Czakó Julianna színésznő pályája során kapott Junior Prima és Domján Edit-díjat, töltött meg kamarateret és nagyszínházat, játszotta Roxie-t a Szegedi Szabadtéri Játékokon, és nemrégiben – tíz év után – a Miskolci Nemzeti Színház csapatától a Thália Színházhoz igazolt. Ennek kapcsán Z. Kocsis Blanka kérdezte a WMN oldalán. Lapszemle.

A teljes interjú ITT olvasható.

„Imádtuk Miskolcot, és a város viszontszeretett minket. A közönség egyszerűen fantasztikus! A tenyerükön hordoztak minket, és mindig telt ház előtt játszottunk, amiért nem lehetünk elég hálásak. Mégis, amikor jött számunkra egy lehetőség a Tháliában, férjemmel (Görög László színművésszel – a szerk.) úgy éreztük, ideje váltani. Így a kislányunk az óvoda utolsó évét a leendő osztálytársaival járja majd és az élete visszatér egy valamivel hagyományosabb kerékvágásba. Az új színházi lehetőségek mellett most még inkább rá fókuszálunk, neki és a családunknak szeretnénk még több minőségi időt teremteni” – számolt be Czakó Julianna.

A kérdésre, a család-e a legfontosabb, úgy válaszolt: „Egyértelműen igen! Alapvetően tisztelem a hagyományos értelemben vett női szerepeket. Élvezem a takarítást, a főzőcskézést, és szívesen vagyok otthon a kislányommal. Ugyanakkor bármikor simán kisminkelem magam a kocsiban vezetés közben, és azt is tudom, hogy a színház nélkül nem vagyok egész. A színpad adja meg nekem mindazt, amire a kiteljesedéshez – a családomon kívül – nőként és emberként is szükségem van. Nagyon szerencsés vagyok, mert bár az egyensúlyt megtalálni nehéz, a szüleim, akik számomra igazi hősök és példaképek, a kezdetektől fogva támogattak és támogatnak engem.”

Arról szólva, hogy az anyaság sokat formált-e rajta, kifejtette: „Bevallom, először nem volt teljes az örömöm: úgy éreztem, véget ért a fiatalságom, és lehúzhatom a rolót. Hogy már inkább csak megtűrt vagyok, mint értékes, hiszen jönnek a fiatalabbak, a tehetségesebbek, az izgalmasabbak… és féltem, hogy amíg én otthon vagyok, a pályám véget ér. Aztán ahogy a kislányom világra jött, ráébredtem, hogy vannak előnyei is az öregedésnek. Többet tudunk, többet tapasztaltunk és többet láttunk, jobban tudunk reagálni helyzetekre, kicsit bölcsebbek, kicsit rugalmasabbak vagyunk. (…) Valójában csak annyi történt, hogy bár még mindig szívesen adok az energiáimból a fontos dolgokra, a haszontalan időtöltésekből, elvesztegetett percekből köszönöm, nem kérek.”

Arról is faggatták, hogyan hat mindez a hétköznapjaira: „Az utóbbi hetekben, hónapokban az élet sokat tanított nekem arról, hogy egy család ereje az összefogásban, összetartozásban rejlik. Megtapasztaltam, hogy az egészség mulandó, és ha nem vigyázunk magunkra, illetve azokra, akiket szeretünk, a stabilnak hitt egyensúlyi helyzetünk bármelyik pillanatban meginoghat. Ráébredtem, hogy az emberek, akiknek a jelenlétét természetesnek vesszük, a helyzetek, amiknek olykor csak a fonákjáról veszünk tudomást, az élet, ami nem csak akkor lehet teljes, ha nagybetűs, mulandó. A mostban kell jelen lenni, és a valóságra kell fókuszálni ahelyett, hogy azon morfondírozunk, mit gondolnak mások.”

Azt is hozzátette: „Mint minden embernek, úgy nekem is vannak szorongásaim, aggodalmaim. Foglalkoztat a nőiségem, az anyai szerepem, a színpadi jelenlétem, vannak párkapcsolati nehézségeim, szerepkonfliktusaim vagy viták az életemben… De nem az határoz meg, mit gondolnak rólam mások. (…) Az (ön)szeretet, az (ön)elfogadás, a szabadság valójában egy döntés, hogy elég jók vagyunk önmagunk számára.”