Érettségi után először villamosmérnöknek tanult. A Színház- és Filmművészeti Egyetem gyártásszervező szakának elvégzése után a londoni Westminster Egyetemen szerzett rendezői mesterdiplomát, majd 2017-ben az egész világ megismerte a nevét, amikor a Mindenki című alkotása Oscar-díjat kapott legjobb élőszereplős rövidfilm kategóriában. Első mozifilmjét, Az unoka című thrillert január 6-tól vetítik. Ennek kapcsán kérdezte Deák Kristófot a Marie Claire.
Arról szólva, milyenek a nézői visszajelzések, Deák Kristóf elmondta: „Elképesztő szeretetcunamiban vagyunk, Szegeden például álló ovációt kaptunk. Túlnyomó részt nagyon pozitívak a visszajelzések, de természetesen vannak néhányan, akik nem tudnak együtt rezonálni ezzel a rendkívül érzelmes történettel. Azt hiszem, nagyban függ a reakció attól is, hogy a nézőnek milyen viszonya van a saját nagyszüleivel. (…) Tök érdekes, hogy egy rövidfilm és egy nagyjátékfilm között mi a különbség a készítés szempontjából. A Mindenki 25 perces, Az unoka majdnem kétórás – azt gondolná az ember, hogy ez utóbbi négyszer-ötször annyi meló, mint az előbbi. De ez nem így van, sokkal több, mert a belefektetett munka exponenciálisan növekszik. Az unokával három éve kezdtünk dolgozni, és még mindig tudnék csiszolni rajta.
A bemutatón, közönséggel nézve éreztem azt, hogy szívem szerint belenyúlnék még négy-öt helyen… Bár egy rendező sose tudja azt érezni, hogy a filmje teljesen kész van, legfeljebb meg tudja tanulni elengedni.”
Azt is elárulta, a covid járvány mennyire befolyásolta a munkájukat: „Egyrészt a sok idős színész, másrészt amiatt is különösen vigyáztunk, mert akkor még nem volt vakcina. 2020 szeptemberétől novemberig forgattunk, eleinte nagyon optimisták voltunk, aztán a munka végefelé belecsúsztunk a második hullám felfutásába, aggódtunk is rendesen, nehogy valami baj legyen. Nyilván minden biztonsági intézkedést betartottunk, naponta teszteltünk, folyamatosan maszkot viseltünk. De nem csak a félelem és a bizonytalanság volt nyomasztó: Maly Robi operatőr emelte ki, mennyire megnehezíti a munkát, hogy nem látod a kollégáid mimikáját. Hiába vagyunk olyan jó csapat, hogy szavak nélkül is megértjük egymást, de ha a másik fél arcát kitakarja a maszk, úgy nem működik a nonverbális kommunikáció.”
A színészlegendáktól hemzsegő stáblista (Jordán Tamás, Pogány Judit, Papp János, Hámori Ildikó, Tordai Teri, Mikó István…) láttán felmerül a kérdés, hogy milyen nehéz lehetett ilyen nagy neveket megnyerni:
„Jordán Tamás szokott azzal hülyéskedni a közönségtalálkozókon, hogy eljátssza, milyen lett volna, ha felhívja őt egy Oscar-díjas rendező, vagyis én, és ő azt mondja, „ne haragudj, nekem ehhez nincs kedvem”. Ezen mindenhol jókat nevetnek.
Pedig nekem nem evidencia, hogy mindenki a lábam elé borul csak azért, mert csináltam egy Oscar-díjas filmet. Szerintem Tamás sem a díj miatt szeretett volna együtt dolgozni velem, hanem azért, mert látta a korábbi munkáimat – azoknak a minősége győzhette meg arról, hogy érdemes velem szóba állni. És azt hiszem, máig a legnagyobb hozadéka az Oscarnak, hogy alapvető bizalmat ébreszt a társalkotókban, a színészekben vagy akár a producerekben. Nem kell már dörömbölnöm az ajtón, mert nyitva áll, de attól még be kell mennem rajta, és meg kell győznöm az illetőt arról, hogy az adott projekt fontos és jó.”
A kérdésre, hátránya is akad-e ennek a szobornak, úgy fogalmazott: „Filmezés terén mindenki a maximumot, az Oscar-díjas színvonalat várja el tőlem, de pont ezért szeretek mással vagy kisebb téttel járó dolgokkal is foglalkozni alkalmanként. Csináltam párperces epizódokból álló minisorozatot a Comedy Centralra, és a feleségem (Nina Kov koreográfus és Az unoka társírója – a szerk.) drónkoreográfusi munkájában is gyakran segédkezem dróntechnikusként. Nemcsak azért, mert szerteágazó az érdeklődésem, hanem mert jó csak úgy mókából csinálni valamit néha. Amit negatívumként tudnék említeni, hogy mivel eléggé a karrierem elején voltam, amikor megkaptam ezt az elismerést, kimaradt az az időszak, amikor tét nélkül alkothatok, kísérletezhetek vagy a szakma nagymesterei mellett tanulhatok.
Oscar-díjasként most már nem nagyon mehetek oda egy rendező kollégához, hogy szeretnék beállni inaskodni pár évre, és figyelni, hogy dolgozik. Tőlem azt várják, hogy én már mindent tudok, és én mondom meg a frankót. Ezt azért sajnálom, mert mindig is erős tudásvágy volt bennem, szeretek tanulni.”
Azt is hozzátette: „Az első mozifilm nagy dolog, és ahhoz, hogy két-három évig tudjak valamin szívvel-lélekkel dolgozni, annak igazán személyes ügynek kell lennie. (…) Szeretek sejtelmeskedni ezen a téren, de annyit elárulhatok, hogy tele vagyok tervekkel. Van ötletem prémiumkategóriás sorozatra és egy új nagyjátékfilmre is. Imádom a zenét, a musical műfaja sem áll tőlem távol, ehhez is van egy jó sztori a tarsolyomban. Ezen kívül még egy 19. századi történetem is lenne, ami iszonyatosan jó szerintem. Elindítjuk mindegyiket a maga útján, elkezdjük őket kidolgozni, és meglátjuk, melyik ér először célba.”