Cserhalmi Györggyel készített nagyinterjút a Litera, amelyben a több részletben közölt beszélgetés második darabja már olvasható. 

Korábban utalt arra, hogy közel tíz évig tartott, amíg a drámákhoz megtalálta a kulcsokat. Ennek kapcsán a Nemzet Színésze elmondta:

„Shakespeare kulcsával nem tudok bejutni Csehovhoz. Molière-ével nem tudok bejutni a görögökhöz. (…) Szenvedtem ettől. Mindig tanultam, egyfolytában, mert nem vettem észre ezeket a kulcsokat. Már sok éve dolgoztam együtt Székely Gabival. Amikor az Új Színházban a Don Juant elkezdtük próbálni, azt mondtam neki: Gábor, nem hiszem el, hogy ez én vagyok. Egy szót nem tudok megtanulni belőle. Nincs kulcs, semmi nincs. És erre azt mondta: Mert mindenáron egy hódítót akarsz megformálni, pedig ez egy értelmiségi. Az öltözőben belenéztem a tükörbe: hogy én, értelmiségi?! Nekem addig azt jelentette az értelmiségi intellektus, hogy a végletekig racionális. Ezzel nincs mit kezdenem. Hiányzott az érzékiség belőle. Ezeket az attribútumokat kellett beszerelnem a szerepbe. Aztán Székely egyszer elkapott a folyosón: Még mindig túl egészséges vagy! Hasonlóan, mint amikor Sárival (Cserhalmi) a játékfilmjét forgattuk, és meg kellett pofoznom a Csuját. Mire Sári azt mondta: Apa, olyan profin ütöd meg, hogy mindjárt belehal. Úgy üsd meg, mint egy értelmiségi! A kulcsot viszont, azt a bizonyosat, amivel bejutunk a szerző világába, nem tudják a kezünkbe adni a rendezők. Ki-ki a maga módján jön rá minderre. Nincs általános módszer.”

Arról szólva, hogyan jellemezné azokat, akikkel konfliktusa volt a pályája során, elárulta:

„Azokkal volt alapvető bajom, akik nem a társulatot képviselik, hanem azt várják el, hogy felnézzenek rájuk. Oké, csak azt tessék nekem elárulni, hogy ebben a linóleumszagú épületben, a fingszagú öltözőben miben tetszik tőlem különbözni, aki ugyanezt szívom?! Egy színpadon állunk. Még több is a szövegem. Miért kell nekem tisztelni azt az embert, aki belép a színpadra és egy hatalmasat köp? Miközben a Film, Színház, Muzsikában azt nyilatkozza, hogy a színház nekem templom. Miért kell azt tisztelnem, aki egy tornateremben öltözik egyedül, míg mi szabad téren, esőben, egy sátorban tízen, vizes a gatyánk, és amikor megkérdezzük, bejöhetünk-e, nem a válasz. Nyalják ki a kutyám seggét, ha engedi. Ugyanakkor ott van Kállai, Törőcsik, Garas stb. Ők miért nem követelnek tiszteletet maguknak? Mert ők úgy játszanak, és ez elég, nem követelnek privilégiumokat. Azonnal megkapják a hódolatomat!”  

A tanításról szólva (Cserhalmi György egy osztályt vitt végig a kaposvári egyetemen, a szerk.) úgy nyilatkozott: „Majdnem olyan, mint egy operáció, lefejteni róluk azokat a rétegeket, amelyekkel, nem győzöm hangsúlyozni, telepakolják őket a felnőttek a saját kényelmük kedvéért. A gyerek megtanul hazudni, megtanulja a képmutatást. Az alkalmazkodásnak azt a szintjét, ami káros. Az egész mentalitásába, az idegrendszerébe íródik be, és egyszer csak kialakul egy olyan személy, aki már nem ő. Két ember lakik benne, egy elfojtott, meg egy manipulált. Amikor lepucolod mindezt róla, rájössz, hogy hol lehet megbontani ezt a hálót, van egy döntése: az leszek, aki vagyok, vagy az, akit elvárnak. Ez ennek a társadalomnak az egyik legsúlyosabb problémája. Ebből jön a dilemma, hogy maradok, vagy elmegyek külföldre. A járható út, az összes művészeti pályára mondom ezt: ne taníts, szabadíts!”

Arról szólva, hogy az a nemzedék, amelynek az egyik legkiemelkedőbb alakja, honnan vette a mintákat, Cserhalmi György kifejtette:

„1974-ben azt mondtam, hogy én nem tehetek róla, hogy Magyarországon a lefúrt lábú művészet a divat. Nem tudtam elképzelni, hogy miközben tanulom a szöveget, ami megmozgatja a fantáziámat, felmegyek a színpadra, és egy helyben kell állnom, és dumálnom. Ezt felrúgtuk. Mindez ’68-ból következett. Kiderült a napnál világosabban, hogy a rendszer, amit szocializmusnak hívtunk, és valamennyire hittünk benne, nem szerethető. Amikor ezzel a rendszerrel történik valami, az erőszakon kívül nincs más reakciója. Az, hogy a baráti kör, vulgo, a Varsói Szerződés csapatai nekirohannak tankokkal Prágának, az mélyen megrázó volt.”

A Litera Olvasópróba című új sorozatának első része itt olvasható Cserhalmi Györggyel.