Kétéves programsorozattal ünnepli Petőfi Sándor születésének 200. évfordulóját a PIM. A bicentenárium apropóján Demeter Szilárddal, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójával az első magyar influenszerről, a nyelvvesztés tragédiájáról, a fogyasztóvá minősített kultúrahordozókról beszélgetett a Demokrata. Lapszemle.

Demeter Szilárd Petőfi Sándorról szólva úgy vélekedett: „Ő volt az első magyar influenszer. (…) Tisztában volt a saját értékeivel, ugyanakkor rebellis is volt, nem tűrte a tekintélyt, képtelen volt fegyelmezett katonaként viselkedni, ezért a parancsnokai rengeteget kínlódtak vele. A saját életét élte. Vagyis minden olyan pozitív tulajdonság megvolt benne, ami a járvány után kapaszkodót jelenthet a mai fiataloknak is.”

Ennek kapcsán arról is beszélt, meglátása szerint a kultúrában két típusú szereplőt szokás megkülönböztetni: „Az egyik a kultúrateremtő, a másik a kultúrahordozó. Az előbbihez tartoznak az előadók, az alkotók, míg a klasszikus felfogás szerint mindenki, aki részt vesz az adott mű befogadásában, kultúrahordozóvá válik. Most kultúrahordozóból fogyasztóvá minősítettek le bennünket. A fogyasztó pedig mindig a kisebb ellenállás irányába megy, azt fogja nézni, amit kap. Nem tesz erőfeszítést, hogy alternatívát keressen. A feladatunk az, hogy a magyarokat a fogyasztóiból visszahozzuk a kultúrahordozó szerepbe. Érezzék, hogy amit látnak, olvasnak, hallanak, az nekik és róluk szól, azt ők teszik élővé. Ehhez azonban észre kell venni a közönséget, az olvasót, a nézőt, a zenemű befogadóját, nem pedig ex cathedra kijelentéseket tenni. Az alkotókat ki kell mozdítanunk a komfortzónájukból, és visszavinni őket a befogadókhoz.”

Elhíresült kijelentése szerint a kortárs magyar irodalom 80 százaléka el fog tűnni a süllyesztőben, mert öncélúan a szakmának, nem pedig az olvasónak szól. A kérdésre, fenntartja-e ezt ma is, azt felelte:
„Ez egyrészt kultúrszociológiai tény. Amit ma olvasunk, ismerünk, az a valaha írt műveknek legfeljebb húsz százaléka lehet. Másrészt ezt mondatja a személyes ízlésem is. Rengeteget olvasok, és egy idő után úgy éreztem, fűrészport eszek. Nincs íze. Egy neves professzor, aki egyébként nem tartozik az elvbarátaim közé, a kijelentésem után megüzente, hogy elrontottam az előadását. Azt szerette volna ugyanis elmondani a hallgatóknak, hogy a kortárs magyar líra 90 százaléka ötlettelen, gondolattalan, nyelvszegény, és a költő gyakorlatilag egyetlen dolgot állít: hogy ő költő. Ha a szakmának írunk, annak akarunk megfelelni, a szöveg nemcsak öncélú, de tartalom nélküli is lesz. Elfogynak az olvasók. A kultúrpolitika célja egyfelől, hogy a fennmaradó 15-20 százaléknyi zseniális alkotás megszületését elősegítse, másfelől pedig, hogy azért a száz százaléknak is lehetőséget teremtsen eljutni a közönséghez. Mert azt senki meg nem mondja, mi fog beletartozni abba a húszba. A kritikusok meg tudnak ugyan ítélni egy adott művet, de hogy ötven év múlva fogunk-e róla beszélni, nem attól függ, hogy ők mit mondtak róla. Petőfit kell idézzem: „Az idő igaz, S eldönti, ami nem az.””

Arról szólva, szerinte folyik-e kultúrharc ma Magyarországon, úgy vélekedett: „Magyarországon ma nem kultúrharc, hanem lökdösődés folyik. A kérdés az, ki fér közelebb a tűzhöz, vagy éppen hogyan oszlik meg a tortaszelet. Ha mégis kultúrharcról beszélünk, akkor annak az igazi tétje, hogy marad-e magyar kultúra, vagy sem. A globális őrülettel szemben meg tudjuk-e tartani a nemzeti kulturális identitásunkat, vagyis száz év múlva olvasnak-e még magyarul? Minden más csupán a szekértáborok közti fröcskölődés, pozícióharc. Engem viszont kizárólag a teljesítmény érdekel. Szerencsére ebben is jól állunk. Jelenleg egy körülbelül negyvenmilliós nemzetnek megfelelő kulturális termékcsomagunk van.”

Azt is hozzátette: „Miközben itthon is szélesíteni kell a kulturális piacot, meg kell azt is nézzük, mit tudunk eladni a világban. A kultúra ugyanis éppen az a terület, ahol arra kíváncsiak, ami más, nem pedig arra, ami ugyanolyan. A mi másságunk pedig a saját önazonosságunk. Ha a saját karakterünket meg tudjuk őrizni, el tudjuk adni a kultúránkat is.”

A teljes interjú a Demokratában olvasható.