A Magyar Látvány-, Díszlet- és Jelmeztervező Művészek Társasága (MALÁT) új vezetőségének (Kálmán Eszter elnök, Balazs Juli, Tihanyi Ildi elnökségi tagok) kezdeményezése nyomán új interjúsorozatot indítottak a Színpad című kiadványban, amelyben a szakma két-két képviselője – fiatalok és már régóta a pályán alkotók – osztják meg egymással és az olvasókkal a látványtervezésben szerzett tapasztalataikat, gondolataikat. A sorozatot Ambrus Mária és Devich Botond díszlettervezők nyitják meg. A Jászay Tamás gondozásában megjelent beszélgetés most másodközlésben jelenik meg oldalunkon.

Egy tapasztalt és egy fiatal díszlettervező: Ambrus Mária és Devich Botond. Ismerik egymás munkáit, de korábban még soha nem találkoztak szemé- lyesen. Indulásról, inspirációkról, rendezőkről és a tervezők általános helyzetéről is beszélgettek egymással. Címszavak köré csoportosuló gondo- lataikat Jászay Tamás jegyezte le.

Devich Botond: Az egyik fő oka annak, hogy veled akartam beszélgetni, az az, hogy egyáltalán nem ismerjük egymást, most találkozunk először. Ennek ellenére sok munkádat láttam: számos olyan színházi előadáshoz készítettél díszletet, ami inspirált.

Ambrus Mária: Ez nagyon megtisztelő. Mondanál néhányat? Kíváncsi vagyok, melyik díszle- tem hatott rád.

DB: A legfontosabb az Erkel Színházban A bűvös vadász volt. Az egyetemi tanulmányaim kezdetén az Art Magazinban volt egy cikk, amelyben mindegyik munkádról írtál néhány gondolatot. Ez nagyon tetszett, mert a tervezők ritkán beszélnek saját munkáikról összefüggően, leíró módon. Tetszett az is, ahogy hangsúlyozod, hogy a színházon kívülről jöttél, és a közelítésed a szakmához nekem valahogy érvényesebbnek tűnt, mint amit egyébként láttam. Mindenesetre a bolgár kommunista párt kongresszusi központjának dekonstrukciója nagyon felvillanyozó arányrendszerben került színpadra.

AM: Örülök, hogy A bűvös vadászt említetted, mert óriási kihívásként éltem meg. Azon tervek közé tartozott, amiket nagyon akartam. Gyerekkoromban, a rádióból tanultam meg az opera közis- mert részleteit, például a vadászkórust. Általában, ha a tervezési folyamat elején beég valami, mond- juk egy kép, attól nem tudok szabadulni – itt is ez történt. Nehéz volt a korhadó bolgár pártpalotát színpadra tenni és ott működtetni. Máig fáj, hogy nem tartja műsoron az Operaház, amikor a művé- szektől a festőműhelyig sokan őrületes munkát tettek bele…

Én nem sok munkádat láttam, Budaörsön a Szentivánéji álmot, a Kamrában az Isten, haza, családot és a Magányos embereket. Budaörsön meghatódtam a csodálatos revüfüggönytől: amikor ott dolgoztunk, megkérdeztem, hol tartják. Büszkén mutatták meg a plafon alatt, gondosan becsomagolva. A másik két előadás között a hasonlóság adott: a fából épült hétvégi házak közötti párhuzamra gondolok. Ott az fogott meg, hogy mennyire korrekt szerkesztésűek; látszik, hogy aki kitalálta, gondolt arra, hogy például két fa hogyan épül össze, ráadásul úgy, hogy szét is lehessen szedni, majd újra összerakni. A Magányos emberek kapcsán érdekes volt megfigyelni, hogy bár közhiedelem, hogy nem jó, ha a látómezőben végighúzódik egy akadály, a faoszlopok jelenléte kifejezetten rákényszerített, hogy bekerüljek az előadásba. Sokszor van olyan érzésem, hogy a tervezésnél háttérben marad, hogyan találkozhat két anyag, erre milyen lehetőségeik vannak, és mindez hogyan látszik a nézőtérről.

DB: Az Isten, haza, család díszletfalai a Ma­gányos emberek terének felét kiteszik, ilyen formában újra vannak hasznosítva. Sok munkádban

kifejezetten a szerkezet és egy más réteg találkozása, illetve ennek az arányai fogtak meg. Az általad létrehozott tereknek van egy erős konstruált jellege, ez soha nincs elrejtve, mégis egy kifejezetten mesei réteg kerül a szerkezetekre.

Indulások, időkeretek

AM: A Műegyetem építészmérnöki karán végeztem, és eszem ágában sem volt díszlettervezőnek állni. Ugyan tisztelettel és némi irigységgel néztem kollégáimat, akik a film és a színház területén tevékenykedtek, de én arra készültem és azt tanultam, hogy időtálló anyagokból épületeket tervezzek. Menczel Róbert belsőépítész kollégám és barátom rögtön díszlettervezéssel kezdett foglalkozni, ahogy végzett az Iparművészetin. Munkáit figyelve érdekelni kezdett, milyen lehet eldobható anyagokkal dolgozni, ideiglenességet létrehozni: megtetszett, hogy a díszlet nem az örökkévalóságnak készül. Pénz persze ehhez is kell, de nem annyi, mint egy épület megépítéséhez. Zsótér Sándorral együtt néha segítettünk Menczelnek, például makettek készítésében, és akkor Zsótér ötlete volt, hogy kezdjek el díszletet tervezni. Első munkánk Nyíregyházán A kaktusz virága volt. Ek- kor építészként tervezővállalatoknál dolgoztam, főleg régi épületek felújításán. Egy ideig a két irány párhuzamosan futott: nagy előnye volt, hogy az építészmunkák miatt nem tudtam végtelen időt tölteni a díszlettervezéssel, de idővel ez változott. Te hogy vagy ezzel? Arra gondolok, hogy az ember képes egy feladattal végtelenül sok időt eltölteni. Ha távoli a határidő, ha kevés a meghatározó tényező, hajlamos vagyok elveszni a lehetséges megoldások keresésében.

DB: Amikor egy következő évad összeáll, az a legnagyobb kérdés, hogyan lehet megfelelő idő- beosztásban elvállalni munkákat, aszerint, hogy mikor mivel mennyit lehet foglalkozni. Szerintem ez a szakma egyik legnehezebb része: megtanulni beosztani az időt. Igyekszem úgy kialakítani az éva- dot, hogy maradjon idő mindenre. Az, hogy egyetlen munkával bármeddig lehet foglalkozni, sajnos igaz. Zsótérral mennyire tervezhető egy évad?

AM: Eddig többé-kevésbé az volt. A harminchárom évnyi közös időszak alatt általában évi három-négy munkával lehetett számolni, később, amikor ő osztályfőnök lett, ehhez még egy-két vizsga is hozzájött. Ezek nekem mindig jóval könnyebbek, már csak azért is, mert nincs pénz, az ötlet pedig többnyire gyorsan megvan. Mivel kevés a lehetőség, nincs hová elkalandozni.

Képzések

AM: Az én tanulmányaim kicsit kalandosak voltak. A Magyar Iparművészeti Főiskolán (a mai MOME jogelődje) kezdtem, aztán jött a Műegyetemen az

Építészmérnöki Kar, amire következett a Mesteriskola. Az Iparművészetin csupa jó építész tanított, akik beleverték az emberbe azt a fajta konstruálási gondolkodást, amire a te munkáidban is rácsodálkoztam. Sok minden megmaradt ebből, amit hasznosítani tudtam a színházban. Az építészet sem csak tégla meg beton, sok dolgot szerelni kell, oda kell figyelni az anyagokra, kapcsolataikra. Tervezőként tudomásul kell venni, hogy egy díszletet szét kell szedni, majd össze kell rakni – ez nem könnyű, de nagyon fontos. A színházi gépezetről, trégerekről, ponthúzóról, süllyedőről szükséges alaptudás viszonylag egyszerű.

DB: A Képzőn a szcenográfia minden kapcsolódó területére, beleértve a bábot, a tévét vagy a filmet, nyílt egy kis rálátás. Nem leendő színházi embereket tanítottak, az alapképzés inkább tájékoztató, alaprajz jellegű volt. Tréger és ponthúzó témában egyetértek: én is azt gondolom, hogy ez a tervező feladatai közül csak egy kis szelet. Amire a képzések szerintem kevésbé készítenek fel, az a tervezői helyzetben rejlő szabadság felismerése. Az alapképzés kőbe vésett rendszerként tekint a struktúrákra, ahol a tervezőnek megszabott helye van. Az én tapasztalatom viszont más: a tervezőnek jóval nagyobb autonómiája van, mint amit sejt az alapképzés elvégzése után. Münchenben is jártam egyetemre – Katrin Brack osztályába –, ami inkább művészképzés, és más struktúrában működik, mint nálunk. Ott sokkal több a lehetőség arra, hogy egy hallgató a színházról, a térről, az ezekkel ápolt viszonyáról gondolkodjon, ne pedig egy elvégzendő feladatról.

Tervezői autonómia, rendezői befolyás

AM: Az autonómiát illetően egyetértek veled, hiába mondják laikusok néha, hogy „de hát oda van írva, hogy várrom kell, mit kell azon gondolkozni?” Ami a rendezői befolyást illeti: majdnem mindenben, amit csináltam, benne van Zsótér keze. Jó szeme és térérzéke van, bele is tanult a tervezésbe, a tanácsai sokat segítettek. Ugyanakkor végig jellemző volt, hogy azt csinálhattam, amit akartam. Persze nem mindig tudtam, mit akarok. A feladat mindig új, soha nincs biztosíték arra, hogy az ember megtalálja az egyetlen igazi megoldást, kényszer viszont van: el kell készülni vele. Ennyi idő alatt meghonosodik valamiféle rutin, előre láthatók egymás bizonyos reakciói. Azt a beavatkozást, segítségnyújtást, tanácsadást – minek nevezzem? –, amit ő adott, mástól valószínűleg nem kapnám meg. Folyamatos volt a munkaellátottság: ha akartam volna, akkor se kirándulhattam volna másfelé. Tíz év után volt néhány felkérésem, de gondolkodás nélkül mondtam nemet, noha az is érdekes lehet, ha több rendezővel dolgozol.

DB: Nagyon radikális pályának látom a tiédet ezzel a fajta kizárólagossággal. Szerintem egy rendező-tervező munkaviszony akkor tud igazán elmélyülni, akkor tud egy közös esztétika fejlődni, ha ez ismétlődő munka, ami nagyon hasznos mindkét félnek. Ha szorosan lehet együtt dolgozni egy rendezővel, akkor válik egyértelművé, hogy a szcenográfiának nem csak tere van, hanem ideje is. És ha a kollaboráció állandó, akkor tud a tervező elkezdeni igazán előadásokban gondolkodni. Ezt nagyon érzékelem a munkáidon. Én több rendezővel dolgozom, de tény, hogy mondjuk, Tarnóczi Jakabbal jó nem a nulláról kezdeni azt a kérdést, hogy egyáltalán mit érdemes csinálni.

AM: Gondolom, a közös korosztályhoz tartozás is számít. Talán közös gondolkodást feltételez. Valaminek az ismeretét, ami benne van a levegőben.

DB: Igen, a generációs közösség alapvető, és szükségem is van rá. Kivételt jelent a munka Ascher Tamással – a Miskolci Nemzeti Színházban a Gyévuskán dolgoztunk együtt –, de őt még az egyetemről ismertem, rendszeresen nézte a vizsgaelőadásokat, amikben dolgoztam. Soha nem mondtam volna neki, hogy szeretnék vele dolgozni, de amikor felkért, nagyon örültem. A különböző generációk közötti párbeszédből izgalmas dolgok születhetnek.

Inspirációk, esztétikák

AM: Elsősorban a szöveg adja a gondolatot, de olyan is van, hogy egy cím inspirál, ilyen volt például a szombathelyi Koldusoperánál a tátott szájú cápa, ami fölfújva alig fért el a színpadon… Vagy a kecskeméti Hosszú út az éjszakába, ahol a főszereplő feleség utálja a házukat, és erről van egy képszerű, irányadó mondata. Hideg, undok trapézlemezből született a ház, amiről beszélt. Ritkán, de volt példa arra, hogy „rendelésre” dolgoztam: ha határidő előtt öt perccel se tudtam olyat mondani, ami Zsótérnak és nekem is jó lett volna. Ő talált egy helyet vagy egy képet, és az lett a díszlet.

DB: Én általában a térstruktúrából indulok ki. A képiség, a vizualitás talán később jön, az első a tér arányrendszere. A szöveg, a zene, a beszélgetések nem hierarchikusan kapcsolódnak egymáshoz a fejemben. Az is igaz, hogy ha egy rendezővel többet dolgozom, egyre organikusabb a közös gondolkodás. A fő cél megpróbálni egy színházi előadás ritmusát, tempóját, idejét valamilyen arányrendszerben elképzelni, és ehhez rendelni képi megoldásokat. Hogy ezeknek mi a forrása, azt nem feltétlenül tudom megmondani. Nyilván van egy ízlésem, vannak anyagok, formák, fénykonstrukciók, amik vonzanak. Ahhoz, hogy tőlem „rendelni” lehessen, meg kell értenem azt, amit csinálunk. El kell tudnom magyarázni az alkotótársaimnak, hogy mi a színpad gondolata, nekik pedig érteniük és szeretniük kell azt. A kétoldalú egyezség az ideális: ha kitalálok valamit, amit valaki megért, és utána ő is akarja, azzal a magam számára is hitelesítem a gondolatot.

AM: Szeretek művészeti alkotásokból táplálkozni, egy-egy darabnál beúsznak a régen ismert képek. Van
úgy, hogy ez szerzői jogot is sérthet. Egy kortárs festő, az új Lipcsei iskola tagja, Ulf Puder két festménye óriási makettként jelent meg az Operaház színpadán Haydn Orfeusz és Euridiké­jében: egy leszakadt vonat egy kettétört híddal. Úgy éreztem, tudnia kell erről, értesítettük, és eljött megnézni az előadást. Más dolog a másolás. Amikor a Magyar Rádió 14-es stúdióját másoltuk az Örkény Színházban a Mi történt, miután Nóra elhagyta a férjét című előadásban, kaptunk a Rádiótól speciális bútorokat, maradék akusztikus burkoló lemezeket. A színpadon a falakkal határolt tér folyamatosan változtatta az alakját. Anna Viebrock világhírű tervezőnő utolérhetetlen módszere, hogy valóságos, létező belső tereket rak színpadra titokzatos módosításokkal. Ez a gondolkodás világszerte elterjedt az utóbbi évtizedekben. A Radnóti Színház Medeájának díszlete egy szovjet laktanya kultúrtermének másolata volt.

DB: A Katona József Színházban az Extázis egy nagyon jellemző budapesti lakásalaprajzot követ: a kétszobás lakás hallal minden bérházban megtalálható. Volt egy lakás, ahol több imprót is csináltunk, abból inspirálódtunk. A festménykölcsönzésről jut eszembe: az Extázis díszletében ott van a Képzőre pár évvel fölöttem járt Gresa Márton Love your problems című képe. A műalkotás az előadás szellemiségével analóg módon bekerül a térbe, izgalmas egy létező műtárgyra színpa- di kontextusban tekinteni. Nekem főleg Katrin Brack és Bert Neumann jelent fontos inspirációt a nagy német tervezők közül. Színházban Philippe Quesne, az FC Bergman és a Studio Dries Verhoeven hat erősen. Sokáig nagyon meghatározó volt Thomas Demand. Ez egy bonyolult művészeti praxis, ami nagyon hasonló a színházi munkához. Az ő gondolkodása a modell fogalmáról alapvetően fontos számomra. Szerintem a színházi díszlet is egy modell, az előadás világának modellje.

Kompromisszumok, mennyiség

AM: Természetesen nem mindegy, hogy kicsi, fekete teremben, vagy egy Fellner-Helmer-féle nagy színházban tervez az ember. De közben valahol mégsem számít, hiszen az adottságokon nem tudsz változtatni. Azt kell szeretni, ami ott van, és elsősorban a feladat diktál. Neked hány tervezésed van egy évadban?

DB: Ebben az évadban öt. Ez bírható mennyiség, amit szívesen csinálok, főleg, ha jók a munkák. Minél több van ebből külföldi színházakban, annál kisebb az anyagi kényszer.

AM: Úgy emlékszem, a pályám kezdetén mélységesen alábecsülték a színházak ezt a területet. Kell egy pár bútor és valami fal, ajtóval. Mostanra mintha javult volna a helyzet, ha fizetésben nem is, de a tervezők megbecsülésében van fejlődés.

DB: Lehet, hogy rugalmasabb a rendszer, mint korábban volt. A színházak ugyanakkor nem hoznak olyan helyzetbe, hogy tervezhetővé tegyék a náluk végzett munkát. Ha én rakom össze azt, vagyis kifejezetten kérem, hogy tartsanak egy bizonyos ritmust, általában nyitottak rá, de maguktól nem szorgalmazzák.

AM: A kezdetekről vannak rossz emlékeim, de jó is eszembe jut. Azt hittem, hogy amikor azt mondom Nyíregyházán, hogy itt majd két hattyú átúszik jobbról balra, akkor kiröhögnek, de ehelyett azt mondták, rendben. Míg egy építészeti tervtanácson meg kell indokolni mindent, beszédet kell mondani, hogy mit miért csinál az ember, a színházak részéről szinte soha senki nem szólt bele, hogy mit teszek a színpadra. Az apparátus törődik a pénzzel, a felépíthetőséggel, de egyébként szabad kezem van.

Színész a térben

AM: Hogy foglalkozom-e a színésszel tervezés közben? Ha az ember ismer és szeret egy színészt, az különleges helyzet. Jólesik és gondolok rá, hogy a teste-lelke ott van a színpadon. Természetesen a díszletben létező emberre mindig gondolni kell.

DB: Persze, hogy foglalkozom a színésszel, ez az egyik inspiráló pont a szöveg, a zene és még több más dolog mellett. Ezeknek a viszonyát én teljesen mellérendelt módon látom, de az, hogy ki lesz majd benne, mindig nagyon fontos.

AM: Abban persze nagy különbségek vannak, hogy az élő embernek miket kell csinálnia a térben. Volt olyan előadás, amelyiknél számon tartottam, mikor játsszák, és mindig imádkoztam, hogy le ne essen senki.

DB: Nekem is volt néhány olyan munkám, ami a színészek mozgáskészségére alapozott. A legveszélyesebb ilyen szempontból talán a tatabányai A revizor volt, amiben egy organikus, lejtős felületen, „légypapíron” ragadós cipőkkel jártak. De az biztos, hogy engem mostanában jobban érdekel, hogyan léteznek vagy játszanak a színészek természetesen az általam tervezett térben, mint az, hogy milyen ellenálló közeget tervezzek nekik.

A három legfontosabb munka

AM: Én két olyat tudok mondani, ahol maradéktalanul elégedett voltam az eredménnyel. Az egyik Britten Szentivánéji álma a Szegedi Nemzeti Színházban. Szintén Szegedhez kötődik a másik: Hans Henny Jahnntól a III. Richárd megkoronázása a Régi Zsinagógában.

DB: Nem akarok most ilyet mondani. A következő három lesz az.

AM: Szép, jövőbe mutató válasz.

A szöveget gondozta: Jászay Tamás

A Színpad új számában Khell Zsolt és Fekete Anna tervező beszélgetnek egymással.