Danis Lídia: „A színpadon a természetes létezés a legnehezebb”
2021. szeptember 27., hétfő 07:12
A Teljesen idegenek c. előadással kezdte a bemutatók sorát a tatabányai Jászai Mari Színház. A Paolo Genovese által írt és rendezett 2016-os olasz film alapján készült darab egy baráti társaság estjébe enged bepillantást. Egy játékba kezdenek: az asztalra helyezett telefonjaikon kihangosítják illetve felolvassák a beérkező üzeneteiket. Bár úgy hiszik jól ismerik egymást, a játék során váratlan titkok derülnek ki. Evát, a terapeutát Danis Lídia alakítja – ennek kapcsán kérdezte a Deszkavízió.
A teljes interjú ITT érhető el.
A kérdésre, amikor látta a filmet, eszébe jutott-e, hogy ebből milyen jó előadás születhetne, azt felelte: „Érdekes, de nem. Inkább filmes szemszögből gondoltam végig, hogy akár kis költségvetésből (kevés szereplő, egyetlen helyszín) is mennyire jó történet születhet meg. Az viszont eszembe jutott, hogy nyilván azért készült belőle ennyi feldolgozás, mert sajnos tényleg egy ilyen világban élünk, ahol az emberek többsége null-huszonnégyben a telefonját nyomkodja és nem tud létezni anélkül. Tulajdonképpen egy dobozban zajlik az életünk, a kezünkben hordozzuk éjjel-nappal. Nekem is mondta már a 12 éves fiam, hogy mennyire gáz, hogy nem vagyok fent például az instán.”
Danis Lídia szerint a Teljesen idegenek olyan, mint egy brüsszeli csipke, sok kis apró dologból tevődik össze: „Számomra az ilyen típusú feladat talán még nehezebb színészként: a Tartuffe vagy a Macbeth tele van drámai pillanattal vagy komikus jelenettel – nekem ezeket könnyebb játszani, mert karakteresebb, könnyebb rajta fogást találni. A Teljesen idegenek viszont egy társalgási darab, aminek a lehető leghétköznapibbnak kell lennie, a színpadon a természetes létezés a legnehezebb. Ráadásul, teljesen máshogy kell készülni otthon, hiszen ebben nincsenek monológok, kettős párbeszédek, mind a hat emberre koncentrálnom kell végig, pontosan kell tudnom, hogy melyik félmondat után mi következik, különben borul minden, mint a dominó. Ezt a darabot nem egy, hanem hét ember viszi el a hátán.”
Arról is szó esett, hogy Szikszai Rémusz rendezéseiben a tapsrendnél mindenki – a szerep nagyságától függetlenül – máshol áll, amikor le- majd felgördül a függöny: „Jól látod, így van, és én ezt kimondottan szeretem benne: számára minden a közösségről szól. A színház nála közös munka, amiben mindenki ugyanakkora részt vállal, minden ötletet meghallgat, kíváncsi ránk, a véleményünkre. (…) Ebben van valami egészen emberi – ahogyan a társulatunk is az.”