Benedek Miklós halála után Csikos Sándort választották a kollégái a Nemzet Színészének. Debrecenben találta meg a számításait, pályája nagy részét a Csokonai Színház tagjaként töltötte. A Vasárnapi Blikk kérdezte.
A teljes interjú itt olvasható.
A gimnáziumban, ahova Csikos Sándor járt nagyon élénk diákélet zajlott, és a Csokonai Színház két rendezője, Thuróczy Gyurka bácsi és Fényes Márta néni diákelőadásokat rendezett, amiben nagy sikere volt: „Ők mondták, hogy meg kellene próbálnom a Színművészetit. Az ötlet tetszett, de én akkor még magyartanár szerettem volna lenni, ám azt mondták, hogy a családi múltam miatt ideológiailag nem felelek meg. (…) 1960-ban, a sikeres felvételi után augusztusban felhívtak a minisztériumból, és azt kezdték firtatni, hogy hány hold földje volt az apámnak, majd azt kérdezték, mit csinál a bátyám? Mondtam, hogy dolgozik a debreceni református nagytemplomban. Mit dolgozik? Segédlelkész. Akkoriban ezekért – a vallásosságért, az osztályidegenségért – feketepont járt, ezért egy éven át otthon árokpartot kaszáltam a tsz-ben, majd a következő évben újra jelentkeztem.”
A kérdésre, megbánta-e valaha, hogy nem Budapesten kezdett karrierbe, hanem vidéken ért el olyan sikereket, mint a fővárosi pályatársai, azt felelte:
„Én mindig tudtam, hogy önadminisztrációs ügyekben teljesen ügyetlen vagyok. Másrészt Debrecenben játszottam, rendeztem és tanítottam. A tanítás nagyon fontos volt számomra a várossal és a színházzal való kapcsolatomban, illetve a magánéletemben is. Úgy tűnt nekem, hogy a diákjaim hittek nekem, megszerettek engem, és én is megszerettem őket. Ezért tudtam harminc évig csinálni ezt a pályát. Ha tehetem, a mai napig megnézem őket, és utána mindig van miről beszélgetnünk. Miért jöttem volna el, ha Debrecenben mindig azt csinálhattam, amiért ezt a hivatást választottam? Művészileg nem elégített volna ki, hogy egyik nap a Rádióba megyek, aztán három napig filmet forgatok, aztán tévé és hó végén valahogy kijövök a pénzemből. A Jóisten megadta, hogy nem kellett ebben megalkudnom..”
Nemrégiben óriási veszteség érte; februárban elhunyt második felesége, Várhalmi Ilona, az országos színházi élet Cila nénije. Vele már nem oszthatta meg az örömét, ami a Nemzet Színésze elismeréssel érte:
„30 évet éltünk együtt, de nemcsak a magánéletben, a munkában is összefonódott az életünk, mindketten tanítottunk. Azt hiszem, ez a sok szép együtt töltött év a mai világban nem semmi. Nyolc-kilenc hónapon át ápoltam őt éjjel-nappal, ez idő alatt pedig mindketten felkészültünk arra, hogy be fog következni a legrosszabb. Nem váratlan baleset következtében szakadt rám a gyász, de így is nehéz. Nagyon fáj, borzasztóan hiányzik… Azt sosem kívántam, hogy haljon meg, de azt igen, hogy ne szenvedjen. Jó lenne megosztani vele az örömöt, ami ért.”