Márciusban online volt látható A vérszipoly, a Centrál Színház bemutatója, amelyben Cserna Antal táncos-komikusként jelent meg, teljes fegyverzetben. A Kultúra.hu kérdezte.

A teljes interjú ITT olvasható.

A kérdésre, mint színésznek mi a története a humorral, kifejtette: „Nehéz kenyér a humor. A képességét apukámtól örököltem. Ő remekül mesélt viccet, történeteket, és még abban is mindig szeretet volt, amikor valakiről valami negatívat mondott. Nemcsak az előadókészsége, hanem a megfigyelőképessége és a memóriája is kivételes volt: még nyolcvanévesen is minden apró részletére emlékezett a katonakorában történteknek, és mintha fotóalbumot lapozgattunk volna vele, annyira elevenen elénk tudta varázsolni a sok évtizeddel korábbi jeleneteket. Az ő példája miatt számomra központi jelentősége van a szeretetteljes megközelítésnek. Mint Hrabal írta: egy ember tökéletes portréját csak dicsőségének és gyalázatának dialektikus egysége rajzolhatja meg. Apukám tudta, hogy nincsenek abszolút igazságok, és emiatt jó érzéke volt az abszurd humorhoz. Nyugdíjasként sokat segédkezett bölcsődei villanyszereléseknél, és egyszer így summázta a tapasztalatait: „ Tudod, mire jöttem rá, fiam? Minden bölcsődevezető Marika, csak ez alól vannak kivételek.” Szerintem ez felér egy zen bölcsességgel” – mesélte Cserna Antal.

„A főiskolán a Horvai–Kapás osztályba jártam, és Montágh Imre, Iglódi István, Bálint András, Szabó István voltak még a mesterségtanáraink. Iglódival különösen kedveltük egymást. Ő egyszer azt mondta nekem: „Tóni, látom, hogy maga egy filozófus. Az kellene, hogy az érzelmeivel is tudjon fogalmazni. Ha ezt megtanulja, mivel szomorú bohóc alkat, olyan színész lehet magából, aki képes lesz a dolgok színét és fonákját is megmutatni.”  Az első két évben még nem nagyon értettem „külsődleges és belsődleges” viszonyát, és nem tudtam a tanítást magamra vonatkoztatni, önmagamat érzelmileg is kinyitni. Fokról fokra jöttem rá, hogy amögött, ami látszik, mindig kedélynek kell lennie, hiszen csak úgy lehet szenvedéllyel fogalmazni. És ez éppúgy igaz a drámai, mint a vígjátéki szerepekre. 

Kállai Ferenctől hallottam egy interjúban még tizenévesen, hogy a színésznek, bármilyen napja volt is, estére, a színpadon jól kell lennie, a lelkének pedig nyitva. Ennek legmélyebb rétegeit én közel negyvenévesen, egy súlyos színházi balesetem után értettem meg igazán. Amit Kállai mondott, az a színészi megnyilvánulás felelősségét is hangsúlyozza. Azt, hogy a közönségünknek napról napra hálát kell adnunk, és kedélyből fakadó, szeretettel teli játékkal kell viszonoznunk a figyelmét, amellyel abban ösztönöz bennünket, amit a legjobban szeretünk csinálni” – fejtette ki a színművész.

Azt is elárulta, mindent érzelmileg közelít meg, és arra próbál rájönni, mi köze van egy karakterhez: „Mi van meg belőle bennem és mit kell még hozzátennem. A vérszipoly grófját olyannak láttam, akinek fáj, hogy már öreg, hogy semmibe veszik. Próbál a fiatal felesége kedvére tenni, de el van utasítva. Pedig neki is vannak vágyai, ha már nem is olyan hevesek – de még azok is kioltódnak, az önbecsülésével együtt. Amikor próbálni kezdtünk, Puskás Tamás az első pár mondat után úgy gondolta, hogy kissé beszorult nekem ez a figura, „túl komolyan” veszem. Arra biztatott, hogy merjek sokkal hülyébb lenni. Ez persze nem hülyéskedést jelent, hanem az önfeledt gyermeki állapot megteremtését, amit én azonosnak tartok az alkotóállapottal. 

Kern mondta annak idején a büfében, hogy szerinte Kállai egyszer valakitől biztosan ezt az instrukciót kapta: ,,Feri, ne játszd, csak éld!” És onnantól fogva ő valóban minden szerepet „csak élt”” – fejtette ki Cserna Antal.

A teljes interjú ITT olvasható.