Deres Kornélia nemrég megjelent, Box című verseskötetében gejzírként tör fel a fekete humor. A költővel, színházi szakemberrel a tehetséggondozásról, a színházak és a kortárs színjátszás helyzetéről is beszélgetett a 168 órában Ayhan Gökhan. Lapszemle.
Arról szólva, hogy legutóbb megjelent, Bábhasadás című verseskötete óta milyen események határozták meg a költői (át)alakulást, énváltást, hogyan jutott el legújabb, BOX című kötetéig, kifejtette:
“A BOX a felszabadulás kötete: a nyelv szempontjából mindenképpen. A 2017- es Bábhasadás után, amely a fülszöveget jegyző Takács Zsuzsa szerint “feszültség, talány és robbanóanyag” keveréke volt, talán úgy is mondhatjuk, hogy a robbanás megtörtént. A BOX verseinek sötét humora már nem marad a felszín alatt, hanem gejzírként kitör. Felbukkan benne a beszéd akarása, az elhallgatott családi dinamikák, a mérgező külső terek és a bel ső tájak kompromisszummentes bejárása. És a nevetés, persze. Azt nem mondhatom, hogy mindez koncepciózus volt, inkább “történetileg alakult így”.”
Két színháztörténeti munkája jelent meg, a Képkalapács és a Besúgó Rómeó, meglékelt Yorick. Arról is faggatták, mit vár el egy darabtól, amikor színházba megy:
“Miután lassan 15 éve foglalkozom színházzal, mostanában már főleg valami meglepőt. Állítást, felforgatást, reflexiót, hogy mindez a vizualitás, a hangzás, a részvétel vagy a szöveg – vagy éppen ezek dinamikája – által jön létre, az nem számít. A klasszikusabb előadások helyett egyre inkább azok a műfajok töltenek el örömmel, amelyek nem megszokott módon gondolkodnak a színrevitel lehetőségeiről és a színház funkciójáról a 21. században: színházi nevelés, kortárs tánc, performanszok, új cirkusz, intermediális előadások. Nem véletlen, hogy a kutatásaim is főként azt célozzák, hogy érthetővé váljon az, ami elsőre meglepő vagy eltér a normától. Az ELTE-n végzett doktori kutatásomon alapuló 2016-os Képkalapács a médiumok összjátékát figyelte a kortárs színházi előadásokban, az idén májusban a Kronosz Kiadónál megjelent Besúgó Rómeó, meglékelt Yorick pedig a múlttal való kapcsolat sokféleségét elemzi. Főként azt, hogyan lép be a dokumentumalapú tudástermelésbe a test, mit adnak a kortárs újrajátszások vagy dokumentumszínházi előadások, és miként nyitják újra mindazt, amit az archívumok lehetőségeiről gondolunk. Mostanság a történeti irányok érdekelnek: a 19. századi vizuális technológiák és populáris tudomány összefüggései, illetve az 1960- as, “70-es évek kísérleti színházainak és performanszainak történetei.”
A felkérésre, cáfoljon meg egy állítást: a magyar színház unalmas, úgy reagált:
“A magyar színház egy olyan struktúrában kénytelen létezni, amely a Kádár-rendszer örökségét nyögi. Vannak kiemelt helyek és a mindent felfaló bürokrácia. Másik irányból jön a hazai viszonylatban kivitelezhetetlen, vágyvezérelt gondolat, hogy a piac tartsa el a színházakat. Eközben a független színházak mint jellemzően a megújulás helyszínei nagyon rossz és szegényes körülmények között kénytelenek túlélni – nem is csoda, hogy az alkotók, szervezők és háttérmunkások elhagyják a szakmát vagy az országot. Színház- és kultúrtörténészként látom, hogy az “unalmas” tapasztalatában benne van a színházi szocializáció milyensége és lehetősége, a színházak infrastruktúrájának és támogatási rendszerének kényszerítő keretei, a kortárs kultúra színházfelfogása. Mire kell a színház? Nekem elsősorban nem reprezentatív héjként, hanem kortárs művészeti formaként érdekes, a kortárs történeti, egzisztenciális, kulturális, közösségi tapasztalatok reflexiós terepeként. A magyar színház tehát en bloc biztosan nem unalmas, de a jelenlegi struktúra és azok, akik érdekeltek a fenntartásában sokat tesznek azért, hogy azzá váljon. A konformitás a kultúra halála.”
A teljes cikket a 168 Óra hetilap 2022. július 28-án megjelent lapszámában olvashatja.