Csonka Szilvia a szombathelyi Weöres Sándor Színház alapító tagja. Kitartóan készült a pályára, majd főszerepek sorát játszotta el, de számára nem a színház az egész világ. A Színház.net kérdezte.

A teljes interjú itt olvasható.

„Nem voltak családi előzmények, édesapám kőművesmester, édesanyám varrónő. Mégis nekik köszönhetem az első – közvetett – színházi élményeket. Szolnokon éltünk, és nekik bérletük volt az ottani színházba. Mindig megvártam, hogy hazaérjenek az előadásról, és kifaggattam őket, hogy mit láttak. Valahogy ösztönösen érdekelt, hogy mi történhet ott” – mesélte a Színház folyóirat online kiadásának Csonka Szilvia, aki az alapítástól, 1996-tól 2000-ig volt stúdiós a Bárka Színházban.

„Nagyon szerettem ezt az időszakot, mert egy komplex alkotói közösség működött, író, dramaturg, színész, rendező együtt dolgozott. A csekély ösztöndíjunk nem volt elég a megélhetéshez, ezért mi, stúdiósok különböző munkákat vállaltunk a színházban a súgástól a kellékezésen át a takarításig. Átláttuk az egész munkafolyamatot, hogy mit jelent színházat csinálni, sokat tanultam belőle, izgalmas időszak volt. Ritka tünemény egy ilyen alkotói közösség” – mesélte.

Csonka Szilviát hatodjára vették fel a Színművészetire: „De hát én a Nyilas jegyében születtem, céljaim vannak, kitartó ember vagyok. 24 éves voltam, korengedményt kellett kérnem, hogy hatodszorra is felvételizhessek. Most már értem, hogy mi lehetett az oka az elutasításoknak. Zárkózott ember és szorongó lélek lévén, nehezen megy számomra öt perc alatt megmutatni valamit magamból. Tudtam, hogy ha sikerül eljutnom a harmadrostáig, akkor egy hét alatt be tudom bizonyítani, hogy mi van bennem, és hogy képes vagyok keményen dolgozni. Hegedűs D. Géza adta meg ezt a lehetőséget. Van egy bevésődött gyerekkori emlékem: miután megnyertem a mesemondó versenyt, meghívtak egy ünnepségre, ahol nagyközönség előtt kellett elmondanom egy mesét. Elmondtam a címét – és semmi nem jutott az eszembe. Anyukám segített ki, ő súgott. Többször is elakadtam, mégsem jutott eszembe lejönni a színpadról, végigcsináltam. De nagyon bántott, hogy anyukámra szégyent hoztam, és elhatároztam, hogy akkor is megmutatom neki, hogy képes vagyok rá. A színészet tulajdonképpen terápia nekem. A szakdolgozatomat is a lámpalázról írtam, A színész a színpadra lépés pillanata előtt címmel. Interjúkat készítettem a lámpalázról, olyan emberekkel, akik valamilyen formában előadnak, közönségük van (színészek, rendezők, karmesterek, tanárok), és azt vizsgáltam, kinek milyen módszerei vannak a nyilvánosság előtti izgalom leküzdésére” – árulta el a színésznő.

Arról szólva, hogy a Vígszínházból miért szerződött Szombathelyre, úgy nyilatkozott: „Vonzott, hogy Szombathelyen újra részese lehetek egy színházalapításnak. (…) Nincs hiányérzetem, teljes az életem. Tizenhat éve vagyok itt, és látom, hogyan formáltuk a nézőinket. Most az utolsó bemutatóm után egy néző elmondta, hogy végigkísérte a színház tizenhat évét, és mennyire nyitottá vált. Újra beülne Jeles András egyik rendezésére, a Zarándokénekre, mert már úgy érzi, hogy megérett rá. Szerintem ez nagyon nagy elismerése az eddigi munkánknak. A szombathelyi nézők is vágynak a szórakozásra, de a gondolkodtató előadásokra is van igényük” – mesélte Csonka Szilvia.

Azt is elárulta, úgy képzeli, hogy a városban marad, akkor is, ha valami ok miatt nem lehetne színész: „A családot és a színházat nagyon nehéz összeegyeztetni. Támogató férjem és családom mellett azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek, szerencsés ember vagyok, de nem kell mindenáron színésznek lenni, ha már nem tesz boldoggá.”