Péntek délelőtt énekes demonstrációt szerveztek a Parlament elé a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói, ezzel egyidőben az Országgyűlés megszavazta a Színművészeti modellváltását. Így szeptember 1-jétől egy alapítvány lesz az intézmény fenntartója. A történtek kapcsán osztja meg gondolatait Dér Zsolt színművész.

Végtelenül szomorú vagyok és mérhetetlenül dühös. Nagyon fáj ez, ami történt és folyamatosan történik körülöttünk.

Fontosnak tartom, hogy tüntetünk, mert szükséges dolog a demokratikus jogainkat gyakorolnunk. Sokat kell tüntetnünk és véleményt nyilvánítanunk és szolidarítanunk egymással, egymás mellett, hogy a tüntetéskultúránk kiszélesedjen. Hogy megértsük, hogy nem baj, ha nem értünk mindenben egyet, de végső soron mind egy nemzet, egy éghajlat, egy kultúrkör részei vagyunk.

Minden tiszteletem, hálám és elismerésem a szervezőknek és a résztvevőknek. Rengeteg áldozatot és személyes energiát raktak bele az elmúlt hetekbe. 

De miért menjek haza békével, békében, ha békételen vagyok? Ha békételenség van bennem? Miért tegyek úgy, hogy tudok lélegezni ebben a kulturális klímában, ha ez nem igaz? Azzal, hogy élem tovább az életem, úgy teszek, mintha azt mondanám: végtére tovább lehet azért élni, lehet itt levegőt kapni, lehet funkcionálni a továbbiakban is.

Végtelenül szomorú vagyok. Hát senkit nem vettek komolyan. Egyikünket sem. Senkit nem tiszteltek meg azzal, hogy felelős, felnőtt, szavazati joggal rendelkező állampolgárként bánjanak vele. Nincs párbeszéd, nincs közös dialógus. Semmiféle törekvés nem mutatkozik arra, hogy a valós ügyekbe és helyzetekbe bárkit beavassanak. Soha, sehol.

Hogy fogunk egymás szemébe nézni? Hogy fogunk jövőre együtt dolgozni? Hogy juthatunk oda, hogy listák lettek és vannak és lesznek? Hívjam fel, aki ismerős, vagy akivel együtt fogok dolgozni, hogy megkérdezzem: ezt hogy gondoltad, hogy oda írod a nevedet? Nekünk nem szabadna erről vitatkoznunk, beszélgetnünk. Egy egészséges rendszerben nem szabadna, hogy ilyen narratívák mentén, ilyen szűk horizonton ütközzünk egymással. 
Végtelenül fáj, hogy a magyar kultúra -amiről annyit beszélünk -ezzel az egésszel csak és kizárólag veszít. Nem nyer senki. A kultúra perspektívájából nézve ez totális csőd. 

Egy barátom a Kossuth térre megérkezve körbe nézett és azt mondta: De hát ez egy temetés. Egy temetésen vagyunk. És akkor értettem meg, hogy az érzés, ami minden alatt dübögött bennem monotonul, de nem tudtam nevet adni neki, az ez. Hogy most temetünk.

Nagyon fáj, és végtelenül szomorú vagyok.

Dér Zsolt