„Ahogyan a világot, úgy a színházat is csak az egészséges, termékeny, értelmes viták viszik előre, és nem a sárdobálás vagy az egymás elleni hergelés” – véli Cseke Péter. A Kecskeméti Katona József Nemzeti Színházat tizenhárom éve igazgató színész-rendező március 15-én vehette át a Kossuth-díjat, ennek apropóján kérdezte a Demokrata.

„A színházi pályámnak van egy nagyon szép íve, és remélem, a Kossuth-díj még korántsem a végállomás, hanem éppen ellenkezőleg, egy újabb ösztönzőerő. De úgy érzem, az életem, benne a színházi létezésemmel több, mint egy szépen végigvitt életút, a fényességét az adja, hogy gyerekkoromtól fogva mindig átölelt a Jóisten. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne lettek volna időnként magánéleti sikertelenségeim, színészként rossz alakításaim, rendezőként, igazgatóként megkérdőjelezhető döntéseim. A hibák is kellenek ahhoz, hogy az ember tovább tudjon fejlődni, és egyre jobb legyen a szakmájában és a magánéletében egyaránt” – nyilatkozta Cseke Péter.

Mesélt gyermekkoráról is, arról, hogy szülei is színművészként dolgoztak: „Nagyváradon édesapámnak a szil­veszteri műsorban volt egy magánszáma Koponyányi Monyók címmel. Otthon fennhangon gyakorolta a szöveget, én ott játszottam közben a szobában, majd kimentem édesanyámhoz a konyhába, és betűre felmondtam neki az egészet. Erre édesanyám berontott a szobába azzal a felkiáltással, hogy „Sanyi, ez a gyerek már tudja a szövegedet!” Miután apám megbizonyosodott róla, hogy tényleg így van, bevitt a színházba Gróf Laci bácsihoz, az akkori igazgatóhoz. Ő úgy döntött, akkor szerepeljek én is, csináltattak nekem egy édesapáméhoz hasonló ruhát, és hozzá mindkettőnknek pici álszakállt. Először édesapám jött be, és eljátszotta a jelenetet, majd én, mint a kicsinyített mása. Persze hatalmas sikerünk lett, a legvégén édesapámmal közösen többször meghajoltunk, én pedig, hogy tovább fokozzam a jókedvet, az államon lévő szakállat levettem, és a homlokomra ragasztottam. Édesanyám, aki oldalról, a takarásból izgult értem, később elmondta, hogy ő ott, abban a pillanatban meg­érezte, hogy színpadra születtem.”

2008-ban sikerrel pályázta meg a kecskeméti színház vezetői posztját, ahol immáron a harmadik ciklusát tölti. Ennek kapcsán elmondta, igyekszik nem „igazgatóként”, hanem Cseke Péterként vezetni a Kecskeméti Nemzetit, ami tavaly január elsején a kecskeméti Katona József Színház kiemelt állami támogatással járó nemzeti minősítést kapott a kulturális kormányzattól.

„Mindenekelőtt azt szeretném megemlíteni, hogy mindez az itt dolgozók közös érdeme, a sokéves kemény munkánk igazolásaként nemcsak én kaptam most díjat, de a társulatunk több tagja is. Állandó vendégművészünk, Szerednyey Béla Magyarország kiváló művésze lett, a Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozata kitüntetésben részesült Magyar Éva és Szemenyei János színművész, valamint színházunk vezető karmestere, Drucker Péter. A Magyar Ezüst Érdemkereszt polgári tagozata kitüntetést nyerte Matók Szilvia művészeti főtitkár, a Magyar Bronz Érdemkereszt polgári tagozata kitüntetést pedig Frigyesi Tünde rendezőasszisztens, Szabó Csaba produkciós vezető és Domján Sándor ügyelő. És igen, szerencsére a fiatalokban sincs hiány. A kaposvári egyetem művészeti kara szerződést kötött Kecskemét városával, aminek részeként a most ott végzős színészosztályom az első két évben három hetet Kaposváron, három hetet Kecskeméten töltött, nálunk főképp a gyakorlati oktatás folyt. Szerintem ez a rendszer, bár van még rajta mit igazítani, mások számára is követendő példa lehet a jövőben; egy-egy teátrum köré egy-egy osztályt felvenni, és akkor az egyetemisták valóban a színházban szocializálódnak, belülről látják annak működését. És ami nagyon fontos, a saját utánpótlás is biztosítható ezáltal” – szögezte le Cseke Péter.

A kérdésre, mennyire érintette meg növendékeit a Színház- és Filmművészeti Egyetem modellváltása körüli botrányok sora, úgy felelt: „Nyilván hatott rájuk is. A fiataloknak, mióta világ a világ, ez a dolguk, hogy mindent megkérdőjelezzenek maguk körül, lázadjanak. A szabadság fogalmát viszont, tapasztalat híján, nem biztos, hogy jól értelmezik. A szabadság ugyanis nem a bezártság, hanem a nyitottság; a belterjesség, ami bizonyos értelemben a színművészetire is jellemző volt sok évtizeden át, soha nem egészséges hosszú távon. Én magam is mindig erre törekszem, hogy nyitottságra neveljem a diák­jaimat. Fontos például, hogy lássanak sokféle rendezői elképzelést, mert csak akkor lesznek képesek bárhol helytállni később. Színházigazgatóként sem gondolkodom másként. Magánemberként hagyománytisztelő vagyok, konzervatív a szó nemes értelmében, nem titok, ám ez soha nem akadályozott meg abban, hogy tudhatóan más értékrendű, ám szakmailag kiváló alkotókat hívjak meg hozzánk dolgozni. Mert ahogyan a világot, úgy a színházat is csak az egészséges, termékeny, értelmes viták viszik előre, és nem a sárdobálás vagy az egymás elleni hergelés. Véleménye persze mindenkinek lehet, de az nem helyes, ha egyetlen kizárólagosnak vélt igazság fölébe nő a többinek”.

A teljes interjú ITT olvasható.

Fotó: Éder Vera