Józsa BettinaKováts AdélGyabronka JózsefTrafóSzinetár Miklós
  • facebook
  • instagram
  • 2021. december 1., szerda
    banner_bigBanner4

    Csodás közös ügy – Beszélgetés Kiss Ágnessel, a szegedi Kövér Béla Bábszínház igazgatójával

    2021. november 21., vasárnap 06:00

    Karakteres produkciói mellett új arculatával is felhívta a figyelmet magára az utóbbi időben a város utcáin is egyre gyakrabban látható szegedi Kövér Béla Bábszínház társulata, melynek új igazgatója, a 2025-ig kinevezett Kiss Ágnes bábművész látványos brandépítésbe kezdett. Pályájáról és terveiről beszélgettünk.

    – Már gyerekkorodban beleszerettél a bábszínházba. Milyen élményekre emlékszel legerősebben?

    – Többször is láttam Kemény Henriket játszani Szegeden, rögtön magával ragadott az a játékosság, virulensség, amivel Vitéz Lászlót és az ördögöket megformálta A bábművészetet az önkifejezés izgalmas formájának láttam, persze gyerekként ezt így még nem tudtam megfogalmazni a nyolcvanas évek elején. A játékos szellem később is megmaradt nálam, miközben mindenfelé vitt az élet. Sokat rajzoltam, ezért a grafika is érdekelt. Galkó Bence, a Szegedi Nemzeti Színház színművésze készített fel a szavalóversenyekre, melyek közül többet meg is nyertem. Békési Eszter színjátszócsoportjába is jártam. Az általános iskolai osztályunkból ketten is színházi alkotóvá váltunk, osztálytársam, Duda Évi neves koreográfus lett. Kis időre még az avantgárdabb, formabontóbb filmek felé is elkanyarodtam. Valahogy minden afelé vitt, hogy megtaláljam ezt a műfajt, a bábot, ami mindezt összesűríti. A bábszínházban a tárgyakról másképp gondolkodunk, mint az „emberszínházban”. Animáljuk a tárgyakat, figurákat, konstruált szerkezetű bábokat, és ez a játékosság engem elvarázsol.

    – A hetvenes-nyolcvanas években még sokkal több bábfilmet lehetett látni a televízióban is. Melyik volt közülük a kedvenced?

    – Játsszunk bábszínházat!, Futrinka utca, Süsü, a sárkány – ezeket mind szerettem, de az orosz animációs filmeket is imádtam. Az akkori közgondolkodás, pedagógia, de még a politika is – párhuzamosan a néptánc mozgalommal – felfedezte magának a bábműfajt, és ezeken keresztül érte el az embereket. Rengeteg amatőr csapat létezett akkoriban, mostanában megint újra erőteljes vágyat érzékelek, hogy amatőr csoportok induljanak, és a bábművészek, bábos alkotók is próbálják segíteni az útjukat. A Nemzeti Művelődési Intézet minden régióban felkért mentorokat, akik segítik az amatőröket. Ugyanakkor a televízióban tényleg sokkal kevesebb bábjátékot lehet látni, mint régen. A mai gyerekek ingerküszöbe már magasabb. 

    – Érettségi után nem a bábszínházat választottad, egészen más irányba indultál.

    – Szociális munkás szakon szereztem először diplomát az SZTE-n. Közben a Kövér Béla Bábszínház – párhuzamosan a Budapest Bábszínházzal – stúdiót indított, mert abban az időben még nem volt bábszínész szak a színművészetin. Kiváló tanáraink voltak. A bábművészeti területet Erdős István, Giovannini Kornél, Blasek Gyöngyi és Rumi László vitte, Mihálka György az összhangzattant, Karikó Teréz pedig a szolfézst tanította. Izgalmas csapat verbuválódott, de a tanfolyam után úgy éreztem, egy időre elég az iskolákból, szeretnék már dolgozni. El is kezdtem a munkát a Kövér Béla Bábszínházban. 2002-ben adódott egy pályázati lehetőség Belgiumban. Ösztöndíjjal kimentem Brüsszelbe a TOONE Bábszínházhoz báb- és cirkuszterápiát tanulni.

    – Mi volt a legmeglepőbb tapasztalatod Brüsszelben?

    – Bár ez egy báb és cirkuszi ösztöndíj volt, rajtam kívül egyetlen bábos sem akadt a csapatban, mindenki más táncos vagy cirkuszos volt. Emiatt az órák többsége is a cirkusszal kapcsolatos volt, ami különben hasznosnak bizonyult számomra is. Gólyalábaztam, tüzet fújtam. Később például a Szegedi Szabadtéri Játékok Evita-produkciójában jól tudtam alkalmazni ezeket a megtanult technikákat. Belgiumban találkoztam először a „social circus” kezdeményezéssel, amihez szociális munkás diplomámmal könnyen tudtam kapcsolódni. Minden cirkuszközpontnak volt egy hendikepes csapata is Down-kórosokból, enyhén autisztikus figurákból, siketekből. Elképesztő előadásokat hoztak létre önállóan és a saját produkciókat készítő profikkal kombóban. Egymást érzékenyítették. Csodálatos kezdeményezés volt. Persze ott a cirkusz egészen más, már 2002-ben olyan állatok nélküli, újcirkusz-produkciókat hoztak létre, amilyenek csak mostanában kezdenek Magyarországon megjelenni. Voltam olyan Ezeregyéjszaka-előadáson, ahol olvasták a meséket, miközben perzsa szőnyegeken teáztak, majd valaki egy csésze tea után felállt, és csinált valami őrületet. Engem teljesen elvarázsolt, hogy valamiféle összművészeti produkciónak lehetett ezt inkább tekinteni, nem pusztán cirkusznak. Az egyik vágyam, hogy a bábszínházunkban mi is indítsunk majd sérült emberekből is egy csapatot. Ennek érdekében a Baltazár Színházzal is szeretnék majd együttműködést kialakítani.

    – Brüsszelből hazatérve hogyan folytattad?

    – Jeles András akkor forgatta a József és testvéreit, amiben a háttérben, az árnyjátékos részben volt feladatom, Ráhel szerepét játszottam. Éjszakánként forgattunk, hajnalonként visszajöttem Szegedre, játszottam az előadásainkban, majd rohantam vissza Budapestre. Nyakó Julival, Hunyadkürti Gyurival, Szalontai Tündével, a Jel Színház csapatával, Bartha Tónival dolgoztam együtt. Kinyílt számomra a profi világ. Rengeteget tanultam, és annyira elbűvölt ez a profizmus, hogy amikor hazajöttem Szegedre, egyre jobban éreztem a hihetetlen különbséget, ami korábban nem tűnt fel. Közben megérkezett az életünkbe a kislányunk, Johanna. Úgy döntöttem, három évig otthon maradok, és azalatt kitalálom, hogy milyen irányba akarok elindulni.

    – Hosszú évekig sokfelé dolgoztál szabadúszóként. Mikor végezted el a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem bábművész szakát?

    – Elég későn, csak 2016-ban szereztem bábművész diplomát. Az évfolyamunk olyan emberekből állt, akik már régóta pályán lévő bábművészek voltak. A marosvásárhelyi évek alatt a legtöbbet a színházesztétikát, posztmodern elméleteket oktató Béres András akkori rektortól tanultam, akit ízig-vérig színházi embernek tartok. Progresszív gondolatokat fogalmazott meg a színházról, és azokat az amatőr társulatokat is nagyra értékelte, akiket később már alternatívnak, manapság pedig függetlennek hívnak, de valójában mindig is új utakat kereső, professzionális csapatok voltak. Ez volt az én világom. A bábművész szak akkoriban még nem volt teljesen kiforrott Marosvásárhelyen, ráadásul az SZFE akkori gyakorlatától eltérően mi ott a színész-rendező osztályoktól szeparáltan, másik épületben tanultunk. Ennek ellenére komoly barátságokat kötöttem azokban az években a többi évfolyamról.

    – Milyen projektekre emlékszel legszívesebben a szabadúszás éveiből?

    – Szegeden, a kisszínházban a Csalóka Péter-produkció egyik jelenetét koreografáltam, és gólyalábazni is tanítottam a színészeket. Bal József a nagyszínházban rendezte a Pör a szamár árnyékért című izgalmas produkciót, ami Dürrenmatt szatirikus regényéből Schwajda György átiratában kerül színpadra. Ebben az óriásbáb mozgatását tanítottam be, és török árnyjátékot is csináltunk. Közben 2005-ben elkezdtem kidolgozni a Háromlépcsős Barboncás Bábterápiás módszert, amit részegységenként elküldtem Polcz Alaine-nek, mert első körben még haldokló gyerekeknek szántam. Végül magatartás-zavaros gyerekek számára csoportterápiaként ment ki pilot-programba Battonyán, az SOS Gyerekfaluban 2009-ben. A módszer három egymásra épülő lépcsőből áll: mese-, rajz- és bábterápia.

    – Tanítóképzős hallgatókat is oktatsz. Milyen szerepe lehet a bábnak az iskolákban?

    – A szegedi tanítóképzésben az egyik választható szakirány, a vizuális nevelés része a báb is. Akik oda járnak, később az iskolákban is alkalmazzák a bábos technikákat. Ugyanakkor erős a nyomás az idősebb pedagógusok részéről, akik gyakran a rossz beidegződéseket vinnék tovább. Fakanál- vagy kesztyűs bábot használnak, ahol az egyik szereplő elmondja a gyerekeknek, hogy mi történik, ha nem jól viselkednek. Miközben a bábozás fenyítő célzatú használata nem jó út, mert épp azt választja le a bábról, ami a lényege: az önfeledt játék. Ez botorság. A bábnak kreativitásra, játékosságra kell sarkallnia a gyerekeket.

    – Szabadúszóként nem csak bábprodukciókat hoztál létre.

    – Szegeden a Kisherceg kiállítást is jegyzem Szűcs Eszterrel, valamint a Móra mesebirodalma című előadásunk összekapcsolódott a múzeumban általam tervezett kiállítással. Móra Ferenc dédunokájával, Vészits Andreával a kiállításon ismerkedtem meg, nagyon tetszett neki, hogy kicsit leemeltük a piedesztálról, és megmutattuk a játékos Mórát. Újragondoltuk az egész életpályáját és a gyermekirodalmi munkásságát. Elkezdtünk közösen dolgozni, Andrea lett a dramaturgom, miközben ő alapvetően filmes szakember. Mivel nem mindig tudja, mi az, amit a bábszínházban nem lehet megcsinálni, sok olyan dologra is megnyitott, amit a báb miatt eleve lezártam volna magamban. Fantasztikus áramlás alakult ki kettőnk között. A gyerekelőadásaimmal elsősorban fesztiválokra jártam. Közben elkezdtem felnőttek számára is bábelőadásokat készíteni, mert úgy éreztem, ez az én igazi utam. Négy produkciót sikerült létrehoznunk. Az UN – DEAD például Lugossy Béláról szólt, akit az ötödik felesége bizarr módon Drakula-jelmezben temettetett el. Kilenc jelenetből álló, fordított dramaturgiájú előadás, amiben minden képet más bábtechnikával csináltunk meg. Vészits Andreával közösen csináltuk a wonder-full avagy Nóra Csodaországban című produkciót, ami Lewis Carroll Alice Csodaországban című meséjének és Ibsen feminista Nórájának izgalmas ötvözete lett. Szerelemmunka ez a produkció. Gyakran családterapeutával beszélgetést is szervezünk az előadások után. Barnák Lászlóval és Boncz Ádámmal csináltuk meg a filmbejátszással is operáló fizikai színházas, prózai és bábos előadásunkat, a Kafka Hotelt, aminek a díszletét is magam terveztem. Ez a produkció folyamatosan változik, duzzad. A legutóbbi produkciómat, amiből végül egy izgalmas, érzékeny előadás lett, Szorcsik Krisztával állítottam színpadra Ki az az én? címmel. Csontváry festményei körül forog a tematika, és Weöres Sándor Csontváry-vásznak című versciklusa a kiindulópontja.

    – A szegedi Kövér Béla Bábszínház igazgatói posztjára benyújtott pályázatodban teljes arculatváltást és nagyratörő terveket vázoltál. Mennyire törte meg a lendületed, hogy épp a lezárásokkal járó pandémia idején kellett átvenned és újraindítanod az intézményt?

    – Nyitnunk kellett a közönségünk felé, meg kellett újítanunk a kommunikációt, erősítenünk a megjelenésünket, jobban a részévé kellett válnunk a város életének. Ez máris megtörtént, hiszen óriásbábokkal mi nyitottuk meg a SZIN-t, a Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivált, jelen voltunk a könyvhéten is, megcsináltuk a sikeres SZINkópé Fesztivált. Az ország többi bábszínházával is erőteljesebb lett a kapcsolatunk, mindenkivel elindult valamiféle együttműködés. Az egyetemről is jönnek gyakornokok, bábszínészek, bábrendezők hospitálni. Egy ötödéves hallgatót rendezni is meghívtunk. Az új generáció előtt is megnyitottuk a bábszínházunkat. A társulatunkban kevés a diplomás bábszínész, a többség stúdiót végzett, ezért szükség van továbbképzésekre is. Ma már több skill kell ahhoz, hogy jól tudjanak működni a színpadon. Eddig hét workshopot biztosítottunk számukra. A pályázatomban mindenre kiterjedően végiggondoltam a bábszínház működését: szervezetfejlesztés, marketing, design, épület, kommunikáció, online jegyértékesítés. Elkezdtük felújítani a tereinket, kicseréltük az életveszélyes zsinórpadlást, kialakítottunk egy új brandet. A korábbi szabadúszás sokat segített abban, hogy a munkafolyamat minden részét, a pályázatírástól a megvalósításon át az elszámolásig, jól ismerem. A korábbi négy-ötszázezres éves pályázati bevételünket már 2020-ban 19 millióra, idén pedig 21 millió forintra sikerült feltornáznunk. Ez hatalmas ugrás, de még sikeresebbek is lehetünk, ha lesz erre egy hozzáértő profi csapat, aki támogatja az ügyet, a bábszínházat. Arra a fajta szakmai kapcsolatrendszerre, amit magammal hoztam, valamint a helyi intézményrendszer ismeretére és az élő munkakapcsolatokra jól lehetett építeni. Persze a pandémia mint egyfajta járványügyi szakértőként is helyt kell állnom…

    – Miért Schneider Jankót kérted fel művészeti vezetőnek?

    – Mert Jankó az egyik legizgalmasabb, legtehetségesebb, legsokoldalúbb alkotó a mai magyar bábművészetben. Egy igazi katalizátor, egy olyan páratlan éleslátású figura, aki elég, ha leül és köré gyűlnek az emberek, és mindenki rögtön kapcsolódni akar hozzá. Zenél, jól nyúl a szövegekhez, fantasztikusan rendez, és nem utolsósorban remek bábszínész. Ráadásul egyezik az ízlésünk és ugyanazt gondoljuk a színházról, valamint arról is, hogy milyen irányba menjünk, hogyan kínáljuk meg a közönséget, milyen plusz projekteket indítsunk. Kellett, hogy legyen valaki, aki nemcsak támogat, hanem bábszínészként és rendezőként is szakmai kontrollt jelent számomra, és akivel közösen vihetjük ez a fontos ügyet.

    – Régi gond, hogy túl kicsi a szegedi bábszínház épülete.

    – Legjobb lenne egy új vagy egy másik épület, mert a nagytermünk is kicsi, a kicsi pedig inkább liliputi. Ráadásul olyan az egész, mint egy szövevényes labirintus. Nem szerencsés a felépítése a műhelyünknek, a hangosítópultnak. Nem lehet autókkal megállni az épület előtt, iskolabuszokkal végképp nem lehet parkolni, ha vidékről jönnek csoportok. Ugyanakkor frekventált helyen vagyunk a belvárosban, egy utcában a szimfonikus zenekarral és a szabadtéri irodáival. Nem az a baj, hogy én nem tudok parkolni, mert egyébként is biciklivel járok, de az már nagy gond, amikor a kisteherautóról akár több utcával messzebbről a hátunkon kell becipelni a díszletelemeket vészvillogóval. Minden bábszínház egyben közösségi tér is, gyakran szerveznek programokat előadásokhoz, különböző jeles napokhoz, farsanghoz, Halloweenhez kapcsolódva is. A mostani helyünkön sajnos nekünk nincs erre túl sok lehetőségünk.

    – Van reális esély új épületre?

    – Tisztában kell lennünk az önkormányzat helyzetével, jelenlegi leterheltségével is, így egy új épület csak a hosszú távú célunk lehet. Most addig nyújtózkodhatunk, ameddig a takarónk ér. Egyelőre szeretnénk megszolgálni a bizalmat a teljesítményünkkel. Ugyanakkor azt is hozzá kell tennem, Szegednél sokkal kisebb városokban, például Veszprémben, Zalaegerszegen vagy Békéscsabán is új, önálló és nagy bábszínház épül. Szerintem itt is el kell majd gondolkodni egy a városhoz méltó bábszínház, közösségi tér megteremtéséről. Olyan izgalmas, nagy színházat képzelek el, ahol példáulgyerekkoncerteket, workshopokat is lehet rendezni. A pécsi Bóbita még a pandémia alatt is tudott játszani, mert a Zsolnay-negyedben felépített új helyükön van szabadtéri színpad is. Egy igazi gyerekparadicsomot képzelnék el Szegeden is.

    – Mire készültök még ebben a szezonban?

    – Schneider Jankó művészeti vezetőként minden évadban rendez egy darabot, mert szeretném, ha élő kapcsolata maradna rendezőként is a közönséggel. Most a Mérleghinta című mesét állítja színpadra három fiúval. Már zajlanak a próbák, november 21-én tartjuk a bemutatót. Sardar Tagirovszkij egy népmesét, a Borsszem Jankót rendezi majd. Ennek a produkciónak a terveit a mai bábos szakma egyik legizgalmasabb tervezője, Michac Gábor készíti, aki nem ismeretlen a szegedi közönség előtt, mert a Hurka Gyurka és a Holdodiglan díszleteit, bábjait is ő tervezte. Egyetemisták is jönnek, Fodor Orsolya rendezésében a Mara és a pillangófül című érzékenyítő előadást láthatja majd az ovis és a kisiskolás közönség. A bullying, mint probléma lesz a középpontban, illetve, hogyan lehet játékosan reagálni a bullyingra. A mese egy olyan kislányról szól, akit csúfolnak a fülei miatt. Valószínűleg érzékenyítő foglalkozásokat is szervezünk majd az előadásokhoz. Az évad végén bemutatjuk A csodafa című produkciót, amit a Szegedi Szimfonikus Zenekarral közösen hozunk létre. Nálunk felvételről szól majd Orbán György műve, de a kisszínházban az áprilisi Csokimatinén a zenekarral együtt játsszuk majd az előadást. Az évad végén felújítjuk a Móra mesebirodalma című rendezésemet főszerepben új tagunkkal, Kalocsányi Gáborral.

    – Milyen terveid vannak a társulatépítéssel kapcsolatban?

    – A vidéki bábszínházak többségénél hat-nyolc bábszínész tagja a társulatnak, nálunk is nyolcan játszanak. Az igazgatónak és a művészeti vezetőnek arra kell fókuszálnia, hogy miközben be kell csatornáznia vendégművészeket is, ha nyugdíjazás miatt változás történik a társulatban, akkor fiatal, diplomás és képességes bábszínészt vegyen föl. Alapvetően azonban a jelenlegi társulatra kell építenünk, őket kell olyan helyzetbe hoznunk tréningekkel, workshopokkal, megfelelő szerepekkel, hogy fejlődni tudjanak. Meg kell keresni, hogy kinek milyen szerep áll jól, úgy, hogy közben fejlődhessen is. Félévente leülünk a színészeinkkel, és feed-back zajlik oda-vissza. Természetesen sok mindenen változtattunk, amikor átvettük a bábszínház vezetését, én például szeretek stábgyűléseket, megbeszéléseket tartani, mert rettentően fontos a kommunikáció. Ezt még közösen kell tanulnunk. 

    – Saját bábművészi pályád hogyan tudod folytatni igazgatóként?

    – Jó élmény volt, hogy a napokban Békéscsabán és Pesten játszhattam is. Nagy probléma, hogy erre egyre kevesebb az időm és a lehetőségem, pedig ez is olyan, mint a nyelvtanulás: felejtődik. Közben pedig ki tudja, mi lesz, ha lejár a mandátumom. Ezért karban kell tartanom a bábszínészi, rendezői képességeimet is. Egyelőre teljesen kitölti az életemet a bábszínház vezetése, ami egy csodás közös ügy.

    Szerző: Hollósi Zsolt

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2021 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram
  • nka