5 évvel ezelőtt az ismeretlenség homályából bukkant elő. Egyből Oscar-díjjal indított, amivel Mindenki című rövidfilmjét ismerték el Hollywoodban. Az utóbbi hetekben pedig a mozikban látható első, nem kevésbé megrendítő és izgalmas nagyjátékfilmje, Az unoka. Deák Kristófot a Nők Lapja kérdezte.

A kérdésre, hasonlítható-e az Oscar-díjkiosztó izgalma ahhoz, amit január 6-án, első nagyjátékfilmje, Az unoka premierje előtt érzett, elárulta: „Számomra mindig azok a legizgalmasabb pillanatok, amikor végre a nézők elé kerül a filmem. Ha hallom, hogy ülnek a poénok, tud menni a történettel a közönség, hogy valamit elindított az emberekben, és még a folyosón is erről beszélnek. Az a legnagyobb ajándék egy rendezőnek.”

Azt is elmondta, bőven kapott lehetőségeket, sorjáztak a hollywoodi forgatókönyvek, de mindig azt kérdezte magától: „Biztosan azt akarom, hogy ez legyen az első filmem? Ez vagyok én? Általában hallgatok a belső hangomra, ami megmondja, mi a helyes. És ez a hang most azt mondta: a kiszolgáltatott emberekről készíts filmet! Azokról az idősekről, akiktől alávaló emberek kicsalják az összekuporgatott pénzecskéjüket azzal az ürügygyel, hogy az unokájuk vagy a gyerekük bajban van” – vallotta Deák Kristóf.

„A nagyapámmal is ez történt. (…) Sokáig törtem a fejem, hogyan állhatnék bosszút, ráadásul szinte minden második ismerősöm érintett az unokázós csalásokban. A film elején vázolt történet azonban csak ürügy volt arra, hogy valami még fontosabbról beszéljünk: hogyan is állunk mi az idősekhez? Magyarországon az emberek a gyengeség jelének ítélik, ha valaki segíteni próbál a másikon, holott meggyőződésem, hogy ebben a nagyvonalú gesztusban óriási erő rejlik. Ha valakinek módjában áll, hogy segítsen, annak kötelessége megtenni. Az unoka erről szeretne szólni. Arról, hogy jónak lenni nem ciki! Pont azért annyira cinikus és aljas a csalásnak ez a fajtája, mert az emberi jósággal él vissza” – fejtette ki a rendező.

A film főszereplője, Rudi közel a harminchoz még mindig egy nagy mamlasz, csak a nyomozásnak köszönhetően nő fel. Erről szólva úgy fogalmazott: „Ez az ő beavatása, igen. (…) A szüleim generációjának még muszáj volt korán megfognia a munka végét, hogy boldoguljon, a háború után meg még nagyobb célokat tűztek az emberek maguk elé, hogy a gyerekeiknek már jobb legyen. És jobb is lett. Csak közben elértük a platót, és nincsenek többé nagy célok. Alaposan el is kényeztettek bennünket, én is csak 37 évesen éreztem, hogy készen állok a családalapításra. De most, hogy megszületett a kislányunk, már nagyon sajnálom, hogy nem vágtam bele korábban, jobb lett volna fiatalon, még jó erőben felnevelni. Meggyőződésem, hogy ezek a rossz folyamatok megfordíthatók lennének, ha megnéznénk, valójában mi a jó a társadalomnak.”

Azt is elmondta: „Londonban mondta egy tanárom, ha van egy klassz forgatókönyved, és jól választod meg a színészeket, a munka nagyját már el is végezted. A terápiás csoportról annyit, hogy a magam példáján tapasztaltam meg, milyen sokat segíthet, ha az ember azt látja, más is jár hasonló cipőben. Én figyelemzavaros, ADHD-s vagyok, és volt idő, amikor már-már a karrierem látta kárát, hogy folyton ezer dolog felé fordulok. A csoportterápia jót tett, mert bátorítottuk egymást. Ezt teszik az idősek is a filmben. A forgatás vége felé hallottuk, hogy a főváros egyik peremkerületében kárvallott idősek polgárőrségbe tömörültek, hogy segítsenek a rendőrségnek elcsípni a csalókat. Valósággá vált a képzelet.”

A Mindenki, a Foglyok című tévéfilmje, és most Az unoka is az igazságtalanság ellen emel szót: „Filmkészítőként is azok a hőstörténetek érdekelnek, amikor valaki egy kiszolgáltatott helyzetből kivágja magát. Ha ember tud maradni az embertelenségben.”