogra járt, rábeszélte, jelentkezzenek együtt a színiakadémiára” – írta a művész pályájáról a Fidelio.
Zenthe Ferenc 1914-ben lett a Színművészeti Akadémia hallgatója, azonban a háború miatt csak 1942-ben fejezte be tanulmányait.
„A felvételi 20 pengős díjának megszerzése nehezebb volt, mint a vizsga, melyen „palócul” mondott el egy Csokonai-verset. Felvették, de nem szerzett diplomát, mert SAS-behívót kapott: szerencsére színinövendékként nem küldték a frontra. A háború után vidéken játszott, Debrecenben ismerte meg első feleségét, az olimpiai tornászválogatott tagját. Oláh Katalin egy rendezvényen olyan kecsesen mutatta be gerendagyakorlatát, hogy a színész rögtön beleszeretett, és kiderült, a dolog kölcsönös. Intrikák miatt Katalin kimaradt a Helsinkibe utazó csapatból, de a család úgy érezte, nekik 1953-ban született fiuk az aranyérem” – fejtette ki Karácsony Ágnes emlékezése.
Zenthe Ferenc játszott Pécsett, Győrött, és a debreceni évek után, 1952-ben lett a budapesti Madách Színház színművésze, ahol kibontakozhatott atmoszférateremtő képessége, humora.
Pályája kezdetétől a közönség szeretete övezte. „Amikor elkezdtem a pályát, a Jóisten rátett a tenyerére, és azóta azon visz tovább” – nyilatkozta 2005 januárjában, amikor a Nemzet Színészévé választották.
A filmgyártás és a televízió is jobbnál jobb feladatokkal „kényeztette el”. Első filmszerepét Nagy Sándor honvédtábornokként 1953-ban alakította a Föltámadott a tengerben, ezt a Rákóczi hadnagyának főszerepe követte (előtte öttusázók megtanították lovagolni, aminek még sok hasznát vette).
Ezután romantikus vígjátékok főszerepei következtek a sármos színész életében, később pedig egyre inkább jellemszerepeket formált meg. A Tenkes kapitánya után több tévésorozat következett: a Rózsa Sándor, a Tüskevár, a Princ, a katona, a Bors és legutóbb a Szomszédok. A tv-sorozatokban Zenthe mind a fiatalok, mind az idősebb korosztály tetszését kiérdemelte.
Évtizedekig játszott a rádiós Szabó családban is, majd később Komlós Jucival a Szomszédok Taki bácsija és Lenke nénijeként is szívébe zárta őket az ország.
Zenthe Ferencet 1954-ben és 1968-ban Jászai Mari-díjjal tüntették ki, 1975-ben megkapta az érdemes művész címet. A filmkritikusok díjával jutalmazták 1984-ben, kiváló művész lett 1989-ben, Erzsébet-díjas 1992-ben, MSZOSZ-díjas 1993-ban. 1997-ben Kossuth-díjat adományoztak neki, szülővárosa, Salgótarján 2003-ban díszpolgárrá választotta. 2005-ben a Magyar Tudományos Akadémia Magyar Örökség díjjal tüntette ki „sokoldalú emberábrázolásáért”.
2006. július 30-án hunyt el tüdőgyulladásban, a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra.
„Felesége, Katalin 1983-ban, mindössze 56 évesen elhunyt. Zenthe, aki imádta feleségét, képtelen volt megszokni a magányt, három keserves évig nem tudott magával mit kezdeni. Aztán – legalábbis ő így érezte – az asszony leküldte neki föntről második feleségét, Gizellát, aki a Hűvösvölgy közelében fekvő Remeteszőlősön megteremtette számára azt a nyugalmat, melyet utoljára gyerekkorában érzett, mikor a kertjükből Salgó várát látta. (…) Szerényen élte meg a sikert, mert, mint mondta, az olyan a színésznek, mint az oxigén: élteti, de ha túl sok van belőle, az is rossz.” – írta pályájáról a Fidelio.
Zenthe Ferencről saját szavaival:
Jelenlét: A pontos szövegtudás és a gondolat együttese alkot egy játékot. Ha ez a játék megvan, akkor az a jelenlét. És csakis a jelenlét a fontos egy színésznél. Én ebben hiszek. Ez átmegy a rivaldán, és átmegy filmvásznon.
Madách: Nekem a Madách minden tekintetben megfelelt. Nem akartam onnan elmenni soha, most is ott vagyok. Pedig Várkonyi Zoltán lejött értem Debrecenbe, hogy felhozzon a Vígszínházba. Az olvasópróba végén azt mondtam, én ezt a szerepet (ami egyébként egy párttitkár volt) nem tudom eljátszani. Ehhez persze elég nagy bátorság kellett, de ügyesen érvelhettem, mert sikerült meggyőznöm. (…) Nem tudom, mi történt, de hogy híre ment az ellenállásomnak, az biztos. Kaptam egy ajánlott levelet a Madách igazgatójától, Horvay Istvántól, hogy azonnal jelenjek meg nála szerződés-aláírás céljából. Őket viszont ismertem, örömmel mentem közéjük. Ennek már több mint ötven éve…
Skatulya: Nem végeztem el a főiskolát, mert az első évben behívtak katonának, a mesterség titkait a színházban tanultam meg. Egymás után játszottam a nekem való szerepeket. Szerintem nem baj, ha valakit beskatulyáznak, mivel az ember csakis egyfajta tudás, egyfajta eszköztár birtokában, bizonyos határokon belül képes megoldani a reá bízott feladatokat.
Mozi: Édesanyám katonának szánt, édesapám meg papnak. De én egyik sem akartam lenni. Azért olyan nagy ellenkezés nem volt, mert a mi családunk sokat járt moziba. Nagyon szerettük a filmeket. Mindig az első sorba ültem, hogy jobban lássak, persze jól elgémberedett a nyakam.
Kezdet: Fél éve jártam az Akadémiára, amikor a Palace moziban a Várlak című filmet vetítették Charles Boyer -val a főszerepben. Akkoriban Kiss Ferenc volt az akadémia igazgatója, aki – mint igazgató – nem nagyon járt be órát tartani. Így, amikor az ő órája következett, mint rendesen, az egész osztály levonult a moziba, ő meg bejött és csak az üres termet találta. Másnapra persze behívatott minket. Kijött a pedellus a lakásunkra, hogy átadja az üzenetet, s mondta is rögtön apámnak, legyek fél tízre a színiakadémián, mert hívat az igazgató. – De hát az én fiam a Közgazdasági egyetemre jár! – tiltakozott apám. – Dehogy kérem, hozzánk jár az akadémiára. Ezután jó pár nap mosolyszünet következett, apám nem szólt hozzám, aztán persze ő is belenyugodott.
Világ: Az én koromban nem volt ekkora káosz az utakon. Akkor volt egy villamos, és azzal jártunk. A hátsó kocsiban volt egy szíj, amit akkor húztak meg, ha már mindenki felszállt. Soha nem felejtem el, a csengés után indult mindig a jármű. Szépen, lassan döcögött. Ezt a rohanást ennyi nyugodt év után az ember már nem tudja elviselni. Sokszor olyan érzésem van, mintha nem is ezen a bolygón nőttem volna fel. Minden más volt az én időmben. Még a színház is. Ott csak tehetség kellett ahhoz, hogy érvényesülni tudj, ma ki kell találnod valamit, hogy felhívd magadra a figyelmet. Nagy a könyöklés, hiszen hangos lett a világ. A szakma sem a régi már. Mi még tiszteltük, szerettük a másikat, és sokszor segítettünk is egymásnak. Manapság ennek az ellenkezőjét tapasztalom. A kultúráról meg jobb nem beszélni.
Idők: Az első feleségem halála után nem találtam a helyemet. Három keserves évig nem tudtam magammal mit kezdeni. Zűrös korszak volt, sok nehézséggel. Nagyon szerettem Katalint, akivel Debrecenben találkoztunk, fiatal színész koromban. 1983-ban halt meg, veszteségét nehezen dolgoztam fel. Éreztem, hogy mellettem van a kritikus időszakban, és figyel engem, de nem volt könnyű elviselni a hiányát. Három év elteltével küldte le nekem föntről Gizellát, aki a kezdetek óta a tenyerén hordoz. Nem szívesen beszélek erről, mert tényleg nagyon nehéz időszak volt. Persze az ember soha nem tudja kitörölni az emlékeket, és időnként akarva-akaratlanul beugranak a képek. Nem akarok most erre gondolni, mert a világban van amúgy is elég zaklatottság, amivel foglalkoznom kell. Nézd, nekünk meg kellett szoknunk azt a világot, nektek pedig meg kell szoknotok ezt. Ha megtalálod a helyed a világban, akkor 84 évesen majd Te is ugyanígy fogsz ülni, és mosolyogva mesélsz a sikeres újságírói pályádról. Nekem sem volt könnyű a helyzetem, hiszen annak idején is ugyanolyan sok színész volt, mint amennyi újságíró van ma.
Lovaglás: A Föltámadott a tenger című filmben benne volt az összes létező színész, aki tud lovagolni. Én is kaptam egy diszpót. Csakhogy soha nem ültem lóháton. Feleségem viszont úgy volt vele, mire a forgatás kezdődik, menni fog. Beajánlott Pallagra, Miska bácsihoz, aki majd megtanít. Fel is kerestem. Amíg várakoztam, nem győztem kapkodni a fejem: sorra potyognak le az emberek a lovakról. Na, ebből én kimaradnék, gondoltam, s el is köszöntem, mondván, hogy holnap jövök. Azóta se mentem…, de azért később megtanultam lovagolni. (…) Balatonalmádi környékén vettük fel a jeleneteket. Egy kicsit megijedtem, amikor mesélték, hogy Szirtes Ádámot háromszor is ledobta a ló. Kérdezgettem a többieket, mit csináljak, életemben nem ültem lovon. Nem kell kétségbe esni, ezek okos jószágok, katonalovak. Feltettek a nyeregbe, követtem az előttem lévőt. Egy ideig szépen haladtunk, míg egyszer csak irányt változtatott a ló, odavágott a büfékocsihoz, ahol a gazdája, egy kiskatona iszogatott, s elkezdett legelni. Aztán elindult a felvétel. A kamerához érve a ló szájából egy fűcsomó lógott. Ettől kezdve a lovas jeleneteknél mellőztek. (…) Bán Frigyes a Rákóczi hadnagyához kereste a szereplőket. Véletlenül betévedt a muszterszobába, ahol Nádasdy Kálmán nézte azokat a bizonyos lovas jeleneteket, és Frici szeme megakadt rajtam. Jóvágású, jókedélyű legény, ragyognak a szemei – épp ilyen színészt képzelt el Miska szerepére. Elhívtak próbafelvételre. És ettől kezdve megállás nélkül jöttek a filmek: 2×2 néha 5, Gábor diák, Csendes otthon, Fapados szerelem, Kölyök, Jób lázadása és a többi.Film: A régi magyar filmeket szívesen nézem. A sajátjaimat nem szeretem, mert állandóan azt figyelem, mit rontottam el. Ma már sok mindent nem úgy csinálnék a filmjeimben, amit akkor rendezői utasításra el kellett játszanom. A Filmmúzeum egy időben sokat játszotta a Fapados szerelem című filmemet. Kétszer is megnéztem, de szinte semmire nem emlékeztem belőle. Sem a forgatásra, sem a jelenetekre, pedig én voltam a főszereplő. Furcsa, mert minden színházi és filmbeli szerepemre emlékszem, még a kisebbekre is. Ez valahogyan kiesett. Skizofrén dolog, mert magamat látom, de úgy érzem, mintha nem is én lennék.
Hit: A Szomszédokat 13 év után egy tollvonással megszüntették. Jött Pongó. A Szabó családban is én vagyok már a legidősebb, a nyugdíjas újságíró. Úgy érzem, a Jóisten sokszor rám nézett a pályám során. Hiszek a sorsszerűségben. Az emberekben viszont már nem tudok hinni.
84: Csak akkor megyek a színházig autóval, ha nagyon esik. A tömegközlekedés során gyakran megszólítanak. Van, aki csak néz, hogy jé, ez hogy megöregedett, de olyan is előfordult már, hogy megsimogattak. Nem zavarnak ezek a természetes emberi megnyilvánulások, hiszen hozzátartoznak a mindennapjaimhoz. Sok kollégám nem érti, miért vagyok készséges az emberekkel. Hogyan haragudhatnék rájuk? Igenis szerénynek kell lenni nyolcvannégy évesen is!
Forrás: MTI, Fidelio, Színház Online, Mélyinterjúk.hu, Zenthe Ferenc Színház