Sára Sándor Kossuth-nagydíjas operatőr, rendező, a Nemzet Művésze, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a XX. századi magyar filmművészet megkerülhetetlen alakja volt. 1933. november 28-án született Turán és 2019. szeptember 22-én hunyt el Budapesten.

Rendezőként a kísérleti etűdtől a lírai szociográfiáig, a szatirikus jelenkori parabolától a történelmi és a legújabb kori társadalmi igazságtalanságok ellen tiltakozó játékfilmekig és a tabudöntő „beszélő fejes” riport-dokumentumfilmekig sok minden egymás mellé került benne.

Az operatőri életmű is hasonlóan gazdag és változatos, hiszen ahány rendezőpartnere volt, annyi képi stílust teremtett. Ennek a nem csupán művészi, hanem közéleti szempontból is jelentős életműnek a „nehézsorsúak” arcát nemcsak Magyarországon, hanem Indiában is megörökítő fotók és a Duna Televízió című „mozi” képei is a szerves részét alkotják. 

Sára Sándor 1933. november 28-án született a Galga-menti Turán, vasutas családba. Édesapja aljegyzőként, majd a közeli Ikladon jegyzőként dolgozott.

Elemi iskoláit Turán, Ikladon és Aszódon végezte, középiskolai tanulmányait Jászberényben, anyai nagyszüleinél kezdte, majd Aszódon folytatta. Az aszódi gimnázium egyetlen tiszta kitűnő diákja, édesapja miatt még a nevét sem említették az évzárón, sőt későbbiekben – mint „osztályellenséget” – a háború után alaptalan vádakkal többször internálták.

A Vörösmarty Gimnáziumban érettségizett 1952-ben, rendezőnek készülő osztálytársa biztatására elhatározta, hogy operatőr szakra felvételizik a Színház- és Filmművészetire.

„Láttam egy újsághirdetést, amely azt ígérte, hogy a Színművészeti Főiskolára érettségi nélkül is felvesznek. Rögtön kaptam az alkalmon, mert nagyon nem szerettem tanulni, de gyorsan kiderült, hogy régi újságot olvastam, a lehetőség már a múlté. A második kísérletemben szerepe volt az osztálytársamnak, Bácskai Lauró Istvánnak, akinek feltett szándéka volt filmrendezővé válni. Biztatott, hogy legyek operatőr, mert akkor együtt dolgozhatunk, új barátot sem kell keresnünk. Meggyőző volt az érve.

1952-t írtunk, a legkeményebb Rákosi-diktatúrában pedig halálos bűnt, vele együtt súlyos hátrányt jelentett az önéletrajzomban szereplő főjegyző édesapa. Egy évvel később azonban jött Nagy Imre és vele az enyhülés időszaka. A második próbálkozásom sikeres volt” – nyilatkozta.

Fő mentorai Szőts István, Illés György és Szőllősy Éva, ez utóbbi kettő Sztálin halálát követen vehette fel végül 1953-ban a főiskolára. Gaál Istvánnal közös vizsgafilmjüket, a Pályamunkásokat Gaál rendezte és vágta, Sára pedig fényképezte 1957-ben.

A modern magyar filmművészet nyitányának tekinthető filmetűd 1959-ben a bécsi Világifjúsági Találkozón aranyérmet nyert. Sára Sándort a siker ellenére, mivel az 1956-os forradalom alatt a főiskolai forradalmi bizottság tagja volt, végérvényesen el akarták tanácsolni a pályáról, és „büntetésként” a Híradó- és Dokumentumfilm Gyárba helyezték, segédoperatőr lehetett.

Sára 2008-ban azt nyilatkozta erről a korszakról, hogy a forradalom leverését követő véres terror idején „nem nagyon szerzett örömet, hogy pufajkások között szolgált operatőrök után vigyem az akkumulátort. Ezért amikor csak lehetett, elkerültem a munkákat. Voltunk ezzel így néhányan. Helyette képeztük magunkat, és olyan emberek közé jártunk, akik be voltak tiltva, és akiktől tanulhattunk”.

A kérdésre, mit csinált ’56-ban, amiért félre akarták állítani, elmondta: „Filmszakmai kérdésekkel foglalkoztunk a forradalmi bizottságban, a harcokban nem vettem részt. Azt akartuk, hogy oktassanak filmtörténetet a főiskolán, és ne csak szovjet filmeket, hanem az egész világ filmtermését. Illetve néhány tanárt, akinek a szemléletét és magatartásmódját nem ítéltük megfelelőnek, rendelkezési állományba raktunk. Így járt Keleti Márton is, aki ezt zokon vette, és később azt terjesztette rólam, hogy géppisztollyal kergettem a főiskola körül. Ez egy mulatságos Stan és Pan-jelenet lett volna, én ugyanis cingár fiú voltam, ő pedig nagydarab. Illés Gyuri akkor is békebíróként közvetített, és mondta, kérjek bocsánatot Keletitől, de nem tehettem, mert azzal elismertem volna, amit híresztelt rólam. Egyszer aztán a Balázs Béla Stúdió ügyeletes képviselőjeként engem küldtek a pártközpontba, ahol ott volt Keleti is, és mivel késett, sorban mindenkivel lekezelt. Velem is – mondjuk kézfogásnak nem nevezném, mintha egy húspacnit nyomnának a tenyeredbe, úgy fogott kezet –, és így a párt színe előtt kibékültünk.”

A „passzív rezisztencia” lassan kezdett oldódni. Az első önálló operatőri feladatra Raffai Anna kérte föl Sárát 1959-ben, a Busójárás című néprajzi filmben. 1960-ban született meg első rendezése, a Virágát a napnak című kísérleti film. A magyar filmtörténet – és Sára nemzedéke – számára a Balázs Béla Stúdió 1960–61-ben kiteljesedett „kivételes időszaka” hozott mind tartalmi, mind formai tekintetben gyökeres fordulatot.

A politikai propagandával átitatott művek helyett saját személyes élményeiket akarták megjeleníteni a filmvásznon, a legjobb magyar hagyományokat a világon akkor tért hódító modern filmművészet eszközeivel ötvözve. Erre a reményre a Balázs Béla Stúdióban készült több film – köztük például Szabó István 1961-es Te című rövidjátékfilmje és Sára 1962-es dokumentumfilmje, a Cigányok – nemcsak itthon, hanem külföldön aratott váratlan sikere is feljogosította őket.

Sára Sándor az akkori kultúrpolitika által meghatározott támogatott – tűrt – tiltott kategória közül az utóbbi kettő határán egyensúlyozó irányzat vezéralakja lett, a népművészet „tiszta forrásából” merítve járult hozzá a modern magyar filmművészet megteremtéséhez.

A Balázs Béla Stúdió első nemzedékének legendás közösségi szellemét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a következő években Sára olyan eltérő szemléletű és stílusú, de egyformán korszakos jelentőségű filmek új és erőteljes képi világot, kompozíciós módszereket teremtő operatőre lett, mint a Sodrásban (Gaál István, 1963), a Gyerekbetegségek (Kardos Ferenc–Rózsa János, 1965), az Apa (Szabó István, 1965), a Tízezer nap (Kósa Ferenc, 1965, bemutató:1967) vagy a Szindbád (Huszárik Zoltán, 1970).

„Az elején azért akadt egy kisebb konfliktusunk. Zolinak volt egy jelenete a filmben, ahol két lánnyal táncol, úgyhogy leküldtünk hozzá a nyárra egy tánctanárt. Jól érezték magukat, ettek, ittak, beszélgettek, de táncolni nem tanult meg Zoli, az biztos. Amikor eljött a felvétel ideje, és nem ment a tánc, ideges lett. Szólt a kellékeseknek, hogy vigyék ki a képből a székeket, mert zavarják. A kellékesek kivitték, de a tánc akkor se ment.

mesélte egy interjúban a Szindbád forgatásáról.

Sára Sándort a dacos tettvággyal párosult formateremtő érzékenység nemcsak operatőrként, hanem rendezőként is jellemezte. Feldobott kő című önéletrajzi ihletésű első játékfilmje forgatókönyvét Sára mellett Csoóri Sándor és Kósa Ferenc jegyezte, akikhez a hatvanas évek közepétől több évtizedes szoros munkatársi és baráti viszony fűzte. Sára és Csoóri közös nagyszabású történelmi vízióit, terveit az 1978-as 80 huszármegvalósítása szimbolizálja.

Sára Sándor a nyolcvanas évek legnagyobb hatású, felkavaró erejű, és ma már felbecsülhetetlen forrásértékű tanúságtevőket megszólaltató dokumentumfilmes irányzatának a megteremtője. Ezek a „beszélő fejes” hosszú-dokumentumfilmek az évtizedekig hallgatásra ítéltek megszólaltatásával a társadalomtudományi kutatásokban is kényszerűen elhallgatott legsúlyosabb tragédiáiról, a 20. századi történelem különböző színezetű diktatúráinak kiszolgáltatott egyszerű emberek mérhetetlen szenvedéseiről tudósítottak.

A legsúlyosabb tabutémák érintésére természetesen csak 1989 után forgatott dokumentumfilmjeiben kerülhetett sor (Lefegyverzett ellenséges erők I–II., 1991; Magyar nők a Gulágon I–III., 1992; „Aki magyar, velünk tart” I–II., 1993; Nehézsorsúak I–XV., 2004; Memento, 2006).Sára Sándor sokszínű, váratlan stílus- és műfajváltásoktól sem mentes életművének különös időszaka volt az a hét év (1993–2000), amíg a Duna TV elnöke volt.

Sára egy korábban elképzelhetetlen valódi közszolgálati, sőt kulturális televíziót épített föl a munkatársaival. Szakmai elképzelései igazolásaként 1999-ben az UNESCO a csatornának a Világ legjobb kulturális televíziója címet ítélte.

Sára Sándor szoros együttműködést valósított meg a Duna Televízió és az értékes dokumentumfilmeket gyártó Dunatáj Alapítvány között, és ő hívta életre 1995-ben a fiatal filmesek számára filmkészítési lehetőséget biztosító Duna Műhelyt is, illetve a hazai és határon túli magyar televíziósok-filmesek szakmai továbbképzésére 2000-ben az ő kezdeményezésére alapították a Dunaversitas Egyesületet, és a Lakitelki Filmszemlét. Szülőföldje, a Galga-mente támogatására Tura városával művészeti alapítványt hozott létre.

A Magyar Művészeti Akadémiánál Sára Sándor kezdeményezte az 53 magyar film, majd a 100 magyar dokumentumfilm című vetítéssorozatot, amelyen 2012 novembere óta sok száz fiatal ismerhette meg a magyar filmművészet kiemelkedő alkotásait és még élő alkotóit.

2013 őszén, 80. születésnapja alkalmából Sára Sándort országszerte ünnepelték. Tucatnyi budapesti és vidéki oktatási és kulturális intézmény képviselői az ELTE Filmtudományi Tanszékén tartott konferencián és egy vaskos tanulmánykötetben elemezték sokoldalú életművét, s azonos című portréfilm is készült a magyar kultúra kiemelkedő képviselőjéről.

Munkásságát számos díjjal jutalmazták. A Magyar Művészeti Akadémia, mely köztestületnek alakulásától, 2011 óta volt tagja, 2011–2014 között elnökségi tagja, 2017-ben Életműdíjjal ismerte el.

„A kultúrának pedig nemcsak az a dolga, hogy igényeket elégítsen ki, de az is, hogy neveljen, információhoz juttasson, példát nyújtson” – vallotta Sára Sándor.

Forrás: MMA, MTI, Színház Online, Filmtett.ro