Csuja Imre kedvenc verséről, a mostani háborúról és arról is mesél a Magyar Hang interjújában, tapasztalta-e a kiskapuzást a Kádár-rendszerben. A járvány alatt döbbent rá Csuja Imre, micsoda stresszben élt korábban. Váratlan érzéssel töltötte el, amikor hetekig nem kellett bemennie játszani. A színművészről november elején jelent meg Csáki Judit portrékönyve “Imi, ne csináld!” címmel.
A kérdésre, valóban igaz-e, hogy az egyik kedvenc verse Az anyám tyúkja, Csuja Imre elmondta:
“Számomra nem elcsépelt. Nyilván azért is az egyik kedvencem, mert valamikor négy-öt éves koromban, hallás után tanultam meg a nagyanyámtól. Az volt a hobbija, hogy verseket tanított nekem. (…) Van egy önálló estem, az Imi, mondj egy verset! Bejártam vele az országot Battonyától Nemesmedvesig. És azt tapasztaltam, hogy mindenhol érdeklődéssel és nagy szeretettel fogadják ezeket a csodálatos szövegeket. Semmi rossz tapasztalatom nincs erről. Négyévestől száznégy évesig mindenki kíváncsi rá. (…) Volt olyan, aki azt mondta, hogy korábban nem szerette Adyt. De most, hogy tőlem hallotta néhány versét, így értette meg. Az nem baj, ha egy ilyen előadóest után az emberek egyszer csak kezükbe is veszik a köteteket. Kimeríthetetlenül gazdag a magyar irodalom.”
A felvetésre, miszerint magunkra gyakran a forradalmak nemzeteként tekintünk, de mondják ránk azt is, hogy a kádárista alkukhoz szoktunk, a színész kifejtette:
“Az emberek nyilván meg akarnak élni, és keresik azokat a kiskapukat, amelyekkel még nem lépnek át bizonyos határt. De tény, hogy nekünk a szabadságvágyunk igen erős, hosszú múltra tekint vissza. Gondoljunk csak Dózsa Györgyre. Nagyon összetett kérdés.”
Csuja Imre arról is beszélt, fiatalon még komoly, drámai szerepekre vágyott elsősorban: “Fiatalkorában igen, az ember vágyik arra, hogy megkapja az úgynevezett színészépítő, nagy szerepet. Mint a Rómeó és Júliából Mercutio, esetleg Truffaldino vagy Hamlet. Ebből Truffaldino jött össze nekem. Az is később, a budapesti Arany János Színházban. De kaptam helyette másfajta szerepeket. Olyanokat, amelyek végül is elindítottak a fejlődés útján. Lépcsőről lépcsőre jutottam előre, szakmailag és önismeretileg is.”
A szélesebb közönség közben a nagyon ismert vígjátékokból jegyezte meg, elsősorban talán az Üvegtigris Csokijaként. Arról szólva, ez mennyire jelentett terhet, úgy vélekedett: “Attól, hogy népszerű lett, nem gondolnám, hogy be is kategorizáltak volna. Kétségtelen, hogy ez hozta a nem várt méretű népszerűséget. Ez a babettás Csoki figura. De azért közben nagy drámai szerepeket is játszottam az Örkény Színházban. Vagy a Katonában vendégként a Portugált. Az sem fekete-fehér, inkább tragikomikus, szívszorítóan nevetséges figura volt. És a verses estek, amelyek úgy kiegészítették azt a képet, ami addig zömmel csak az Üvegtigris volt, a Valami Amerika meg Torrente és a Rém rendes család szinkronja. Szóval nekem most egészen gömbölyű a pályaérzetem.”
A háborúról is kérdezték, arról szorongással tölti-e el, ahogy az újabb tragédiákról, háborús eseményekről olvas:
“Felfoghatatlan, miért kell annyi embert olyan helyzetbe hozni, hogy kénytelenek legyenek elhagyni a szülőföldjüket, a hazájukat, vagy egyenesen meghaljanak egy találat következtében. A háborúban mindig a pusztításé a főszerep, akármilyen oldalról nézzük is.”
A járvány kapcsán pedig elárulta, hogyan viselte azt az időszakot:
“Egyrészt nagyon nehéz volt. Másfelől ráébredtem, hogy eddig micsoda stresszben éltem. Amikor hetekig nem kellett bemennem játszani, az váratlan érzéssel töltött el. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy tudtam pihenni. A színész ideje be van táblázva, menni kell előre, mint a buldózer, aztán jön egy kis nyári szünet. Itt meg keresztbe-kasul voltak vágva az évadok. Igyekeztem kihasználni a kényszerpihenőt. A szabadban voltam sokat, kis konyhakertet építettem. Online játszottunk, verseket mondtunk telefonon a nézőknek. Forgattunk egy kis filmsorozatot is a covid alatt. Kell tudni szünetet tartani. Azóta pedig már én sem vállalok el azért mindent.”
A teljes interjú a Magyar Hangban olvasható.