Ejtőernyős és pilóta már nem lesz, ahogy rendező sem, ugyanis jobb szereti a teljes csapatmunkát, mint a szóló produkciót. Csuja Imrével munkáról, szülőkről és unokákról is kérdezte a Nők Lapja.
A teljes interjú ITT olvasható.
Filmen vagy sorozatban sosem játszott karaktert ilyen hosszan, mint A mi kis falunk sorozatban a polgármestert. A kérdésre, másfajta színészi hozzáállást igényel-e ez az ő részéről, elárulta: “Erre az ember csak úgy tud készülni, hogy a karaktert ébren tartja magában. Ez a színházban is hasonlóan működik nálam: amíg egy darabot nem vesznek le a műsorról, addig azt is tudom. Addig ébren kell tartani. Ha pedig leveszik, másnap már elfelejtem. (…) A legnagyobb dolog azonban az, amikor úgy sikerül megoldani egy színészi feladatot, mintha nekem írták volna. Ilyen volt számomra a Pillantás a hídról, a Falstaff vagy a Tóték című darab. Minden szerepet úgy kell játszani, mintha nekem írták volna. (…) Olyan, mintha egy jó kosárlabdacsapat tagja lennék: tudom, hol a partnerem és oda dobom a labdát, és ő is tudja, hogy ha visszadobja, én abban a pillanatban ott leszek és számíthat rám.”
Arról szólva, nehéz-e úgy komédiát játszani, ha az ember épp szomorú, vagy nehéz-e úgy drámát játszani, ha az ember épp teli van életörömmel, elmondta: “Végletekről nem beszélhetünk, mert semmi sem csak fekete vagy fehér. Ezek a kedélyek, érzések és indulatok folyamatosan áramolnak az emberben, és a karakterekben is. Vegyük példának A mi kis falunk polgármesterét: valamikor drámai helyzetbe kerül, de olyankor is nagyon vicces tud lenni. Attól is lehet komikus egy jelenet, hogy egy karakter mennyire kétségbe van esve, vagy épp szorult helyzetben van. A drámai helyzetek épp úgy tudnak humorosak lenni, ahogy a humoros helyzetek is lehetnek drámaiak.”
Annak kapcsán, hogy Für Anikó legutóbbi interjújában egy nagy családként írta le az Örkény Színházat, Csuja Imre úgy vélekedett: “Teljesen igaza van Anikónak. Annak ellenére, hogy nem nagyon járunk össze, tényleg úgy működünk, mint egy nagy család. Nagyon figyelünk egymásra, nagyon szeretjük és tiszteljük egymást. Mindenki odaadja a saját maga pluszát, nem csak azt, ami kötelező. (…) Én annyira el vagyok foglalva a családommal meg a három unokámmal, hogy alig-alig van időm, és azt is úgy kell kiszakítani. (…) Annyira sok embert szeretünk, és minket is olyan sokan szeretnek, hogy ha minden meghívást elfogadnánk és mi is meghívnánk azt a sok kedves embert, akik közel állnak hozzánk, akkor az életünk egy folyamatos bulizássá válna. (…) Én innen akarok nyugdíjba menni, már ha egyáltalán egy színész nyugdíjba tud menni.”
Azt is elárulta, hogyan viseli ezt a színház nélküli időszakot: “Szomorúság van bennem a rohadt Covid miatt. Nagyon szomorúvá tesz, hogy zárva vannak a színházak. Olyan szempontból viszont jó, hogy elő tudom készíteni a talajt a kertben a tavaszi veteményesnek, fákat, bokrokat ültettünk, szabad levegőn vagyunk, fát vágunk, fűrészelünk. Igyekszem aktív maradni a kényszerpihenő idején is.”