Cserhalmi György a 70-es évektől a rendszerváltásig volt emblematikus színésze Jancsó Miklósnak. Ennek kapcsán kérdezte a Filmtett.ro. Lapszemle.
A teljes interjú ITT olvasható.
„Egyszerűen jó volt vele lenni. Mindenhol máshol szar volt. (…) Át tudta alakítani a helyet a puszta jelenlétével” – fogalmaz Cserhalmi György, aki arról is beszélt, mit lehetett tanulni Jancsótól, a mestertől.
„Történelmet. Népdalokat. Jogot. És mindennek valami olyan bonyolult összefüggését, amit más nem tudott elmondani. Ő pedig még fel is tudta venni 35 mm-re, ami elképesztő tudomány. Jancsónál elsőként azt tanultuk meg, hogy mi a szabadság. Vagy minek kéne lennie. A temetési beszédében azt mondtam, hogy a filmek után visszabuktunk a hatvanas égők alá a társ- és albérletekbe. Megszokhatatlan volt a kontraszt. Egy Jancsó-film után nehéz volt bármibe is kezdeni, mert hirtelen szembetűnővé váltak az ellentmondások” – vélekedett Cserhalmi.
Az ismert kaszkadőr, Pintér Tamás Oroszlán mondta egyszer, hogy a Cserhalmi nem tud lovagolni, de ha beindítják a kamerát, kitűnően lovagol. A kérdésre, hogy is van ez, a Nemzet Színésze kifejtette: „Ezt a Bereményinek mondta. Zuhogott az eső és a macskakövön kellett lovagolni. Géza kérdezte, „nem fog leesni?”. „Amíg forog a kamera, nem.” Ez így is van. Én karakterben tudok lovagolni. Ha betyár kell, akkor betyár, ha huszár, akkor huszár, ha Wesselényi, akkor Wesselényi. (…)”
Arról szólva, hogyan látja ma a régi alakításait, elárulta, ha látja magát, elkapcsol: „Ez nagyon személyes ügy, de ha már szóba hozta, elmondom. Erzsivel [Cserhalmi Erzsébet, 1949–2016. – szerk.] végigbeszélgettünk egy évet. Az volt, ami volt. Rákos volt, meghalt. Ott minden megtörtént kettőnk között, dráma, vígjáték, de ebben a csendes tónusban, ahogy mi most beszélgetünk. Arra gondoltam, hogy így kéne valamit két órában végigvinni. De azt is gondolom, hogy ez visszaélés lenne az ő emlékével. És erre mondtam, hogy minek az a sok handabanda, minek odavágni, verni az asztalt, hőbörögni, kardot rántani, gesztikulálni, ha így is meg lehet csinálni valamit.”
Cserhalmit többek közt arról faggatták, mi kell ahhoz, hogy valaki jó filmszínész legyen: „Taníthattam volna, hogyan kell filmen játszani, de szerintem jobb, ha ezt egy rendező tanítja, aki tud instrukciót adni, vagy egy operatőr, aki elmondja, hányas optika előtt mit kell csinálni. Az rengeteget segít. Amit én tudnék erről tanítani, az ugyanaz, amit Tarr Béla mond a diákjainak: „Legyetek szabadok!” Különben ez a legnehezebb elvárás mindenkivel szemben. Nem csak a társadalom meg a törvények kötnek minket, hanem önmagunk is. Az ember a saját maga rabja elsősorban. Nem tud szabad lenni a hülye kötődéseivel, a borzalmas előítéleteivel. Ezek közül egy is elég, hogy valaki végérvényesen elhülyüljön. Most magamról is beszélek természetesen.”
Arról szólva, ki néz ma még például Jancsó-filmeket, mi lesz ezekkel a filmekkel 10–20–30 év múlva, elmondta: „Akkor megint lesznek, csak ezt a 10–20–30 évet kell kibírni. Nekem persze fel kell vállalnom ennek a mondatnak az áthallását, és fel is vállalom. Remélem, nem tart addig, de az, hogy a közszolgálatinak hazudott televízió a magyar film 120 éves évfordulója kapcsán egyetlen Jancsót sem ad le, az valamiről árulkodik. Ugyanakkor ezek a tahók tudhatnák, hogy Londonban egy hét Jancsóról fog szólni, és a világ legjobb rendezői fognak arról beszélni, hogy mit tanultak tőle. Csak mi vagyunk ilyen hülyék. Inkább költői kérdésként teszem fel: csak mi vagyunk ilyen hülyék? Az ember ilyenkor tényleg begurul, minek ennyire szolgalelkűnek lenni. Kéne egy kis tartás abba a televízióba, hogy gondoljanak ők is valamit a világról. „Egy este megkockáztatunk egy Jancsót, mert lehet, hogy lesz egy kis dádá, de valahogy megússzuk.””