“Túl sok a kőszínház, a független színház, filharmonikus zenekar. Fenntarthatatlan és túlburjánzó kulturális intézményrendszerünk van, amit mindenféleképpen racionalizálni kell. Meg kell nézni, mire érdemes közpénzt áldozni, és mi az, ami működjön piaci alapon. Ezzel a nézettel sokáig egyedül házaltam, aztán most az élet kényszeríti rá a döntéshozókat, hogy meghozzanak nehéz döntéseket. (…) Nem biztos, hogy minden településen kulturális intézményhálózatot kell fenntartani” – fogalmazott korábban a Híradó.hu-nak adott interjújában Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója. Most a Magyar Nemzetben publikált írást a témában, kiegészítve korábbi gondolatait.
A teljes írást itt érhetik el.
Demeter Szilárd elsőként arról értezekezik, hogy akkor, amikor kulturális intézmények bezárásáról beszélünk, óhatatlanul belecsúszunk a számszerűsíthető mutatók és összevetések szövevényébe, a fenntartó a rezsiszámlára mutogat, az intézményvezető pedig próbálja a finanszírozó számára értelmezhetővé tenni intézményének hozzáadott értékét.
A PIM igazgatója szerintfordulhat ez a vita termékenyre is, amelynek eredményeképpen a magyar kultúra válságállóvá erősödik. Ehhez a reménybéli vitához kíván írásában szempontokat adni.
“A félreértések elkerülése végett szükséges a személyes viszonyulásomat is tisztáznom: minden művészeti ágat fontosnak tartok, önértéküket tiszteletben tartom. De a saját életemet élem, politikai okokból és illemből nem, legfeljebb kötelességtudatból, kíváncsiságból vagy éppen a feleségem kedvéért vagyok hajlandó kilépni az ízlésvilágom által megszabott komfortzónámból. (Intézményvezető kollégáimmal teljes egyetértésben állíthatom: a magyar kultúra igazi döntnökei a családanyák.) Ezért kultúrahordozóként nem venném magamnak a bátorságot, hogy megítéljek eleveneket és holtakat, és általános érvénnyel kijelentsek olyasmiket, hogy a színház, a komolyzene vagy bármely művészeti ág „rossz”, „fölösleges”. Soha nem is állítottam ilyet. Egészen egyszerűen, ha nem érdekel, nem megyek oda, ugyanakkor reménykedem abban, hogy akik odamennek, azok jobb emberként állnak fel az előadás végén” – szögezi le az igazgató.
“L. Simon László a Mandiner hetilap legfrissebb számában Klebelsberget megidézve amellett érvel, hogy a kultúrára költeni kell. Ebben nincs vita közöttünk. Személyes találkozásainkkor viszont azon vitatkozunk, hogy a kultúra összefüggésrendszerében mondhatok-e olyat, hogy valamely intézményből „túl sok” lenne. A Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója eljut odáig, hogy a párhuzamosságokat talán föl lehetne számolni, az észszerű integráció ebben a nehéz gazdasági helyzetben járható útnak ígérkezik. De a kollégámmal ellentétben én nem voltam politikus, nincsenek is ilyen karriervágyaim, ezért megengedhetem magamnak, hogy radikálisabb változtatások mellett érveljek. Nem értek egyet azzal, hogy a teljes intézményrendszert továbbra is alanyi jogon kellene finanszírozni. Csak azért, mert valami már létezik, nem jelenti azt, hogy léteznie is kell. Mindannyian rá tudunk mutatni olyan intézményekre, amiket valakiknek „csináltak”, és a kultúra egészének horizontján teljesen érdektelen, hogy mely politikai oldal és kinek. Az a kérdés, hogy betölti-e a szerepét, és hogy jó helyen van-e ott, ahol éppen van” – teszi hozzá.
Demeter szerint ezt “kegyetlen őszinteséggel” kell megvizsgálnunk, mert ahogy azt nagyanyja mondta volna, “vége az úri életnek”, az alakuló új világban pedig “nem lehet értéksemlegesen” dönteni.
“Strukturális problémákra strukturális választ kell adnunk, ráadásul olyant, ami akkor is hozzáférhetővé és erősebbé teszi a magyar nyelvű kultúrát a következő esztendőkre, ha éppen amerikai ejtőernyősök által üldözött orosz vénasszonyok potyognak is az égből. Szerény véleményem szerint e cél érdekében nem több pénz kell a kultúrára, hanem hatékonyabban kell elköltenünk a meglévő forrásokat. Mert nem kevés pénzről beszélünk: jelenleg évente több mint ötszázmilliárd adóforintot fordítunk erre a területre. A hogyan kapcsán a már megint társadalommérnökösködő progresszív oldal véleményvezéreivel ellentétben nem gondolom, hogy mindenre tudnám a megfellebbezhetetlen választ. Egyelőre kulturális statisztikákat tanulmányozok hetek óta, és hogy még „az almát nem lehet összehasonlítani a körtével” jogos vádja se érhessen, kifejezetten csak az európai országokkal hasonlítgatom össze egyes szakágazati mutatóinkat. Addig is, amíg valamiféle megalapozottabb következtetésre jutnék, várom, hátha okafogyottá válik a kutakodásom, és valaki alá tudja támasztani, hogy miért jó nekünk minden úgy, ahogy van, és miért nem kell érdemben változtatni semmin” – fejti ki Demeter Szilárd.