SZFEMayer SzonjaTompa GáborEmber MárkSzinetár DóraAlföldi Róbert
  • facebook
  • instagram
  • 2020. október 20., kedd

    “Melózni kell, vándorolni, újra és újra bizonyítani” – Csuja Imre 60 éves

    2020. július 11., szombat 06:00

    1960. július 11-én született Csuja Imre Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész, az Örkény Színház tagja. Múltidéző összeállításunkkal köszöntjük.

    Borbély Alexandra, Csuja Imre

    Csuja Imre pályájáról:

    1984-ben végezte el a Színház- és Filmművészeti Főiskolát Simon Zsuzsa osztályában, majd a Pécsi Nemzeti Színházhoz került. 1987-ben a debreceni Csokonai Színházhoz szerződött, 1989-ben az egri Gárdonyi Géza Színház tagja lett. 1990-től az Arany János Színházban töltött négy évet, majd szabadfoglalkozású művészként lépett színpadra. 10 év szabadúszást követően 2004-ben leszerződött az Örkény István Színházhoz. Színpadi kedvencei a görög klasszikusok, és Shakespeare művei. Sokat foglalkoztatott, népszerű szinkronszínész, több mint 800 filmnek kölcsönözte a hangját.

    A kortárs magyar film egyik sokat foglalkoztatott művésze, a mai magyar valóságra jellemző ismerős, kicsit a periférián mozgó embertípusok egyik elsőszámú megformálója. 2009-ben összeállította önálló estjét, melyen Ady műveit adja elő.

    Anyám tyúkja / Fotó: Gordon Eszter, Örkény Színház

    A művészről saját szavaival:

    Kezdet: Nagyszerű magyartanárom volt, aki cukorbetegségben szenvedett, és emiatt rosszul látott. Sokszor velem olvastatta fel a verseket, ami nekem nagyon jó gyakorlóiskola volt. Ő fedezte föl először, hogy mocorog bennem valami ezzel a versmondás-üggyel kapcsolatban. Aztán 17 éves koromban egy orosztanárnő megállított a folyosón, és megkérdezte: „Imre, miért nem akar maga színész lenni?”

    Vakrepülés: Kezdőként a színház iránti alázatom és a gyávaságom felülkerekedett a függetlenségvágyon, nem mertem bevállalni a vakrepülést. Aztán az élet megoldotta ezt a dilemmát: megszűnt a fővárosi Arany János Színház, mehettem isten hírével „szabadúszni”. Kezdetben nagyon élveztem, azt vállaltam el a számtalan felkérésből, amihez kedvem volt – ezt az időszakot a szinkronizálás uralta. Aztán egy idő után vágytam rá, hogy része legyek egy társulatnak, hogy újra kötelékben repüljek. Amikor Mácsai Pál, az Örkény Színház igazgatója szerződést ajánlott, gondolkodási időt kértem – elszámoltam háromig, ez pont egy mély levegővétel, majd igent mondtam.

    Csuja Imre, Epres Attila / Tóték / Fotó: Gordon Eszter, Örkény Színház

    Futballkerülés: Én egy első generációs színész vagyok. Középiskolásként több színjátszó csoportban is játszottam Hajdúnánáson – a focizás nagyon nem ment nekem, úgyhogy mondhatni futballkerülésből lettem amatőr színjátszó –, ezeknek ott is nagy divatjuk volt a hetvenes években. Otthon nem fogadták lelkesedéssel az elhatározásomat, hogy érettségi után a színművészetire felvételizzem. Szüleim tanárnak szántak, a kedvükért jelentkeztem is a debreceni egyetem irodalom–történelem szakára, abban a biztos tudatban, hogy oda úgyse vesznek fel. Így is lett. Ezzel nyertem egy évet. Ezalatt üzemi népművelő voltam a tedeji állami gazdaságban.

    Szavalás: Verseket, monológokat mondtam az állattenyésztőknek, növénytermesztőknek, géplakatosoknak! Hajnalban felkeltem és kimentem a tehenészekhez: ők almoztak, fejtek, én meg fél négytől koslattam utánuk és szavaltam nekik meg az állatoknak. Az eredmény nem maradt el: a szövetkezet csapata megnyerte A mezőgazdaság szocialista kultúrája című műveltségi vetélkedőt. Hétvégente pedig egy debreceni színészképző stúdióba jártam. Ennek és talán a sok üzembeli „nyilvános szereplésnek” is köszönhetően a következő évben elsőre felvettek a színművészeti főiskolára.

    Kedvenc: Mindig az a kedvencem, amit éppen játszom. Szeretek a jelenben élni. Sokszor hetekig, hónapokig őrlődöm egy feladaton, küzdök, formálom, tépem, cibálom, míg végül a figura az „enyém” lesz – és akkor azt kiélvezem. Ha belesüppednék a népszerűség adta kényelmességbe, akár le is húzhatnám a rolót. Ahogy azt sem engedhetem meg magamnak, hogy esténként az Örkény Színházban, mondjuk, a Tótékban Tót Lajosként csak egyetlen hasonló mozdulatot, gesztust tegyek, mint az Üvegtigris Csokija.

    Sikerek: Mindig is úgy gondoltam, hogy nem szabad belesüppedni a kezdeti sikerecskékbe, melózni kell, vándorolni, újra és újra minden előadásban bizonyítani. Nagyon nagy szerencsém volt, mert mindig hívtak, sosem kellett kilincselnem, és az életem mindig úgy alakult, hogy tudtam, és akartam is váltani.

    Gáspár Sándor, Kamarás Iván, Csuja Imre, Szarvas József, Rudolf Péter az Üvegtigris 3.-ban

    Nevettetés: Még a pályám elején észrevettem, hogy ha mondok valamit, azon nevetnek, vagy félig nevetnek, félig sírnak. Nem állt szándékomban nevettetni, csak nevettek rajta.

    Sötét oldal: Egy színész csak magából dolgozhat. Meg kell keresni a lelkünknek és az agyunknak azt a szeletét, ami pont Polonius vagy épp Übü papa. Az utóbbi mondjuk tényleg speciális eset, mert ott estéről estére ki kell vetkőznöm önmagamból, annyira ordenáré alak. De mindnyájunknak megvan ez a sötét oldala.

    Kíváncsiság: Inkább az önmagammal szembeni elégedetlenség a jellemző, meg a kíváncsiság, hogy mi van még ebben a szerepben, mit lehet még kihozni belőle. De ez jó, mert hajtja előre az embert.

    Krimi: A színészet számomra olyan, mint egy nyomozónak a felderítésre váró ügy vagy egy keresztrejtvény a rejtvények kedvelőinek. A krimivel egyenértékű, hogy kinyomozzam, mit akar a szereplő, miért akarja, mennyi az igazsága és azt hogyan képviseli. Utálok tanulni, tudni szeretek, ezért igyekszem hamar megtanulni a szöveget. Közben nem hajszolom magam, mert szükségem van arra, hogy a próbafolyamat alatt lépegessek előre. Egyszer fordult elő, hogy készre tanultam egy szerepet, bele is buktam: a Csiszár Imre rendezte Mephistóban Göring szerepébe. Ne tudd meg, mit szenvedtem, ugyanis berögzültek bizonyos mondatok, hangsúlyok, és képtelen voltam szabadulni tőlük. Ha viszont félkészre tanulok meg egy-egy jelenetet, akkor az nem magolásként rögzül be a próbán, hanem élvezetes, izgalmas nyomozás lesz belőle.

    Kerekes Éva, Csuja Imre / Tartuffe / Fotó: Gordon Eszter, Örkény Színház

    Elfelejtett szó: Egyszer meghívtak Hévízre a Jónás könyve előadással, amit már kiegészítettünk több más verssel is. Nagyon jól ment, amikor hirtelen, egy ezerszer elmondott versnél elakadtam, nem jutott eszembe két szó. Nem tudtam átugrani, mert fontos rész volt. Tudtam, hogy nem fog eszembe jutni, így nem húztam tovább a csendet, hanem elmondtam a közönségnek, hogy ez az igazi monodráma, amikor a színész a régóta szavalt versbe belesül a színpadon. Türelmet kértem, és ahogy feloldódott bennem a görcs, el is tudtam mondani az egész anyagot. A végén a feleségem hallotta, ahogy a nézők megjegyezték, hogy milyen jó, hogy legalább bevallottam, hogy nem megy. Szóval még ez is tetszik a nézőknek, hogy a színész is ember, nem pedig egy gép. Ilyenek azok a pillanatok is, amikor valaki elröhögi magát a színpadon. Ezekért nagyon hálásak a nézők, de persze nem szabad ezzel visszaélni.

    Szinkron: Szerintem a szinkronizálást is csak képzett színészeknek lenne szabad csinálniuk. Ez nem csupán arról szól, hogy kinyitjuk és becsukjuk a szánkat. Ott nincs más eszköze a színésznek, mint a hangja, és az adott karaktert ezzel az egy eszközzel kell megtölteni lélekkel, tehát nagyon nehéz feladat. Amikor azt mondja a rendező, hogy mosolyogjon, az nem azt jelenti, hogy a mikrofon mögött vigyorognia kell, hanem hogy a hangjával kell mosolyognia. Ilyeneken múlik, hogy jó lesz-e egy szinkronizált film. A sok szinkroniskola biztosan hígított a szakmán, de a legnagyobb baj az, hogy bizonyos korosztályokban nagyon nehéz kiosztani a szinkronszerepeket, mert kikoptak a színészek.

    Politika: Mi soha nem politizálunk direktben a színpadon. Annyiban aktualizálunk, amennyiben maguk a művek is örök érvényű folyamatokra vonatkoznak. Hisz akármelyik klasszikust vesszük elő, mind ugyanazokról a témákról szól: szerelem, barátság, apa-fiú ellentét, hatalmi alá-fölé rendeltség. Az egész irodalom ezeket taglalja, mert ezek általános érvényű emberi gyarlóságok, vagy épp nagyságok.

    Vigasz: Azt tapasztalom, hogy az emberek visszaszoktak a színházba, aminek többek között az az oka, hogy beleuntak a sok mocsokba, amit a vizuális kultúrából kapnak. Megpróbálnak vigasztalódni a színházban. Élményt szerezni lelkileg, humorilag, agyilag.

    Adrenalin: Tudod, mikor nem szabad benne maradni a szerepben? Mikor az ember hazamegy. 1-2 óra otthon, egy beszélgetés, és lecseng a dolog, lemegy az adrenalin, helyreáll a vérnyomás. Mi színészek adrenalinfüggők vagyunk egyébként is, olyan ez, mint egy motor, ami hajt minket. Itt ülünk az asztalnál és beszélgetek veled, és közben már bevillannak mondatok az esti Hamletből, Polonius szerepéből, pedig még egyáltalán nem kell azzal foglalkoznom, de önkéntelenül is megérkeznek.

    Csuja Imre a Hosszú alkony forgatásán

    Janisch Attila Csuja Imréről:

    Imire a mogorva buszsofőr szerepét osztottam. Nehezen szántam rá magam a kiválasztására, mert nem tetszett a frizurája, meg féltem is attól, hogy gyakorlatlanul lesz-e benne annyi laza merészség, hogy ne ijedjen meg “mélyvizi” partnerétől, Törőcsik Maritól. A próbafelvételre – utolsó kísérletként megtalálni a sehogy sem felbukkanó igazi arcot – a film asszisztense hozta Imrét, akinek az eredeti fizimiskája annyira más volt, mint amilyet szerettem volna, hogy az már-már izgalmasnak tűnt. Végül, gyanakvó bizonytalanságom ellenére, rábíztam a szerepet, de még az első forgatási nap reggelén is szorongtam, hogy miképpen tudunk közös hangot találni.

    Aznap reggel egy néma passzázs felvételével kezdtünk a vidéki helyszínen: az eltévedt Mari kopogtat egy magányos ház ajtaján, majd továbbmenve, a ház sarkától megpillantja a kicsit távolabb, hörrögő motorral várakozó autóbuszt. Imre időben, de erős szorongással érkezett. Felvette a karakteréhez kiválasztott ruhát, amely nekem nagyon nem tetszett, hiszen egy buszsöfőr nadrágja nem lehet élvasalásos, nem kifényesedettre kopott seggű, nem kitérdesedett cucc egy olyan lepukkant, vidéki járaton, amelyet a szerepe szerint kellett vezetnie. Látva a káoszt Imi felajánlotta a saját “tuti gátyóját”, csak valakinek el kellett ugrani érte. Így történt, hogy a képen már az álomgatyában feszít. Nagyon szimpatikus gesztus volt ez Imitől, de a szorongásom nem múlt el, s érezhetően az övé sem. És ráadásul még ott volt az a rettenetes, dendi frizura is, amely végképp nem passzolt a karakteréhez. Ezt a fodrásznak kellett alaposan lenyírva rendbetennie, miközben én bepróbáltam Marival a fent említett jelenetet.

    Amikor visszamegyek Imiékhez, megnézni, hogyan alakul a sérója, az még mindig nyomsztóan dendi, a fodrász meg csak tökölődik, inkább csak simogatja a haját az ollóval, ahelyett, hogy vágná.

    Portugál / Katona József Színház

    Bedühödök:
    – Nyírd már le tök rövidre! Ne szarakodj!
    – Azt nem lehet…
    – Mit nem lehet?
    – Csúnya lesz.
    – Szépségverseny?!

    Szó szót követett, de a fodrász rendíthetetlen maradt, így aztán kivettem az ollót a kezéből és magam estem neki Imi hajának. A már beállított passzázst nélkülem vette fel Gábor. Abban a pillanatban kevésbé volt fontos rendezőként jelen lennem a kamera mellett, mint botcsinálta fodrászként nyirbálni Imi haját. Mire a stáb elkészült a felvétellel, én is elkészültem a fejjel. Kezdődhetett a következő jelenet – a jelenet (!) – próbája.

    Imi beül a buszba. Az első jelenetben még nem látszik a képen, csak a hangja hallatszik, ahogy a távoli buszból kikiabál Marinak:
    – Jöjjön már! Mágára várunk!
    – Rám?!
    Mari meglepetten lép közelebb a buszhoz, és csak ekkor látja meg a sofőrt (a kamera is akkor!), amint az egyik kezével a kormányt tartva, a másik kezét kifelé fordított csuklóval a térdére támasztva néz rá a jármű nyitott ajtaján át (a pozitúrát Imi rögtönözte, olyan természetes lazasággal, mintha a századik filmjét forgatná), és aztán a dalóg – a jelenet szíve, lelke.

    Csuja Imre / Fotó: Végh László

    Az első próba után Mari félrevont enegem.
    – Attila, drágám! Ki ez az ember ott a buszon?!
    – Csuja Imre. Szinte semmit sem tudok róla. Soha nem játszott filmben, ez az első szerepe.
    – Hàt, kurva jó!

    Szerencsére Imre nem hallja Mari jellemzően szűkszavú, elégedett kijelentését. Elég, ha majd az utolsó napján elmondom neki. – Egy kis zabszem nem árt abban a bizonyos lyukban!

    Folytattuk a próbákat.

    Aztán:
    Felvétel!Imi fantasztikus volt! Mindenben. Magabiztos, nyitott, laza, gyorsfelfogású, kísérletező. – Álomszínész.
    Egyetlen óra alatt még a buszvezetést is megtanulta, olyannyira (később kiderült, egész életében buszt szeretett volna vezetni, hát megkapta), hogy félelem nélkül ülhetett az egész stáb a buszon, miközben Imi a szerepe szerint hátrafordulva és hosszan Marira nézve vezette azt.
    – Kicsit jobbra! Kicsit balra! – diktálta neki az irányt az asszisztens, amit Imrének vakon kellett tartania és még dialógusban is lenni Marival közben.
    És Imre tartotta és mondta.
    Rendületlenül és hibátlanul.

    Hát így kezdődött. Csuja Imre és a film.

    És egy életre szóló barátság közöttük és közöttünk.

    Ölellek Imikém! És köszönöm!

    Gyűjtés: T.B.
    Forrás: szabadföld.hu, Magyar Narancs, Origo, Fidelio,
    Színház Online, Janisch Attila Facebook oldala, szimpatika.hu

    - Színházi pillanatok az Instagramon -