Értékeihez ragaszkodva szemléli pályát módosító egykori pályatársait, és bár a politikai iszapbirkózástól távol tartja magát, korántsem közömbös a szakma és a haza dolgai iránt. Cserhalmi Györgyöt a Jelen kérdezte.
A teljes interjú a JELEN-ben olvasható.
A Nemzet Színésze elsőként arról beszélt, hogy mostanában szinte kényszeressé vált számára az írás: “Az embernek mégiscsak tudnia kell, hova, kik után megy, ha majd a saját története egyszer lezárul” – mondja. Cserhalmi György egy elég szűk körnek mutatja meg a megszülető szövegeket: “Ha kapok valamilyen visszajelzést, az már kicsit olyan, mint a színésznek, volt egy kis taps. Nagyjából eldőlt, hogy már nem megyek föl arra a helyre, a színpadra, túl magas már nekem. De mozizni azért még lehet, most is készülök egy munkára.”
A teljes egészében nem is közölt székfoglalója a Magyar Művészeti Akadémián nagy port vert fel, és nemrég Vidnyánszky Attilától megkérdezte, mitől képzeli magát ő a frontvonalon, miközben a szomszédban valóban háború dúl. Arról szólva, ilyenkor miért tartja fontosnak a nyilvános közlést, elárulta:
“Például azért, mert az mégiscsak jó, ha az ember kap egy választ. Még ha ebből nem is alakul ki párbeszéd, mert azzal nehéz beszélgetni, aki felmászik egy posztamensre, és onnan előad egy monológot saját maga nagyszerűségéről. De mindegy, ez az ő dolga, az viszont az enyém, hogy a kérdést feltegyem neki.”
Latinovits Zoltánról mondta többször, hogy 19. századi karakter volt, és saját magáról is mondta már azt, hogy 19. századi indulatai vannak. A kérdésre, mifélék ezek, elmondta:
“A romantika. Egyszerűen csak arról van szó, semmi másról. Mondjuk, Zolinál egészen más közeg volt, mint nálam. És ő nagyon föl akarta fedezni magának az irodalmat. Kassákkal és Weöressel fejezte be ezt a felfedezést, ami azért nem éppen a romantika csúcsa. Én meg csak úgy bóklásztam, és még mindig ott vagyok valahol Arany Jánosnál. “Dicsőséget szomjaznak minden áron / De, ha nem kell vér, olcsón is veszik; / Ritka dolog, hogy egyetértsen három; / A holnapot ma bízvást megeszik.” – írja például a Nagyidai cigányokban.”
Egy interjúban úgy fogalmazott, hogy az ember tisztelje a mestereit, ha teheti. Azt is elmondta, mit jelent az, hogy “ha teheti”:
“Jó lenne, ha nem külön engedély kérdése lenne, hogy lehet őket tisztelni. Ez az interjú négy-öt évvel ezelőtt készült, lehetett érezni, hogy bele fognak rúgni a mesterekbe. Mi is félretoltuk annak idején az idősebb nemzedéket, de a mostani újdonászok ezt politikai alapon csinálják. Amikor megjelentek az első írások, amelyek elindították ezt, az ember csak eltátotta a száját, hogy micsoda jellemtelen világban élünk. Felvezették ezt korábban már más szakmákban is, létrehozva egy igazi náci sztrádát, amin úgy masíroznak, ahogy akarnak, mindannyian, ahányan vannak. Engem amúgy nem az önmagukkal el- és megtelt fejű figurák zavarnak, hanem például Dörner Gyuri, aki olyanokat mond, hogy Latinovits mentette meg a Nemzeti Színházat a liberális szennytől, pedig Latinovits sose játszott a Nemzetiben, és meg is halt 1976-ban, mielőtt Zsámbéki és Székely odakerült volna. Dörner viszont jelentős szerepeket játszott a Zsámbéki- és Székely-féle Nemzetiben és az általuk alapított Katonában.”
Az örök kérdésről, lehet-e egy pocsék ember nagy művész, úgy vélekedik:
“Persze, hogy lehet. Árulónak nem lehet lenni. Ezekkel a fiúkkal van egy közös kulturális alapunk. Ugyanott tanultunk, ugyanazoktól a tanároktól, ugyanott játszottunk, ugyanazokban a darabokban. Nem is értem, honnan küldik ezeket a magabiztos mondatokat, felfoghatatlan számomra, milyen alapon beszélnek így. (…) Elég erősek voltak a kulturális fundamentumok, amelyekre építhettünk volna. A magyar értelmiséget mégis készületlenül érte a rendszerváltás, és a hatalmi játszmákban elsikkadt a lényeg: Magyarország. Megszűnt értéknek lenni a függetlenség, elkezdődött az egyoldalú elköteleződés, egymás besorolása, a táborok egymástól való elzárkózása. (…) Az én meghatározó élményem az, hogy 1989. március 15-én kora este Konrád György és Csurka István még át tudták ölelni egymást a Várban, de másnap már nem.”
A beszélgetés során a Jancsó Miklóssal való közös munka is szóba került:
“Én nem tudom definiálni, mi a művészet, hiába veregetjük a saját vállunkat, majd az utókor eldönti. Előbb-utóbb minden disznóság kiderül, ahogy minden jó is, nem lehet eldugni. Jancsóban az volt a lényeg, hogy vele lehetett szabadságot játszani. Maga a film volt rá a bizonyíték. Elkészült egy munka, ami bizonyíték volt arra, hogy szabadon lehet dolgozni, és annak van egy eredménye. Ezt tudta az öreg mindenki másnál jobban. Senki sem volt olyan szabad, mint Jancsó. Másoknak ez nem volt benne az első háromban, szakma, szakma, szakma, csak utána a szabadság. Jancsó meg azt mondta, ez marhaság. Szabadság. Aztán jön minden.”
A teljes interjú a JELEN-ben olvasható.